Dezső János
Alig négy év telt el, de ez alatt az idő alatt ezer dolog történt: álarcos busók táncoltatták meg Belgrád utcáin a meglepett járókelőket, magyar virtuózok koncertjeit hallgathatta a közönség Szerbia fővárosában és országszerte. Kiállítások, filmestek, szakmai tanácskozások követték egymást, a tudományos konferenciák eredményeként pedig egy-egy könyv is megjelent. Dezső János, a belgrádi Collegium Hungaricum igazgatója és munkatársai a magyar művészettel tették színesebbé Belgrád egyébként is gazdag kulturális kínálatát. A Budapesten megálmodott belgrádi magyar ház beállt a szerb főváros megbecsült kultúrintézményeinek sorába.
Az elmúlt három és fél év munkájáról mandátuma végén Dezső János igazgatóval beszélgettünk.
Újvidéki származása segítette diplomáciai küldetésében?
– Hogy ezt a munkát sikerült elvégeznem, annak egyik oka nyilvánvalóan az, hogy Újvidéken nőttem fel, magyar és szerb gyerekek között. Már fiatalon megtanultam szerbül, nyelvismeretem pedig később, újságírói pályám során csak továbbfejlesztettem. Délvidéki származásom persze abban is segített, hogy közelebbről is megismerjem a szerb kultúrát és a szerb mentalitást. Tudom, milyen a szerb társadalom különböző rétegeinek érdeklődési köre, temperamentuma, mi az, ami ellenszenvet vagy csodálatot vált ki belőlük, milyen a szemléletük, ízlésük. Ez sokat segített abban, hogy éveken keresztül biztos kézzel kiválasszam azokat a programokat a szinte áttekinthetetlenül gazdag magyar kultúrából, amelyek mellett nem fognak közömbösen elmenni az emberek. Nyilvánvalóan más szemüvegen keresztül tekintettem erre a feladatra, mint az, aki nem ismeri a nyelvet és nem élt soha ebben az országban.
A Collegium Hungaricum a magyar kultúra nagyon sok szegmentumából adott kóstolót, mégis az egyik vissza-visszatérő eleme a dzsessz volt. Mi alapján választotta ki, kit mutat be a szerbiai közönségnek?
– Az egyik elv az volt, hogy sokszínű programot mutassunk be, mert az unalom a kulturális kommunikáció legnagyobb ellensége. A másik elv pedig, mint ahogy említettem, a szerb mentalitás ismerete. Tudom, hogy nyitottak a folklórra. Mi magyar intézetként nem a magyar nótakultúrát szerettük volna bemutatni, amelyet már meglehetősen ismernek és kedvelnek, hanem a magyar népzenei hagyományokat. Számos kiváló népzenészt és zenekart léptettünk fel Szerbiában. Az is nyilvánvaló volt, hogy a szerb szellemi elit szereti a jó dzsesszt és a klasszikus zenét is. Nem lepett meg, hogy a Pancsovai Dzsesszfesztiválon lenyűgözte a közönséget Lukács Miklós és Balogh Kálmán cimbalomduója, Újvidéken, a Zeppelin koncerthajón az Oláh Dezső-trió, Belgrád és Szerbia legnagyobb presztízsű koncerttermében, a Kolaracon pedig telt házas koncertje volt, mondjuk, a budapesti Anima Musicae kamarazenekarnak vagy Várdai István világhírű magyar csellóművésznek. Ugyanakkor Szerbiában nagyon erős a modernizmus, illetve a kortárs képzőművészet iránti érdeklődés. A Collegium Hungaricum galériájában kiváló magyar festőknek, grafikus- és fotóművészeknek rendeztünk kiállításokat: többek között a zentai származású Verebes Györgynek, Atlasz Gábornak, sőt – hogy az elmúlt évszázad egyik legnagyobb magyar művészét említsem – Makovecz Imrének is. Visszatérve a zeneművészetre: a világban – némi képzavarral élve – a barokk muzsika újabb reneszánszát éli. Vagyis az eredeti hangszereken vagy hangszerkópiákon előadott régi zene nagyon népszerű. Szerbiában kevés ilyen koncert van, így kuriózumként megpróbálkoztunk ezzel is. Nem sokkal az intézményünk megnyitása után karácsonyi koncertsorozatra hoztunk el a Musica Profana együttest, Andrejszki Judit csembalóművésszel, zseniális barokk szopránnal és nagyon tehetséges csapatával. Négy helyszínes turnéjuk valósággal lenyűgözte a közönséget. Ugyanilyen karácsonyi koncertsorozatra egy évvel később sikerült Sebestyén Mártát is elhoznunk, aki Kragujevacon a legrégebbi szerbiai gimnázium dísztermét is megtöltötte. Mi tehát magyar intézetként leginkább az olyan produkciókat igyekeztünk bemutatni, amelyek a magyar kultúra legszebb ékköveit villantják fel. A magyar kultúra eszközével ugyanis barátokat akartunk szerezni a magyarságnak és jó hírnevet a hazánknak.
Sokan megkérdezték tőlem, hogy a programokat magyaroknak vagy szerbeknek szervezzük-e. Én erre csak azt mondhatom, Szerbia polgárainak. A szerbiai polgárok közül mintegy negyedmillióan vagy többen is magyarok. Róluk egy percig sem szerettem volna megfeledkezni. Hiszen én is ebből a földből sarjadtam ki, és a mai napig ide tartozónak is érzem magam. Így azt gondoltam, hogy ha a szerb közönségnek szervezünk egy koncertet vagy kiállítást, azt bemutatjuk a magyar publikumnak is. A moldvai csángó zenét játszó Fakutya együttes és Havay Viktória pl. fellépett a belgrádi világzenei fesztiválon, ahol szerbek százával táncoltak a moldvai csángó zenére, de másnap a pancsovai Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben is kétórás táncházat tartottak. Ugyanakkor tudatosan hoztunk olyan programokat is, amelyek célzottan a magyar közösségnek szóltak. Így a bánáti és a bácskai magyar szórványokban élő kisgyerekeknek elhoztuk a Kolompos együttest. A déli magyarság stratégiai jelentőségű intézményébe, az újvidéki Európa Kollégiumba többek között elhívtuk a Fonó Zenekart, annak vezetőjét, Agócs Gergely népzenészt és Navratil Andrea énekesnőt, illetve Pál István Szalonna prímást. Egy életre szóló élmény volt, és meg kellett ismételni, így egy évre rá „idecsaltuk” Berecz András mesemondót, énekest is, aki fiával, Berecz István néptáncossal együtt érkezett. Vajdasági magyar zenekarral közösen léptek fel, és fergeteges táncház alakult ki a kollégista fiatalokkal. Ezekben az identitáserősítő programokban mindig számíthattunk a Magyar Nemzeti Tanács hathatós segítségére, partnerségére.
Az én koncepcióm az volt, hogy nemcsak a magyarországi kultúrát kell bemutatnunk Szerbiában, a Vajdaságban, hanem az egyetemes magyar kultúrát és művészetet is. Határtalanul.
Nagyon jó munka volt ez, amiben sokat segítettek egykori és mai munkatársaim, akikkel együtt gondolkodtunk, csapatként tudtunk működni. És nagyon sokat köszönhetek a feleségemnek, Ágnesnek is, aki mindenben támogatott, és segítette munkámat. Azt is elég jól viselte, hogy a nap 24 órájából gyakran húszat dolgozom.
Három évvel ezelőtt gondolta, hogy ma ekkora elismerés övezi majd a magyar kulturális intézményt?
– A magyar kormány fantasztikus dolgot hozott létre. Megvett egy régi, leharcolt banképületet Belgrád szívében. Felújította és magyar kulturális intézetet szervezett belé. Ám egy intézethez nem elég a négy fal, hanem felszerelésre, programokra és lehetőleg elégedett publikumra is szükség van. Sikerült beszereznem egy Yamaha zongorát. Hangosítás is kellett egyes eseményekhez. A budapesti központunk sokat segített, de a tartalmat nekünk kellett kitalálnunk. Ma már nehéz úgy megszerveznünk bármit, hogy ne legyen telt házunk. A nyitottság és az örömteli kulturális együttlét megszervezése volt a célunk.
Műsorpolitikánkban kétségkívül különös hangsúlyt adtunk a zenének. Ennek egyszerű oka van. Úgy gondolom, hogy a zene a kommunikáció leguniverzálisabb eszköze: nemcsak gyönyörködtet, hanem nyelvismeret nélkül is összeköti az embereket. A zenével jutottunk közelebb a lelkekhez, a többi pedig erre ráépült: a tudomány, az irodalom, a képzőművészet.
A zene, úgy tűnik, elérte a célját. A közelmúltban átvehette a Kolarac Alapítvány plakettjét. Mit jelent önnek ez az elismerés?
– Nagyon sokat jelent. Ugyan nem azért dolgozik az ember, hogy elismeréseket, díjakat kapjon. Nekem az a legnagyobb öröm, ha a feladatot, amit megálmodtam, sikerül végrehajtanom Ha ezt más is észreveszi és egy ilyen rangos kitüntetéssel értékeli, az megkoronázza az ember munkáját. Sikerült elérnem, hogy a legjobb magyar művészek, a klasszikus és a népzene legkiválóbb képviselői vendégszerepeljenek a Kolarac koncerttermében. Mára egészen természetes dologgá vált, hogy a nagy orosz, francia, angol, német művészek mellett magyar művészek is fellépjenek. Meglepett a Kolarac Alapítvány döntése, hogy az elismerésükre érdemesítettek, de nagyon jólesett.
Négy év… Hosszú idő, vagy kevés?
– Legalább tíz évre előre meg van a fejemben, mit kellene még tennünk. Aki Szerbiában meghódítja Belgrádot és Újvidéket, tényezővé válik, az az intézmény megindulhat más helyszínekre is, fenntartva jelenlegi pozícióit. Ez lenne talán a következő terv.
A kérdés magánéleti vonatkozása, hogy négy év nyomot hagy az emberben. Én és a családom is jól éreztük itt magunkat.
Hova köti a következő küldetése?
– Február elejétől kezdve Zágráb magyar intézetének élén végzem ugyanezt a munkát.
