Az európai önazonosság a világias jellegű ókori individuációra és a kereszténység vallási jellegű individuációjára épül rá mint civilizációs alapokra.
Az utóbbi a kereszténység kialakulásának az útja volt az Ószövetségtől az Újszövetségig, az előbbi pedig a görög valóságismerés ösvényvágása a létezés titkokkal teli erdejében. A gondolkodói érlelődésnek ez az eszmei útja a még a mítoszok nyelvén megszólaló naiv kozmológiáktól eljutott a sztoikus erkölcsbölcseletig és az újplatonizmus filozófiai egyistenhitéig, egészen közel kerülve ezekkel a lezáró bölcseleti nézetekkel a keresztény tanokhoz és életvitelhez. A gyakorlatias szellemű latinok, akik a görögöknek ehhez a kalandos gondolkodói útjához – a sztoicizmus kivételével – jobbára a passzív átvétel bölcsességével kapcsolódtak, a római jog és állameszme kidolgozásával járulták hozzá az európai önazonosság egyik alapját képező ókori individuáció teljessé tételéhez.
A vallási és a világi sohasem volt könnyen összeegyeztethető, Európa mégis e két ellentétes tartalmat tette civilizációs építménye tartóoszlopává. E született kettőssége miatt ennyire önellentmondásos képződmény, mégis ez a kétpólusúság tartja életben. Ha megfosztanák egyik építőelemétől – területi értelemben a keleti vagy a nyugati felétől, szellemi értelemben pedig a vallási vagy a világi individuációs alapjaitól –, akkor a civilizáció további léte kerülne veszélybe. Erre az őrültségre buzdítottak az antiklerikális és keresztényellenes francia felvilágosodás pengeéles elméjű filozófusai, akik épp ezzel az elképesztően szemellenzős gondolkodással adták a biztos tanújelét, hogy nem érdemesültek a filozófus (a bölcsességszerető) névre. A megfogant gondolatot a francia forradalomban tett követte, és a civilizáció tartóoszlopai máris meginogtak. Ez a kereszténységről lemondó, kizárólag világias civilizációt és embert kinevelni szándékozó forradalmi kísérlet egy a transzcendenciától elzárkózó veszélyes gondolkodásmódot terjesztett el az egész kontinensen, és egy – a keleti felétől és a vallási összetevőitől megfosztott – egypólusú létre kárhoztatott, hosszú távon életképtelen Európát hozott létre.
Milyen ellipszis az, amelynek csak egy fókusza van? Az kör, nem ellipszis. Szellemi értelemben a vallását megtagadó Európa sem lehet Európa, mint ahogy területi értelemben sem Európa a kizárólag nyugati fókusszal (keleti irányban is) terjeszkedő laza államszövetség, aminek felsőbbrendűségi érzéssel eltelve az Európai Unió hirdeti magát.
A civilizáció elleni bűntett romlott gyümölcsei még csak most, kétszáz év múltán kezdenek beérni, ez azonban még mindig nem a vég, az utolsó leheletig el is kell jutni, és oda szenvedéseken át vezet az út. Nem lehet békés, szép halála egy olyan civilizációnak, amely senkitől sem kényszerítve megtagadta önmagát.
Európának egyetlen esélye van a túlélésre, ha visszatalál a civilizációs alapjaihoz. Ez sem könnyű út, mint ahogy a betegségből sem lehet fájdalommentesen kilábalni. A civilizációnak mára sikerült olyan helyzetbe kormányoznia magát, ahonnan már – bármelyik utat választja is, az életét vagy a halálét – nem menekülhet a rá váró szenvedéstől, amelyben pedig már eddig is sok része volt, köszönhetően a kétszáz-kétszázötven évvel ezelőtti önpusztító döntésnek.
A türelem és a türelmetlenség útjai
Amit a felvilágosodás prédikátorai el kívántak törölni, az rejtett módon a gondolkodásuk alapkövévé vált. Nem kell e mögött a meglepően hangzó tény mögött valami sötét titokzatosságot vagy az elnyomott visszavágásának a bosszúját sejteni, egyszerűen csak arról van szó, hogy a keresztény vallási eszmeiség gondolkodói alapminták formájában olyannyira átszövi a látásmódunkat, hogy attól képtelenek vagyunk szabadulni. A történet különlegessége, hogy e hatalmas elvilágiasító társadalmi program prédikátorainak az elképzelése az egypólusú nyugati társadalom megteremtéséről – ezért is illethetők az igehirdetők névvel – kifejezetten a keresztény vallási gondolkodási mintából származó elhatározás. Az ókori görög szellem többnyire toleránsan viszonyult az idegen eszmék és a másként gondolkodás iránt: vagy megtűrte, vagy beolvasztotta azokat magába. A keresztény hitre és egyházra jellemző az az idegen vallásoktól és eszméktől való, szélsőséges esetben intoleranciaként megmutatkozó elhatárolódás, amit most a felvilágosodás prófétái kezdtek képviselni, különös módon épp a kereszténységgel szemben.
Az ókor nagyobbik részében eszmei téren a görög–római individuációs modell toleráns és befogadó volt, vele szemben – miután eluralta a türelmetlenség fojtott szellemi légköre – a keresztény modell intoleranciájáról és kizárólagosságáról vált ismertté. (Az ókor első számú diszciplínája, a filozófia, a vita, az eszmék szabad ütköztetésének a terepe volt. Vele szemben a konstantini fordulat után a keresztény tanítás megkérdőjelezhetetlen dogmákat fogalmazott meg, amelyeket senki sem vitathatott.) A gyakorlati cselekvés terén fordított a helyzet: az ókor nagyobbik részében a hódítói ókori görög szellem diktatórikusan viselkedett, azaz intoleráns (erőszakos) és kizárólagos (az ellenszegülést megbüntető) volt azokkal, akik fellázadtak az államhatalommal szemben, és megsértették a törvényeket. Ezzel ellentétben a szeretetvallásként ismert kereszténység túlnyomórészt toleránsnak (békésnek) és visszafogadónak (megbocsátónak) mutatkozott azzal a szabályszegővel szemben, aki nem a vallási törvények szerint élt. Még az egyházi hatalom elleni vétséget, a közösségi bomlasztást is nagyobb türelemmel viselte ez az új vallás, mint az eretnek gondolkodást. (Lényegében hitehagyásuk miatt üldözte a skizmatikusokat is.)
Két példát hozhatnánk fel ennek az ellentétességnek a megvilágítására. Szókratész, amíg filozófiai vitákat folytatott, mondhatott bármit, senki sem bántotta őt a görögök közül, amikor viszont ellenségeinek sikerült megvádolni olyasmivel (aszebeia), ami a korabeli felfogás szerint államellenes vétség, súlyos törvényszegés volt, azonnal veszélybe került az élete.
Az egyházat különösebben nem érdekelte az, hogy a domonkos Giordano Bruno szabályszegőként levetette szerzetesi ruháját, és világias életmódot folytatott, amiatt azonban mindig és nagyon gyorsan bajba került, ha a keresztény dogmákkal szembemenő állításokat fogalmazott meg, ez okozta a halálát is. A kereszténység általában a szószékről, verbálisan támadta a másként gondolkodókat, büntetésként pedig a közösség előtti megszégyenítést alkalmazta. A visszafogadás feltételeként legtöbbször megelégedett a „tévedés” nyilvános beismerésével, az inkvizíció fénykorában azonban a másként gondolkodás az ember életébe kerülhetett, mint az az elvei mellett makacsul kitartó Giordano Brunóval történt. Ha viszont a reneszánsz filozófus hajlandó lett volna beismerni „tévedéseit”, mint Galilei, akkor nem küldték volna máglyára.
A kétszeresen is rossz utak
A másként gondolkodással szembeni intolerancia keresztény alapmintaként irányítja az erre hajlamos nyugati ember cselekedeteit. A tetteinket szabályozó és a látásmódunkat meghatározó alapminták olyannyira lecsupaszított tartalmak – akárcsak a jungi archetípusok –, hogy eredetüknek legtöbbször nem is vagyunk a tudatában. Ezért lehetséges, hogy a keresztény individuáció terméke, az eszmei intolerancia, szülőjével, a kereszténységgel szemben is mozgósítható. Ilyenkor az ember „keresztényi” módon támadja a keresztény eszmeiséget.
A baj akkor lett naggyá, amikor a civilizáció teljes megújítására kísérletet tevő, antiklerikális francia forradalom szélsőséges ága az új alapok lerakásakor mindkét Európát megalapozó forrásból az intoleráns formát örökítette tovább: eszmei téren a középkori kereszténység másként gondolkodással szembeni türelmetlenségét, gyakorlati téren pedig az ókori görög–római állam erőszakosságát a törvényszegőkkel és a lázadókkal szemben. Ez volt a jakobinus diktatúra, amely ezekre az intoleráns alapokra helyezkedve nem tűrte meg sem a másként gondolkodást, sem az ellenszegülést a forradalmi hatalommal. Így vált a jakobinizmus minden későbbi európai totalitarizmus szülőatyjává.
A jakobinizmus szelleme a továbbörökítésnek a kétszeresen is rossz útja. Ellentétpárokban gondolkodva azt hihetnénk, hogy az a továbbörökítés, amely a toleráns formákat választja ki magának a két civilizációs forrásból, a görög–rómaiból és a keresztényből, az a kétszeresen is jó út, de nem így van. A kereszténység például abban az esetben, ha magáévá teszi a görög filozófia eszmei toleranciáját, vagyis megengedi, hogy vita tárgyává váljanak a hitigazságok, a lefektetett dogmák, akkor nagyon gyorsan hitágazatok egész sorára szakad szét. Pontosan ez történt a reneszánsz és a humanizmus ókori szellemet felélesztő korszakában a katolikus vallással. Az ókori vitaszellemet az egyház berkein belül is életre keltő korszakváltó kor – megkérdőjelezve az egyházi tekintélyt – lázadása napjaiban megfosztotta a hivatalos értelmezés előjogától a püspököket. A Bibliát lapozgatva és magyarázva bárki saját keresztény teológiát alakíthatott ki ebben a rövid átmeneti időszakban. Ha nem döbbentek volna rá ennek a tarthatatlanságára maguk a reformátorok is, akkor ma pontosan annyi keresztény hitértelmezés létezne, ahány bibliaolvasó van.
A gombamód szaporodó New Age mozgalmakkal és az önmagukat „kinevező” guruk osztódással sokszorozódó seregével ma mintha reneszánszát élné ez a fajta vallási zűrzavar.
Hasonlóan kaotikus helyzet áll elő, és korunknak ez is ismertetőjegye, ha az államhatalom magáévá teszi a kereszténység toleranciáját a gyakorlati kérdésekben. Ha elnéző megbocsátással és nem büntetéssel fogadja a törvényszegést, az ellene fellázadókkal szemben pedig az együttérzés és a megértés nevében nem mer erőszakot alkalmazni. Ebben a törvényszegők és a lázadók nem az együttérzést és a megértést, hanem a gyengeség jelét fogják felismerni, ami bátorítást jelent számukra, hogy megsokszorozott erővel folytassák államromboló és társadalombomlasztó tevékenységüket.
A demokrácia útja
A szélsőséges intoleranciának (a totalitarizmusnak) az ellentéte, a szélsőséges tolerancia (a határtalan liberalizmus) nem a jónak a megtestesülése, hanem egy másfajta rossz. A mindent megengedő szabadság anarchiába, káoszba taszítja az országot, a végső eredménye tehát annak is a pusztulás és az erőszak lesz. Európa ma ebben a betegségben szenved, mert ostoba logikát alkalmazva elhitette magával, hogy a fasizmus és a kommunizmus jelentette szélsőséges intoleranciából, a totalitarizmusból annak ellentétébe, a szélsőséges toleranciába, a határtalan liberalizmusba kell menekülni, és akkor minden jó lesz. Nagyobb baklövést el sem követhetett volna, ezért is tart ott ez a civilizáció, ahol tart, egy lépéssel a visszafordíthatatlan, a kihalás előtt.
Meg kell találni a középutat az erőszakuralom és a cselekvésszabadság között. Ez nehéz feladat. A demokrácia és a köztársaság az a két nagy találmány a görögök és a rómaiak részéről, amellyel ez a szélsőségeket elutasító középút társadalmi normává tehető, de még a működő demokráciákban is kötéltáncosi ügyességgel kell egyensúlyozni az elnyeléssel fenyegető szélsőségek között, ez pedig emberpróbáló dolog, ha belefárad a társadalom, akkor óhatatlanul hatalomra jut a szélsőség: előbb a káosz átmeneti állapota, majd a rend emberével, a meglelt Vezérrel kiépül a diktatúra.
Ilyenek voltak Lenin, Mussolini és Hitler hatalomra kerülésének a körülményei is. Az elsőnek a világháború megpróbáltatásai okozta társadalmi káosz a frontok mögötti orosz hátországban, a másodiknak az Olaszországban a világháború után kialakult zűrzavaros időszak teremtette meg a kedvező légkört a törvényes hatalom megdöntésére. A Führer esetében még erre sem volt szükség, az ő törvényes hatalomra jutásának a világgazdasági válsággal sújtott és politikai anarchiába süllyedt Németországban a korabeli normák szerinti megengedő liberalizmus és a versailles-i békeszerződés volt szálláscsinálója. A rendhez szokott német ember kiáltva kiáltott az után a politikai vezető után, aki végre rendet tesz az országban. Az anarchisztikus állapotokat létrehozó liberalizmusnak és a nacionalizmust felkorbácsoló igazságtalan versailles-i békeszerződésnek sokkal nagyobb szerepe lehetett Hitler hozzásegítésében a kancellári székhez, mint a gyakran emlegetett középosztálynak vagy a nagytőkések támogatásának.
Az ókori demokrácia azt próbálja szavatolni, hogy a hatalomban a szavazás és a nyilvános vita révén az egész nép, de legalább annak jelentős hányada részt vehessen. Ezáltal kerülhetik el a két szélsőséget: azt, hogy egy az államhatalmat megszerző vagy megöröklő személy (uralkodó, diktátor, türranosz) és a köréje csoportosuló szűk elit erőszakuralommal kormányozza az országot, és azt, hogy a törvényszegés és az anarchia uralja el ideiglenesen a társadalmat.
A mai képviseleti demokrácia ennek az ókori középútkeresésnek a modern, problematikus formája. A gond azzal van, hogy a képviseleti rendszerrel közvetetté válik a részvétel a hatalomgyakorlásban, az csupán a négyévenkénti szavazás időpontjára és az esetleges népszavazásokra korlátozódik. Ezt a hiányosságot elvileg az kárpótolja, hogy a rosszul képviselő képviselők négyévenként leválthatók, csakhogy ez a gyakorlatban nem működik, hiszen nincs egyenes vonalú, állandósult kapcsolat a képviselő és a névleg képviselt között. A választók nem ezen az alapon mérlegelve, hanem neveltetésük, habitusuk, szimpátiáik, érzéseik, vélt érdekeik szerint szavaznak a választási kampányok felfokozott légkörében egy pártra vagy egy képviselőre, akit ezt követően négy évig lehet, hogy nem is látnak.
A görögök találmánya, a demokrácia csak kisebb közösségekben működhet megfelelőképpen.
A lelkiismeret és a hit útja
A két szélsőség közötti középutat személyesen is meg kell találni. Mivel az egyén alany, ezért az egyénileg meglelt középet nem tárgyiasítva, két szélsőség közötti mértani középként kell elképzelni, hanem úgy, mint saját magunk középpontként kijelölt helyét a szélsőségek között.
Mit jelent ez? Azt, hogy vérmérséklete és kialakult gondolkodásmódja szerint origóként mindenkinek személyesen el kell helyeznie magát a szélsőségek között: a tanítóhivatal védelmezte keresztény dogma és a saját vallásértelmezése között, valamint az egyházi, isteni törvények és saját cselekvési szabadsága között. Ezen az úton önnönmagát téve élő középponttá ő maga lesz az, aki a saját személyében egységgé illeszti össze azt, ami egyébként összeegyeztethetetlen, hiszen törvény és szabadság, dogma és egyéni megértés, intolerancia és tolerancia két külön világ. Az önmaga önként vállalt törvényeit megalkotó és a vallási igazságokat meggyőződésévé tevő emberben szabad választással eggyé lehetnek a szélsőségek. Ez az európai ember keresztényi szellemű útja.
Mit értünk önként vállalt törvény alatt? A lelkiismeret szavának a követését. És mit a vallási igazság meggyőződéssé tétele alatt? A hitet.
Csakis a lelkiismeretre és hitre hagyatkozás teheti igazi közösséggé az egyházat, az erőszakkal kikényszerített egység nem teremthet valódi egységet. Ha viszont minden embernek megengedett, hogy önmaga egyeztesse a lelkiismeretében az egyházi, isteni törvényt cselekvési szabadságával, akkor kényszer alkalmazása nélkül mindenki kiépítheti személyes kapcsolatát az egyházi, isteni törvénnyel. Ennek eredményeképp a lelkiismerettől vezérelten szabadon, bármilyen kényszer alkalmazása nélkül fog mindenkinek az útja ugyanoda vezetni: a törvénykövetés felé. Ez alakítja az isteni törvény követésének igaz (szent) közösségévé a lelkiismeretük által egyazon irányba vezetett embereket. Ugyanez a helyzet a hitértelmezéssel is, ha ugyanis megengedetté válik, hogy a vallási igazságot és az egyéni vallásértelmezést a hit formájában önmagában egyeztesse az ember, akkor a hit kivétel nélkül mindenkit ugyanabba az irányba, az igazság irányába fogja vezetni, lévén, hogy a hit a kiépült személyes kapcsolat a vallási igazsággal. Mondani sem kell, csak a hitre alapozott egyház lehet az igaz (szent) közösség.
A kereszténység egészen a konstantini fordulatig tartotta is magát ezekhez az alapelvekhez. Addig a hit és a lelkiismeret szava követésének az igaz közössége volt, ezután viszont az élő hitből fokozatosan a hitvallás megkövetelése, a lelkiismeret szavának a követéséből pedig a törvénykövetés megkövetelése lett. Az egyház ezúton vált azzá az erőszakot előszeretettel alkalmazó középkori közösséggé, amilyennek a történelemkönyvekből ismerjük.
Hozzá kell tenni, a klérus legtöbbször megmaradt a szószékről elhangzó verbális erőszaknál. Ez még az inkvizícióra is érvényes abban az értelemben, hogy átadva az elítéltet a világi igazságszolgáltatásnak, a kivégzést az államhatalom szerveire bízták. Ez azonban már csak erőszakmentességet hazudó farizeusság.
