Pusztuló világban

Németh István írói munkássága ma már a délvidéki magyar irodalom klasszikus értékei közé tartozik. Azon klasszikus értékeink közé, ahol a táj emberének alapvető sorskérdései az erkölcsi elkötelezettség nyilvánvaló jelenlétének fényében fogalmazódnak meg. A Németh István-i klasszicitás lényege, hogy megfogalmazott kérdései mindenkor kellő határozottsággal figyelmeztetnek a körültekintés és a számvetés feladatára, hogy azután a meglelt vagy csak keresett válaszai egy egész közösség lényegi – szellemi és történelmi – megmutatkozásához, föltárulkozásához vezessenek. Miért, hogy tájaink lakója mindig az űzöttség terhével a lelkében kísérel meg újra és újra otthont teremteni magának? Miért, hogy történelmére, társadalmi valóságára, hitére, meggyőződésére és alkalmanként fölépített intézményeire az örökös átmenetiség a jellemző, miért, hogy egyetlen közösségi alkotása sem teremt a számára biztos jövőre nyíló perspektívát? Miért, hogy a délvidéki magyar ember a szellemi építkezésében soha nem jutott el a folyamatosságnak arra a szintjére, ahol már egymásból következnének a nemzedékek teremtette, megtartó értékek? Miért, hogy a legkiválóbbak emberfeletti vállalásai is csak a maguk egyediségében és egyedüliségében fénylenek föl, ragyogó, termékenyítő napsugártól fénylő mennyboltot azonban sohasem borítanak a didergők fölé? Miért, hogy a legígéretesebb nekirugaszkodásaink sem vezetnek az esetek többségében sehová? Tájainkon nem lenne mit őrizni, nem lenne mit félteni, nem lenne miért küzdeni, nem lenne mit visszasírni? Igazából hol is kereshetnénk a saját, ismerős tájainkat? Régi nagy birodalmakból kiszakadt nomád törzsek kallódnak úgy a pusztaságban, ahogyan a délvidéki magyarság immár egy évszázada hányódik az új honalapítás, az új otthonteremtés kétségei és gyötrelmei közepette. Még azt sem mondhatjuk, hogy nincs a hazataláláshoz rátermettsége vagy kellő küldetéstudata. Csak a történelmi kötöttségeit, hagyományos értékeit, szívének-lelkének valódi dimenzióit kellene jobban megbecsülnie, hogy emlékezetében és izmaiban fölszabaduljanak a teremtő erők. A Bácska, a Bánság, Szlavónia és a Drávaszög magyarjaiban kétségbeejtő lendülettel fogy az életerő, lelkesedésük tüzével már egy karácsonyi fenyőgyertyát nem képesek meggyújtani. A Bácska, a Bánság, Szlavónia és a Drávaszög magyarjaiban két dolog fogyatkozik egyszerre: a nemzeti öntudat megtartásának szándéka és vele egyidejűleg az anyanyelv ápolása és szeretete. Nem csoda hát, hogy nincs, ami köré fölépíthetné a biztos otthonát. Németh István személyes vallomásokat tartalmazó Díszudvar című kötetének talán legszebb írásában, az Aracsi szitakötőkről szóló jegyzetében szinte történelmi jelképpé nő maga a nyers látvány is: „A romokat […] csalánerdő, burgying, áttörhetetlen bozótos veszi körül. Egy csapás, egy ösvény nem vezet hozzá. […] benövik a faragott köveket a füvek meg a fák.”[1] Ímhol a könyörtelen pusztaság, a táj, ahol ilyen-olyan keserűségek közepette helyét keresi a délvidéki magyar élet. Másutt, a Megindult haza című jegyzetében pedig így szólította meg önmagát az író: „a te egyetlen s maradék vagyonod, éltető elemed a katasztrofálisan fogyó délvidéki magyarság s a tőle elválaszthatatlan vajdasági táj. […] Mi marad maradék hazádból? Mit tettél érte, hogy minél tovább fönnmaradjon? Írtál legalább egy Szózatot?”[2] Németh István publicisztikai írásainak és elbeszéléseinek, vallomásainak és jegyzeteinek, önéletrajzi vallomásainak és riportjainak – egész írói opusának – ez az odafigyelés és a számonkérő körültekintés a lényege. Az élő, eleven lelkiismeret szitakötőszárnyai emelik őt az otthoni tájak fölé, miközben élményeiben és gondjaiban érzi a zuhanás, az aláhullás veszélyét is.

Németh István klasszicitásának tartalmi lényege, hogy szinte első írásának a megjelenésétől kezdve sorra vetett számot a hanyatlásunk stációival. Pályája elején írásaiban a kritikusai móriczi jegyeket véltek fölfedezni, s bár kétségtelenül a hang és a jelenségek láttatása emlékeztetett a kiváló elődre, elsősorban a látott valóság és a nyomában született megnyilatkozás volt Móricz Zsigmond indulatához és elkötelezettségéhez fogható.[3] Első, 1954-ben megjelent Parasztkirályság című kötetének elbeszéléseiben még az otthoni paraszti világ vergődései, kínlódásai és nekibuzdulásai jelentek meg (s nyertek megtestesülést szülőfaluja szeretett alakjaiban), előbb a föld birtoklásának mámora, majd az önálló gazdálkodás reményének szertefoszlása töltötte meg feszültséggel a falusi emberek lelkét és állította őket morális döntések elé: tapsikoljanak-e maguknak földet a kisajátított kulákbirtokból, vagy nincstelenekként pusztuljanak éhen a családjukkal együtt? Beüljenek-e a mások teremtette javak buja tenyészetébe, vagy hitükhöz és meggyőződésükhöz hűen maradjanak meg családjukkal együtt kétkezi munkájuk szorgalmánál? Maradjanak-e a béresek és a zsellérek terebélyes nyomorában tisztakezű napszámosok, vagy kérjenek részesedést az elüldözött sváb gazdaságok ebek harmincadjára jutott kincseiből?[4] A Parasztkirályság novelláiban rendre az apáktól örökölt emberi tisztességet kísérti meg az ínségtől való menekülés csábító ígérete. Benne van a kor levegőjében: némi becstelenséggel ugyan, de a te sorsod is jóra fordulhat. Németh István e vajúdó világban találkozik először a lelki teher kérdésével, a morális helytállás dilemmáival és a tisztességtelen szolgálat feloldhatatlan ellentmondásaival; e paraszti világban jelenik meg előtte az ember a maga teljes történelmi lényegében, hogy ettől kezdve mindenütt – falusi parasztportákon és városi hivatalokban, vidéki vásárokon és parókiák hűvösében, a lapszerkesztőségekben és az olajos illatú tanítói katedrák közelében – a becsületes helytállás lehetőségének titkait keresse. Ezért oly megindítóak, ezért oly magával ragadóak a helyüket kereső Németh István-i hősök. Az emberek, akik érzik, az ősiség jogán nekik is lenne jussuk a szülőföld kínálta javakhoz, ők is részesülhetnének a fölszabadultság áldásaiból, de az élet kegyeiből és a jól végzett munka kegyelméből valahogy mindig kimaradnak. A Hegyomlás hőse Kalapáti, aki vesztesen került ki a nagy szocialista-kommunista kísérletből, szinte összeroppant a súlyos megpróbáltatások terhe alatt: „Valami rám szakadt, a leomló hegynél is iszonyúbb valami, és maga alá temetett. […] mintha a csontjaimat is porrá törték volna, akkora fáradtság és tehetetlenség szakadt rám. Még csak tiltakozni sem tudtam. Hiszen én úgy csüngtem ezen a mai világon, mint gyerek az anyja szoknyáján.”[5] Bölcsebbnek bizonyult a Sziget hőse, aki látva a valóságot, elfordult a világtól, önként vállalt száműzetésben, a tanyák környéki lápos vidék egy szigetén élte le hátralévő éveit. „Innen nézve mi volt az egész életem? Küzdelem sok bajjal, keserűséggel, kevés örömmel, úgy, mint a többi ember élete, és most innen visszatekintve már csak mosolyogni tudok rajta.”[6] Így szolgálnak egyaránt tanulsággal Németh István próbatételben elbukó és lélekben erős alakjai. A közösségi élet hősei ők, akik a társadalmi helytállás nagy-nagy kísérletébe pusztulnak bele. Akadnak azonban olyan magányos alakok is, akik távol a világ lármájától, gyötrő magányban vergődték végig az életet. Közöttük a megindítóan szép, Jusztika című elbeszélés hőse, aki idős korában, hétrét görnyedve, simára kopott botjára támaszkodva járta a falu utcáit, s észre sem vette, hogy öreg este lett, mire hazaért. „Nem tudta, a déli harangszótól az esti harangszóig merre kószált, botorkált, melyik kispadon ücsörgött, nyomta el az álom. Hazaért, de hiába forgatta a kulcsot a zárban, nem tudta a kiskaput kinyitni.”[7] A magatehetetlen asszonynak az utca jószívű emberei alkalmanként egy-egy tojást csempésztek a köténye zsebébe, hogy legalább vacsorája legyen. Vagy az Ánizsmagos cukorka Varga Verája, aki utoljára látogatja meg az Alvégen magányosan haldokló, egykori libatömő cselédjét.[8] Paraszt és pártkatona, birtokos gazda és cseléd egyaránt kitaszítottjai a Németh István ábrázolta világnak. Többnyire maguk sem értik, hogy miért történik mindez velük, nem látják a sorsukat alakító kényszerek lényegét. Miért van az, hogy Kánaánban éheznek az emberek? – teszik fel a kérdést a Kánaáni történetek önéletíró hősei, közöttük is elsőként Vass István, aki hetvenhat évesen elmondhatja magáról, „az én sorsom a szolgaság volt”.[9]