A szabadkai származású, Budapesten élő Tóth Árpádnak nem mindennapi, mondhatni furcsa hobbija van. Levelezett már Edward Spreitzerrel, William Suffal, Herbert William Mullinnal, Tex Watsonnal, Dennis Raderrel, Theodore Kaczynskivel és Gary Ridgeway-jel is. Hogy kik ők? Halálsoron ülő vagy többszörös életfogytiglani börtönbüntetésüket töltő sorozat- és tömeggyilkosok.
Egyik ismerősöm mondta nekem tavaly nyáron, hogy „az a Tóth Árpi már megint egy sorozatgyilkosnak írt levelet és ezt közzétette a közösségi oldalán is”. Be kell vallanom, akkor megbotránkozva kérdeztük egymástól: miért is tenne bárki is ilyesmit? Azóta több levelet is váltottál az elítéltekkel. Miért döntöttél úgy, hogy felveszed velük a kapcsolatot?
– Gyerekkoromban sok Sherlock Holmes- és Batman-képregényt olvastam, amikben nagy nyomozások folynak, idővel pedig jöttek a horrorfilmek. Az ilyen műfajú filmek alapját általában a sorozatgyilkosok adják, a művekben pedig a negatív szereplők életszakaszát is megismerhetjük. Később ezeknek utána is jártam. Az első sorozatgyilkos, akiről hallottam, a Hasfelmetsző Jack volt, aki Londonban szedte ádozatait. Nem tudtam elképzelni, hogy valakit nem hajt sem anyagi haszonszerzés sem pedig szerelmi bosszú, mégis gyilkol. Kíváncsi voltam miért csinálják ezt és egyre jobban beleástam magam a témába, rengeteg dokumentumfilmet néztem és olvastam ezekről a sorozat- és tömeggyilkosokról. Felnőttként elkezdtem egy alapítványnál dolgozni, amely többek között bántalmazott nőkkel is foglalkozik. Az eseteiknél felismertem, hogy a bántalmazó feleknek valamilyen lelki betegségeik vannak: nárcisztikusak, szociopaták, pszichopaták. Úgy voltam vele, ha az elején fel tudjuk ismerni ezeket az embereket, akkor sokakat megvédhetünk. Szerintem erről a legjobb tájékoztatatást maguk a sorozatgyilkosok adhatnak nekünk, hisz ahhoz, hogy megtudjuk védeni szeretteinket és másokat a gonosztól, előbb meg kell ismernünk a gondolkodását.
Biztos nem egyszerű felvenni velük a kapcsolatot.
– Sikerült egy hosszú címlistát találnom, kijegyeztem, ki él még és ki halt meg közülük, melyik intézményben zárták el őket. Mielőtt levelezni kezdtem volna, felvettem az FBI-jal a kapcsolatot és engedélyt kértem tőlük erre. A profilozók részlegének illetékesétől azt a választ kaptam, hogy amíg nem akarom őket kihozni a börtönből, azt csinálok, amit akarok. Ezután felhívtam az egyik börtönt és velük is közöltem a levelezési szándékom, amit engedélyeztek. Az első levelek feladása után legalább három hónap telt el és nem jött válasz, volt olyan levél, ami vissza is jött. Emiatt újból felkerestem az adott börtön ügyintézőjét. Naivan azt hittem, hogy csak én írok nekik, viszont kiderült, van olyan elítélt, aki naponta több száz levelet kap, és mivel az elkövetők bizonyos havi keretösszeggel gazdálkodhatnak, így nem mindenkinek tudnak válaszolni. Ők veszik maguknak a bélyeget, a papírt, a borítékot. Van olyan rab, akinek egy éve írtam és csak most tudott válaszolni, mert ő például ez idő alatt szigorított fegyintézetben volt és senkivel sem kommunikálhatott. Legalább másfél hétig tart, mire megkapják a levelem, mire visszaküldik a válaszukat, addig egy hónap is elmúlik. Pont ezért igyekeznek egyszerre sokat, több oldalas szöveget írni nekem.
Hányuknak írtál és ki volt az első?
– Kilenccel vagyok állandó kapcsolatban. Először egyszerre többnek is írtam: Ed Kemper amerikai sorozatgyilkos és nekrofilnak, aki tíz embert ölt meg, köztük apai nagyszüleit és anyját, a Sam fiaként ismert David Berkowitznak, aki rettegésben tartotta New York városát és hat emberrel végzett, és Gary Ridgeway-nek, aki 56 nőt ölt meg. Gary Ridgeway válaszolt először.
Az ilyen elkövetőknek általában traumatikus gyerekkoruk volt. Erről szoktad-e őket kérdezni vagy inkább a büncselekményeik érdekelnek jobban? Mit kérdezel tőlük?
– A levél írása előtt elolvasom a nyomozati anyagot és a róluk megjelent publikációkat. Mivel beteg, személyiségzavaros emberekről van szó, ezért olyan hangvételű levelet kell megfogalmaznom, amit az elolvasásukkor nem tépnek szét. Mindenekelőtt tudatom velük, hogy nem vagyok nyomozó és újságíró sem, mert azoknak nem válaszolnak. Mivel Európából írok nekik, így hatni tudok a nárcisztikus jellemükre, úgy érzik híresek, mert másik kontinensen is hallottak róluk. Soha nem erőltetek olyan kérdéseket, amik felzaklatnák őket. Volt egyszer egy ilyen próbálkozásom, és az az elítélt nagyon sokáig nem válaszolt, majd közölte, hogy ő lezárta életének bűnözői szakaszát és nem szeretne még beszélni sem róla. Sokan vannak, akik mégis szívesen beszélnek azokról az időkről, el akarják mesélni az ő verziójukat is anélkül, hogy rákérdeznék. Semmit nem erőltetek. A legtöbbjük kezdetben a napi szokásaikról számolnak be és érdeklődnek mi újság errefelé, de van, aki rögtön a bűneiről kezd el írni. Volt olyan sorozatgyilkos, akinek több levelet is írtam, mire válszolt.
Hobbinak tartod az elítéltekkel való levelezést?
– Igen, annak tartom, habár az FBI felajánlotta, hogy dolgozhatok náluk, csak a nyelvet kell jobban megtanulnom, tehát hivatás is lehetne ebből. Magyarországon is előfordult már, hogy profilozást (jellemrajzkészítést) kértek tőlem. A jótékonysági alapítványnál sokszor elmesélem a túlélők történetét, hisz az ő eseteik nehezebbek voltak, mint azoké a bántalmazott nőké, akik segítséget kérnek az alapítványtól. Ettől erőre kapnak.
Nemcsak sorozatgyilkosokkal, hanem túlélőkkel is beszélgetsz. Egyesek közülük már könyvet is kiadtak, dokumentumfilmekben szerepeltek. Mit kérdezel tőlük?
– Ha eldöntöttem, melyik sorozatgyilkosnak írok, akkor azzal együtt a túlélők vagy rokonok sorát is kutatom, hogy egy teljes képet kapjak az elítéltről. Nem mindegyikőjük ír könyvet vagy beszél a történtekről, mert szégyenlik az egészet. Volt olyan, akinek a bátyja 33 embert ölt meg, emiatt a családtagjait folyamatosan meghurcolták, és nevet kellett változtatniuk. Ő például elmondta, hogy nem szeretne beszélni a testvére tetteiről. Sokak szóba sem állnak az újságírókkal, ezért civilként keresem fel őket és így sokkal felszabadultabban mesélnek magukról. Legalább három napig azzal foglalkozom, hogy összeállítsam a kérdéseket, amiket felteszek nekik, figyelembe véve a pszichológiai szempontokat is. Nem éreztetem velük, hogy interjúról van szó, inkább kötetlen beszélgetést tartok. Azt, amit magukról elmesélnek, tovább tudom adni olyanoknak, akik hasonló helyzetben vannak.
A Facebookon közzétett anyagodban az áll, hogy könyvet is szeretnél írni ezekből a levelezésekből. Miben lesz a tiéd más mint a többi?
– Amikor elkezdtem a levelezést, nem a könyv megírása céljából tettem. Később fogalmazódott meg bennem a kiadvány gondolata. Rengetegen írnak könyvet a sorozatgyilkosokról, Európában csak kevesen és szinte senki sem a levelezések alapján állította össze a kötetét. Ezeket a bűnözőket 30–40 évvel ezelőtt ítélték el és bemutatnám azt, hogy hogyan látják most a világot és az akkori önmagukat. Azoknak a túlélőknek, rokonoknak, nyomozóknak a beszámolói is benne lesznek, akik arról mesélnek, hogyan viselték meg őket lelkileg az események. Nagyon sokan, még évtizedekkel az események után is a történtek hatása alatt vannak.
Hányan fognak a könyvedben szerepelni?
– Még nem tudom pontosan, folyamatosan küldöm a kérdéseimet. Folytatni szeretném a levelezést az eddigiekkel és legalább 50–60 elítéltnek írhatok még. Amerikában egyébként a mái napig 500 regisztrált sorozatgyilkos van, akiket még nem sikerült elkapni. Igyekszem alapos munkát készíteni, és nem akarok semmit sem kihagyni belőle. Szeretnék egyszer elbeszélgetni John Douglasszal is, aki létrehozta az FBI profilozócsapatát, és aki karrierje során 200 sorozatgyilkossal csinált interjút.
Hogyan reagált a környezeted arra, hogy elítéltekkel beszélgetsz?
– Bármennyire is érdekes számomra ez a téma, sokaknak tabunak számít. Általában ösztönösen azt kérdezik tőlem, hogy merem megadni a címem ezeknek a bűnözőknek, kapok-e fenyegetéseket tőlük, a rajongójuk vagyok-e. Volt olyan, aki azt kérdezte, hogy megpróbálok-e eltanulni valamilyen technikát tőlük. Nem vagyok egy gyilkos rajongója sem, bőven megérdemlik a büntetésüket. Vannak olyan elítéltek, akik vallásosak lettek, megtértek, bibliai idézeteket küldenek nekem, viszont úgy gondolom, hogy ők nem valók a társadalomba és sohasem lenne szabad őket kiengedni, ugyanakkor hiszem, hogy tanulhatunk tőlük. Ha valaki nem szeret erről a témáról beszélgetni, azt tiszteletben tartom és nem beszélgetek erről a témáról. Mindenkit megnyugtatok a környezetemben, hogy nyitottam egy postafiókot, és nem a saját címem adtam meg. Azt a ládikót hetente vagy kéthetente megnézem. Szerencsére vannak olyan ismerőseim, akik segítenek lefordítani egy-egy levelet. Akik ismernek, azok természetesen támogatnak ebben a hobbiban.
Egy biztonsági cégnél dolgozol, és oszlopos tagja vagy a Vidám Segítők Alapítványnak, amin keresztül sokszor bohócként beöltözve daganatos gyerekek arcára igyekszel mosolyt csalni. Hogyan tudod ezt összeegyeztetni a hobbiddal, hisz rengeteg negatív impulzus érhet a levelek olvasásakor, a kicsik előtt viszont vidámnak kell lenned?
– Nem tudok mindennap foglalkozni a levelekkel. Olykor belegondolok abba, hogy azzal a kézzel írta nekem a gyilkos szöveget, amivel vagy 20 nő életét elvette. Van, hogy elolvasok egy levelet és néhány napig nem is foglalkozom vele, majd ismét erőt veszek magamon és a levelekre koncetrálok. Arra hangolódok rá, amit éppen csinálok. Van, hogy a levelekre, van, hogy a gyerekekre. Ha elmegyek a kórházba, és meglátom azokat a szenvedő gyerekeket, akkor csak velük foglalkozom. Az elején ez nehéz volt. Az alapítvánnyal már voltunk olyan hospice házban, ahol végstádiumban lévő gyerekeknek kellett bohóckodnunk. Tudtuk, hogy akár a holnapot sem érik meg, ők ennek azonban nem voltak tudatában. Nem állhattunk oda fancsali arccal, mert azért mentünk, hogy jól érezzék magukat. Van, hogy a tagokkal sírunk a műsor után, és nem is tudjuk mindennap elvállalni a fellépést. Egyesek ilyenkor a civil életben keresnek feltöltődést, én pedig a levelekkel foglalkozom.
