A Budapesten élő, Horgoson született Kiss László (1972) csillagász, kutatóprofesszor, az MTA rendes tagja, a Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont főigazgatója, a Magyar Csillagászati Egyesület elnöke, 2019-ben Széchenyi-díjat kapott, 2020-ban az év ismeretterjesztő tudósa lett. Felsorolni is hosszú lenne mindazokat az elismeréseket és díjakat, ami az elmúlt években kijárt a Tisza mentéről, Horgosról elszármazott tudósunknak. Nevét, személyiségét, közvetlen és nyílt stílusát a nagyközönség is jól ismeri, sokat szerepel különböző tévéműsorokban, az Élő csillagászat Kiss Lászlóval már a harmadik évadját éli. Mindig készségesen és élvezetesen mesél a csillagászat és az űrkutatás aktuális eseményeiről.
Hogyan lesz egy zárkózott horgosi gyerekből a tudomány népszerűsítésében is élen járó, elismert csillagász?
– Apám a 1970-es években egy tipikus szocialista jugoszláviai feltörekvő magyar fiatal volt. Esti iskolában végezte a középiskolát meg a főiskolát, mellette a vajdasági magyar humoristák évkönyvébe időnként publikálgatott. Egy jó humorú, életvidám ember volt, író vagy költő szeretett volna lenni, és gondolta, majd a padláson fog alkotni, ahol lesz egy nagy ablak, amin keresztül látja a csillagos eget. A csillagos ég bűvölete apámtól származik, aki 1974-ben anyámat a házassági évfordulójukra megajándékozta Fred Hoyle Csillagászat című könyvével. Édesanyámat ez nem különösebben kötötte le, nem úgy engem, a 7-8 éves nebulót. Nem sokat értettem a szerb szövegből, de a fotók nagyon tetszettek, és felébredt bennem a vágy, hogy ezeket a dolgokat a saját szememmel lássam a csillagos égbolton.
Az első távcsövemet tízévesen a hét évvel idősebb nővéremtől könyörögtem ki, aki Szabadkán vett egy 10x30-as Turist távcsövet. Pár évvel később édesapám Szegedről hozott egy távcsőépítő készletet. Az első kishatárforgalmi útlevelemet 14 évesen kaptam meg, és havonta jártam át Szegedre. A havi ezer forint zsebpénzemen rendre könyveket vásároltam. Az áttörést 1989 nyara hozta meg, amikor Budapestre utaztam a nagybátyámhoz, aki elvitt az Uránia Csillagvizsgálóba a Gellért-hegyre. Ott találkoztam Both Előd csillagásszal, aki a kezembe nyomott néhány csillagtérképet, különböző kiadványokat és a Meteor csillagászati havi lap két számát. A magyar amatőr csillagászok immár 51. évébe lépet havi lapját, ebben olvastam először a Magyar Csillagászati Egyesületről, amely abban az évben alakult meg.
A Meteor újság tele volt az amatőr csillagászok megfigyeléseivel, rajzaival, ötven oldalon. Ilyet korábban soha nem láttam, elbűvölt. Teljesen beleszerelmesedtem és betagosodtam a Magyar Csillagászati Egyesületbe, amely azóta is az amatőröket tömöríti a soraiba. Havonta kaptam a Meteor újságot, ahova küldözgettem az észleléseimet, a rajzaimat. Ettől kezdve egy nagyszerű közösséghez tartozónak éreztem magam.
Innen egyenes út vezetett a csillagászathoz, 1990 nyarán már tükrös távcsövem volt, az év nyarán két szabadkai gimnazista osztálytársamat bebolondítottam, ők a barátnőikkel én meg a húszkilós távcsövemmel, hogy menjünk el két hétre a Bakonyba távcsöves találkozóra. Két hetet töltöttem el több mint száz hasonszőrű fiatallal. Soha korábban nem találkoztam hasonló befogadó közösséggel, ahol igazán fel tudtam szabadulni és először éreztem úgy, hogy én, a zárkózott horgosi gyerek tartozom valahová. Addigra már egy éve küldözgettem a Meteorba a rajzaimat, holdkrátereket, üstökösöket, stb. A nevem már elkezdték megismerni az amatőr társak.
Miden évben részt vettem a nyári csillagásztalálkozókon. A csillagászat az életem elválaszthatatlan részévé vált, és ez volt a döntő, hogy 1991-ben fizikára jelentkeztem Szegeden. Haza nem jártam, mert akkor már dúlt a polgárháború. Minden hónap teliholdas hétvégéjét a Bakonyban töltöttem 15–20, hasonlóan megszállott fiatallal, távcsővel nagyon egzotikus megfigyeléseket végeztünk éjszakánként, kvazárok, kisbolygók, üstökösök stb. Ebből a csapatból ma szinte mindenki csillagász, de van, aki a Princetoni Egyetemen atomfizikus.
Hogy sikerült szülőfaludról, Horgosról elnevezni egy kisbolygót?
– Szegeden 96-ban szereztem fizikus diplomát, majd három év doktori képzés következett. Ekkor teljesedett ki, az, amit már a horgosi sötét égbolt alatt is magaménak éreztem, nevezetesen a csillagászattal való hivatásszerű foglalkozás. A doktori témám a csillagok asztrofizikájával foglalkozott, magyarországi távcsövekkel végeztem méréséket, utána Kanadából, Spanyolországból gyűjtöttem csillagokról adatokat, amelyekből azután számításokat végeztem és következtetéseket próbáltam levonni.
1998 áprilisában a Piszkéstetői Obszervatóriumból végeztem megfigyeléseket, amikor sikerült a kisbolygóövben, a Mars és a Jupiter pályája közötti, nagy mennyiségű kisbolygót tartalmazó területen egy új, néhány kilométer nagyságú kisbolygóra akadni Sárneczky Krisztián barátom társaságában. Ma ezt a kisbolygót a 23718-as sorszám alatt tartják nyilván. Büszkén mondhatom, hogy az új kisbolygónak szülőfalum, Horgos nevét sikerült elfogadtatni.
(Szép számmal akad az űrben magyar elnevezésű kisbolygó, például Kossuth, Hofi, Kincsem, Badacsony, de Lajkó Félix is kapott kisbolygót.)
Mi vonzott Ausztráliába és ott milyen területen dolgoztál?
– Adjunktusként dolgoztam a szegedi egyetemen 2002-ben, amiből sajnos akkoriban nem lehetett megélni, családot alapítani. Ekkor úgy gondoltam, hogy nézzük meg, milyen nekem való állásokat hirdetnek a világban. Találtam egy szinte rám szabott álláshirdetést, a Vörös óriás csillagok kutatása terén a Sydney Egyetemen. Szinte hihetetlen, de az én szakértelmemre volt kiírva a munkahely, hát megpályáztam. Ez volt májusban.
Júniusban Portóban egy konferencián véletlenül összefutottam a pályázat kiírójával, ugyanabban a szállodában laktunk, korábbról egy cikkem kapcsán leveleztünk már, tehát volt ismeretségünk. Sokat beszélgettünk, kérdezgetett, mit csinálok, mik a terveim. Nem sokára gond nélkül felvettek.
Egy hét után megkaptam az első fizetésemet. A rákövetkező hét évben rendkívül gazdag élettapasztalattal járó kutatói és oktatói munkalégkörben élhettem. Jó korszak volt, lett egy feleségem, két gyerekem is született odakint, az ő eltartásuk soha nem okozott problémát. Nagyon színes, nemzetközi csapat volt Sydneyben.
Mért távoztál a kenguruk földjéről?
– Soha nem szakítottam meg a kapcsolatot Magyarországgal. Adjunktusként távoztam Ausztráliába, de sohasem gondoltam ezt végleges állomásnak. Egyetemi tanárként szerettem volna visszatérni Szegedre. A Magyar Tudományos Akadémia doktori fokozatáért úgynevezett nagydoktori címért meg kellett írnom egy tudományos értekezést, amit 2007-ben sikerrel megvédtem. Sydneyben rendszeresen voltak magyar doktorandusz diákjaim, volt, aki háromszor ki tudott jönni.
Hét év ausztráliai tartózkodás után el kellett dönteni, hogy vagy vissza megyek Magyarországra, vagy kint ragadok Ausztráliában. Ez amolyan vízválasztó, tíz év után már nehezen tér vissza valaki. A kalocsai származású feleségem szívesen maradt volna, de láttam a kinti magyarok gyerekeit, akik annyira gyorsan olvadtak be, hogy a magyar nyelv már csak teher volt a számukra, én ezt nem akartam.
A Magyar Tudományos Akadémia hazahívó szava döntött. Az MTA akkori elnöke, Pálinkás József 2009-ben hirdette meg a Lendület fiatal kutatói programot 250 millió forintból. Ebből 5-6 kutatócsoportot szándékoztak felállítani, külföldről hazahívott tudósokkal. Végül öten nyertünk az MTA pályázatán. Éppen Európában voltam, és személyesen adtam be a pályázatot. A második fiam születése előtt pár nappal, júniusban kaptam az értesítést, mehetek haza. Én szárnyaltam, a felségem pityergett.
A lényeg, hogy hazatértünk, Budaörsön vettünk ki egy keretes házat. Nem vezetek autót, busszal jártam fel a Normafához az intézetbe, 2009 novemberében kezdtem. Soha nem laktam Pesten, de az első naptól otthonosabban éreztem magam, mint Sydneyben hét év alatt. Szép volt, izgalmas volt, de a haza ott van, ahol a magyarok élnek.
A modern csillagászat eredményeit hogyan lehet hasznosítani a társadalomban?
– Gyakran hangzik el hasonló kérdés. Hangsúlyozom, a csillagászat nem arról szól, hogy elvarázsolt emberek a távolba meredve nézegetik a csillagos eget, aminek semmi haszna a közösség számára. Az oktatást emelném ki. Persze nem kell mindenkiből csillagászt csinálni, de a csillagászat népszerűségén keresztül a műszaki-természettudományi szakmák felé tereljük az ügyes és okos fejű fiatalokat, és olyan területekre kerülhetnek, amelyek jelentős hasznot hozhatnak akár nemzetgazdasági szinten is. Munkanélküli csillagászt nem ismerek – mondta Kiss László csillagtudós.ó
