Valahol lenn, Magyarország déli határszélén, a Tisza–Duna szögletében a szentiváni monostor kalugyerei egyházuk ünnepe alkalmából a búcsúra készülődtek. Már előző nap lázasan zajlottak az események; belül a lélekben kellő áhítattal, és künn a monostor ablakai alatt zajos fölvonulással, ahol a mézeskalácsosokkal és a lacikonyhásokkal az élen, időben megjelentek a portékájukat kínáló árusok is. Az est leszálltakor azután a ritkás bükkerdőből sorra előbukkantak a közeledő kocsik, fogatok és batárok fáklyái is. Egymást követve jöttek a szerzetesek régi ismerősei, a „kövér bácskai pópák, fekete selyemruhás hitveseikkel, szemérmetes hajadon leányaikkal. Jöttek karcsú bánsági fiskálisok, szerémi birtokosok, imitt-amott sárgafestésű kocsikon ifjú magyar urak, szolgabírák, komposszesszorok; és leszállott egy öreg hintóról az obziri esperes felesége is, aki valami granicsár-tisztnek volt a leánya, és azért mindig nagy előszeretettel alkalmazta társalgás közben a viribus unitist.”1 Voltak vagy százan az érkezők, Papp Dániel színes világának megannyi szereplője, az Arzénusz és Baziliusz című elbeszélésének fényes vendégsereglete. A monostor ebédlőjében az arkimandrita pompásan terített asztalok mellett, vacsorával fogadta a vendéghonoráciorokat. „Fölhozták a böjti vacsorát, amely pazar fogásokból állott; paradicsomban úszkáltak holmi kövér csukák és valóságos déli olajbogyók körítették a rántott harcsák tekintélyes csoportját, nem is szólva arról, hogy milyen lelkes ovációval fogadtattak több rendbeli úri tökök is, amelyek puhára voltak főve, mint megannyi spanyol románc és belsejükben gombát rejtegettek tojással, sőt, titokban talán még egy kis velőt is.”2 S a dolgok rendje szerint, a torták és sajtok után előkerült a csonoplai tamburás is. És akkor, ott, a terített asztalok körül – ahol egyébként sem történhetnek eget rengető tragédiák –, egyszerre mindent bearanyozott a derű, kibomlott a Délvidék utolérhetetlen bája. Apró kis kellemetlenség azonban megesett: Baziliusz páter akkor este sokat talált inni, aminek következtében részegen bukott az asztal közepére, szégyent hozva ezzel a monostor fölött őrködő egyházra is, aminek rangvesztés és lefokozás lett a vége. Ennek azután elsősorban a rivális Arzénusz páter láthatta volna a hasznát, ehelyett a megbocsátás és az együttérzés nemes érzése járta át a lelkét: „A szerémi hegyek között alkonyodott és lassú piros sávok vetődtek végig a síkságon. A fűszálak pedig az esti szélben összehajoltak, mert ők jó barátságban vannak, és nem irigylik egymást, mert egyformák valamennyien. Arzénusz atya arra gondolt, hogy íme, miért ne szeretné ő Baziliuszt, amikor már nem irigyelhet tőle semmit se.”3
Higgadt filozófia és bölcs megfontolás vezérli errefelé délen az embereket. Az alügyész című elbeszélés hőse, Szántovay Pál úr, aki negyven éven át viselte hivatalát, elhasznált székével együtt, régi bútordarabként „egy kevés, önmagának való nyikorgással” hagyta el az irodáját. „A nyeregszék, amely végigvándorolta az alispán kancelláriáját, a közigazgatási iktatót, később a királyi törvényszék telekkönyvi irattárát és a várnagy szobáját, végre a padlásra került, a hajdúőrség kiselejtezett puskái közé.”4 A látszat ellenére Szántovay Pál – aki ha csak tehette, kerülte az aktákat – fényes pályát futott be: a föllelhető források szerint 1845-ben, huszonnégy éves korában választották meg tiszti alügyésznek. Pályáját döntő mértékben alakította, hogy a vármegye akkori főügyésze gégesorvadásban szenvedett, ezért ha olykor hangosan kellett felszólalnia, helyette az alügyésze emelkedett szólásra. Ha a vármegyeházi viharos incidensek során a főispán intett a főügyésznek, „akkor az meghúzta Szántovay Pál atilláját, és fölállt a fiatal alügyész: – Méltóságos főispán úr, tekintetes karok és rendek, a tisztelt szónok úr ellen van szerencsém megindítani a széksértési akciót!… Ah, micsoda diadalmas percei voltak ezek Szántovay Pálnak! Mert negyvenéves közpályáján ezeknél a nyilatkozatoknál terjedelmesebb szónoklatot sohasem mondott, világos, hogy még vén királyi alügyész korában is a széksértések gyönyörű perceire gondolt.”5
Pályáján a 48-as eseményeket némi homály fedi, mindösszesen annyi tudható, hogy amikor a háborút követően megint bevonult a vármegyeházba, akkor őt már „császári királyi Staatsanwalt-Substitutnak” nevezték. Időközben „a közgyűlési teremből kaszárnya lett, az atilla helyett violaszínű hajtókás egyenruhát kellett fölhúzni, és az ügyészi hivatalban a kancellár arcképe helyett báró Bach Sándor függött a falon. Sajnos, hogy csak in effigie, szokták mondani a bús hazafiak!” Szántovay Pál hivatalnoki pályájának szolgálati tabellája szerint: 1850–1861 között cs. k. államügyész-helyettes, 1861–1867 között kinevezett megyei alügyész, 1867–1872 között választott megyei alügyész, 1872–1885 között pedig királyi alügyész volt. Életében láthatóan „úgyszólván stabilizálva volt az alügyészség”. Barna bőrkötésű könyvekkel volt tele a hivatali szobájának könyvszekrénye, az ő szívéhez azonban egyedül Szlemenics Pálnak, a törvények doktorának Fenyítő magyar törvény című munkája állt közel. Negyven év elmúltával azután „egy bájos szeptemberi délben ablakához állt az öregúr; sovány kis feje odasimult az üveghez elsárgult borostyán gyanánt, amely virult is valaha. A vármegyeház bádogtetejét végigcsiszolta a napsugár, és lenn az udvaron éledni akart a fű, amely ifjúnak érezte magát ismét. Szálló pókfonál csavarodott a kopasz platánok közé, és a sok hervadt levél, amit összesöpörtek a rabok, nem mozdult a csöndben.”6 Szántovay Pál nyugalmazott alügyész körül mintha megállt volna az idő, holott a valóság az, hogy itt a délvidéki kertekben az idő mindig is állt.
Az öreg csendbiztossal Raslics Tádéval – A komiszáros című elbeszélés hősével – sem történtek az élete során eget rengető nagy dolgok. A törvényesen egyesült vármegye élő krónikása, Pendzserics komposszesszor úr elbeszélése szerint ő az a fajta bácskai volt, akinek ősei a lukaveci bástyák felől érkeztek a Bácskába, így hát volt abban valami meglepő, hogy a szabadságharc alatt Dembinszki proviant-oszlopai előtt élelmezési tiszt minőségében harcolt a független Magyarországért. Azt követően lóháton, csendbiztosként járta a környéket, s „fogyasztja azt a kis jövedelmet, amelyet hétnél nem sokkal több szilvafája” hozott neki.7 Élete során mindvégig kerülte a „lokális értelmiséget”, és sötét, magyar ruhás alakján a díszítést csak a taréj nélküli sarkantyú jelentette. A csendbiztos igazából egyetlen dologtól félt nagyon: a hirtelen haláltól. „Raslics Tádé ült az ambituson, csendes nyári estén. Nézegette a gazdasszonya violáit és gyönyörű kék füstöt fújt a levegőbe; olyant, aminő csak a futtaki dohányból származhatik. Az eperfán gyöngytyúkok sivalkodtak, János, a házi legény a kaptárok körül dolgozgatott. Tádé ki volt fáradva, és azon gondolkozott, hogy milyen szép dolog volna is az, ha az embernek nem kellene lóháton kerülgetni a járást, hanem ha az ember mindig így nézegethetné a violákat, a méheket, a János hajdút, meg az eperfa sima, barátságos leveleit. És fújhatná a füstöt és lassan átvegetálhatna a mennyországba.”8
Hozzá hasonlóan a klerikális szabó mesternek, Klementnek – az Az ambíció című elbeszélés hősének – is, aki a bodroghi egyházmegye alsóbb klérusa részére készített reverendákat, alig volt az élettel szemben bármilyen elvárása. Esti fohászában is csak annyi szerepelt: lenne a nagyfülű Tóni fiából pap. Be is fogadták Tónit a franciskánus barátok, s Klementnél nem volt boldogabb ember a vidéken, amikor falujában a fia először temetett. Ám még azon az esten a kocsmában az ivócimborák jobb belátásra bírták a fiút: „Bolond vagy, ha kolduló barátnak maradsz – mondogatták a poharak fölött. – Jer a vármegyéhez, úr lehetsz és megházasodhatol. […] Csak a sójövedéket válaszd, Tónikám. Mázsatiszt hamarosan lehet belőled, később még sóellenőr, sőt sótárnok is. Sótárnok, érted? A sótárnok bizony több a gvárdiánnál.”9 S Tóni odahaza elkeseredett apjával közölte: sótárnok leszek, édesapám.
Badnyák Sándor, a diák – A Lyubica szolgabírája című elbeszélés hőse – minden fogadkozása ellenére is azért hagyja el Lyubicát, a kocsmai felszolgálólányt, mert Vratics Darinkát, a vasárus lányát kellett elvennie ahhoz, hogy ki tudja fizetni a fővárosban összehozott kettőezer forintnyi adósságát. Mintha azonban Papp Dániel elbeszéléseinek világában ez is csak amolyan sokadrendű, jelentéktelen történet lenne. Ennél szebb, bölcsebb és boldogabb történetek színezik a táj hangulatát: „Ősszel, amidőn leszüretelték a Fruska-Gora gömbölyű hegyeit és fönn a Sztrazsilovó tetején hervadt venyigék bólingatnak Bránkónak a poétának sírja körül, Bácskából szekeres karavánok indulnak át Szerémségbe. A hullámos kis országot hegyoldali szilvásaival, öreg kalugyereivel együtt megaranyozza ilyenkor a vénasszonyok nyara, és az ó-naptár összes szentjeiről elnevezett kolostorokba vidám korcsmárosok járnak ekkor. Ürmösnek való vöröset vásárolni, meg ósillert, amely barnásszínű, mint az égett cukor és erős, mint a halál. Jó tudni, hogy ennek a kétféle italnak keveréke adja a híres szerémi vegyest, amelyről már Timóteus, a negyedik kovili arkimandrita is igen elismerően nyilatkozott a halálos ágyán, mondván: – Karlovici ürmöst adjatok nekem illoki sillerrel keverve, mert szomjúhozom az igazságot…”10
A pacséri Fogh Péter – a Fogh, a lusta című elbeszélés hőse – az esti kártyaparti során véletlenül lesz tanúja a jelenetnek, amikor a vele szemközti szobában felesége saját leánya vőlegényével titokban csókot váltott. Egy nyirkos őszi estén történt a dolog, „midőn a tornácra átkéklettek a szerémi hegyek, a dályai csúcs, s a venyigétlen Sztrazsilovo, és pacséri Fogh Péter úr halkan dúdolt egy régi dalt, melynek örökbecsű refrénje így szól: »Ó-Sóvé, Új-Sóvé, Illok és Palánka«… A kertben suhogtak a körtefák, s a bőrszéket egészen bevonta a harmat.”11 A döbbenet és a fájdalom élét, most is a táj és a táj lakójának régi története oldja csöndes szomorúsággá: Papp Dániel nagyobb és színesebb csodákat látott a kártyapartnere személyében, mint a pillanatnyi inzultusban. Kovácsovics százados – írta, látva az eleven történelmet alakja körül –, a nyugalmazott katonatiszt „azok közé a régi határőrtisztek közé tartozott, akiknek tüskés vén arcára rá van írva egy regénycím: »A granicsárok végnapjai«. Különben a rác-bánsági ezred egy régi barna kabátjában járt, melyet kék gallér díszít, és fehér gombok, s a fegyveres hatalom iránt érzett minden tisztelet mellett is állítható, hogy ez a barna kabát a könyökén fehérre volt kopva, Kovácsovics természetesen szintén komposszesszor volt Kispacséron, s egész lényének sajátságos nyugalmat kölcsönzött az a tudat, hogy itt ő gyakorolja a kegyúri jogok egyharminchatod részét. Röviden, kategorikusan beszélt, s midőn a tornácon Fogh Péter elé állt, parancsoló hangon szólt: Emeljünk Péter.”12 S miközben Péter emelt, tekintetével odavetette az asszonynak: az én életemet már elrontottad, de a kis báránykámét nem fogod! „Minek pusztítsalak el?... Mi lesz akkor a kislányommal?” – dünnyögte Fogh Péter.13 Úgy tűnik, valahol gazdagabb ez a világ, semhogy emberi gyarlósággal fényét meg lehetne tépázni.
Hol is van hát az a meghitt világ, ahol Papp Dániel hősei a nagy politikai földindulások és társadalmi összeomlások közepette is ilyen csöndes és békés napokat éltek? Méltatói gyakran idézik a szerzőnek azt az 1899. május havában keletkezett írását, amely a Tündérlak Magyarhonban című kötetében Előszóféle címmel bevezetőként szerepel, s amelyben arra a kérdésre kereste a választ, mi is voltaképpen a Bácskaság lényege, mi adja az egyesült vármegye szellemi valóságát, egyáltalán: mi van a fölszín alatt a Bácskában? Maga is úgy vélte, egykori csendbiztosok – Sztrilich Tamás vagy Percsetich Mátyás – legendáit idézte meg, amikor a dubokai pusztán portyázó, s a zivataros éjszakában eltévedt komisszárius titokzatos kalandjára emlékezett. „Az eső és a szél paskolta a nyergeket, s a kukoricásban mint egy ismeretlen őserdőben botorkált ló és lovas, míg egyszer csak a föld alól világosságot nem látott a komisszárius. Hát mi volt ott? Egy kis üreg folytatása gyanánt egy egész tündérkastély volt ott a föld alatt, kiparcellázott falakkal, ezüstös lószerszámokkal, selyemmel terített asztalokkal és aranyos nyoszolyákkal, és azon éjszaka abban aludt a komisszárius. Az Isten tudja kinek a föld alatti kastélyában, talán a Rózsa Sándoréban. De jött a reggel, és a komisszáriusnak tova kellett menni, s ő kibotorkált a kukoricásból – így a legenda –, s a városban elmondta az esetet az ezredesének.” Nosza hát, keressük meg a tündérkastélyt – mondta a svalizsárok ezredese, s azonmód kivonult seregével a pusztára, ám a lovasezred hiába portyázott nyolc nap és nyolc éjszaka a kukoricások rengetegében, bizony a keresett pompának a nyomát sem lelte. „Mi van a fölszín alatt a Bácskában? – kérdezte újfenn Papp Dániel. – Hogy is kaparná azt ki idegen patkó?!... A Pegazusnak, a patkónak odavalónak kell lenni, hogy a füvek és nádasok alatt megtalálják a tündérkastélyt. Mert az megvan nálunk, és én itt még sok száz sort írhatnék az aranyról és a napsugárról, ami a szívemben világít, ha hazagondolok a messzeségből.”14
A Tündérlaknak ebben a varázslatos világában bomlanak ki őszi színek és tavaszi hangulatok, régi udvarházak terített asztalainál őrzött zamatok és ódon kertek rejtekeiben megbúvó illatok, hogy együtt formálják széppé az egyébként tragédiákkal és bukásokkal, vereségekkel és fájdalmakkal telített emberi életet. Papp Dániel tündéri világában mindenütt több van a fényből, a derűből, a szeretetből és a megbocsátásból, mint az a valóságban egyébként lenni szokott. Mintha mindent a szív főlénye és a lélek kegyelme járna át: szerzetes és hivatalnok, parasztgazda és gimnáziumi diák egyaránt boldogságra született, s ezt mindannyian az életben alapvető adottságnak tekintenek, meggyőződésük valódi alapjának, melyen rosszindulat és ellenséges szándék, gonoszság és babona egyaránt kicsorbul. Tündérlak az a szöglete a magyar glóbusznak, ahol barokk homlokzata van a vármegyeháznak, melynek erkélye alól Szent Pál apostol tart szemlét az éppen virágba borult róna fölött, melynek története és mitológiai lényege egyként fényesen ragyog. Ezen a vidéken az akácfák görbeségükben is szebbek a kárpáti fenyőknél, vagy a kvarnerói ciprusoknál. „Az én fáim ezek – írta Papp Dániel a Restauráció című tárcájában –; becsületes, komoly növények, hű takarói az Angyal Bandi csárdájának, ahol már nincsen verekedés, csak helyiérdekű vasúti vonal. A kőapostol is hiába tartja kardját, közbelépésre nincs oka neki, mert megcivilizálódott a törvényesen egyesült vármegye. A szállások között vígan kocog a vegyesvonat, és áthidalták már a darumadarak állóvizeit is. A mocsáron vasívek futnak át, füst keveredik a nádas párájában, ahol örökre elúszott az én ifjúságom. Elúszván pedig ifjúságunk, mi más maradna hátra, mint hogy kalapunk szemünkbe vágjuk.”15
De azért alkalmanként legendás történelmi alakok lármájától hangosak a vármegyeháza ódon termei. Bácsországban tisztújítás van, és ilyenkor nagyot dobbannak a honfiúi szívek. A máskor vörös csákós hajdú most hatalmas fehér-kék forgót tűzött a fövegére, s feszes dolmányában áll Szent Pál apostol társaságában az erkély alatt. „Odafönn pedig mozog a gyűlésterem, telve a vármegye három nemzetével. Posztóba öltözött magyar, német, szerb parasztok közt jár a tizenöt főszolgabíró. Jaj, be szeretném őket látni egy csomóba! – kiáltotta Papp Dániel. – Tisztelt Magyarország, nincsen szebb látványosság, mint tizenöt főszolgabíró együtt, kivált még ha Popovics Sebő is velük van. Ő pedig velük van bizonyosan, mert ő a kvesztor a vármegyeházán, és mindenütt az, és igazi típusa a bácskai közéletnek. Mert származására és vezetéknevére délszláv ugyan, azonban a keresztneve már elmagyarosodott régen.”16 S amíg a kivilágított termekben az arra hivatott férfiak politikát csinálnak és közéletet élnek, Váry néni – akinek fénykora egybeesik a nemzeti történelem egy régebbi gyászos korszakával – néhány utcával arrébb, kései magányában boldogan emlékezik ifjú éveire, amikor önérzetesen súgta egy kadét fülébe: „Ne mosolyogjon olyan szemtelenül. Igenis becsületes asszony vagyok, csak akkor csalom az uramat, amikor szabadon jár és vigyázhat rám.”17 A közeli klastrom fonnyadó rekettyebokrai közt pedig Marcellusz – akit az apja, a szegény sekrestyés hagyott örökségül a szerzetesekre, s aki másnap fölszentelve lépett volna az úr szolgái közé – elmondta Özséb páternek, hogy minden őszintesége ellenére is, az elmúlt nyáron nagynénje mostoha lányával, Rózsikával elkövették a Mouret abbé vétkét. „Hidd el szentatyám, hogy igen nagyon édes volt ez a vétek. – S hozzátette –: A szívembe, ha belelátnál […], láthatnál kétkedést, kutatást az igaz ösvény után; vágyakat, amelyeket nem elégíthet ki a misszale, és mindennek közepében egy felejthetetlen arcot.”18 Persze, hogy Marcellusz még az éjszaka sötétjében elhagyja a klastromot. A két Uderszki fiú című elbeszélés hősei, Szaniszló és Kázmér viszont egyforma hévvel szerették Maricát, a várnagy „erős törzsű” leányát, s abba sorvadtak bele, hogy egyikük sem tudott dönteni. Mégsem az ő együgyűségük a megkapó, hanem az a hervadás, amely belengi a környező tájat: „A ház, amelyben laknak – rajzolt tündéri girlandokat Papp Dániel hősei feje fölé –, nyugatra van a vármegyeháztól, és keltre van a nyugati kultúrától. Egy háromablakos hajlék, folyosó helyett csak eresszel, kert helyett csak udvarral, melyet zöld cirok és violaszínű ráctövis díszít. Kívül még gipszöntvények látszanak a fal hamuszínű alapján, de azok már letöredeznek, miképp belül a régi kihúzós asztal lába is, és ama híres családi szekrény, melynek ferdén állanak a fiókjai, de ha kihúzódnak, mégis derékszögben esnek az ember vonalára. Ilyenek az én öreg legényeim is, két ütött-kopott, vén szekrény, régi, elveszett csiszolással és ferde fiókprofillal, ha zárva van a szívük.”19 A Válás című elbeszélés hősei – a harmincas éveiben járó Szegedi Pál és tíz évvel idősebb Passiflóra – között viszont „elfogy” a szerelem. A nő albérleti szobájából látszólag könnyedén bocsátja el a férfit, aki azután felszabadult lelkesedéssel mesél Szűcs Eszterről, a cukrászlányról. Látszólag békésen köszönnek el, de később rájuk tört a fájdalom. „Valami harmadrendű fogadóban, ahol poggyásztalan utasoknak is adnak szobát, megszállt éjszakára Szegedi Pál. A kis szoba kopott bútorai megint a nagy ürességről beszéltek neki, amely mindig ott lebeg két szerelem utolsó meg első fejezete között. A gyönge ember, aki lélekben mindig koldult szerető, tehát támogató asszonyi kéz után síró, kábult fővel aludt el. Az éj törölte le ismét könnyeit: Szűcs Eszterről álmodott ekkor, meg az ifjúságról, amelyet szabad most elülről kezdeni, s amelynek nem bűn sohase, csak remény, ha szeretett. A tizedik utcában pedig, magányos szobájában ült még sokáig, aki hazudta a nagylelkűséget, a szegény Passiflóra; nézett ki a fagyos estbe és érezte, hogy mily rettentő nehéz lemondani, még akkor is, ha már meg vagyunk öregedve.”20 Ez Papp Dániel egyik legszebb elbeszélése, tulajdonképpen az elköszönés, a búcsú novellája. Kiválóan megrajzolt, kiszolgáltatottságot és érzelmi szegénységet sugárzó miliő; az albérleti szobák félhomálya, a szárnyalásra képtelen lelkek kulisszáit jelentik.
Papp Dániel ma is az egyik legsejtelmesebb, legtitokzatosabb magyar író, akit a déli vármegye adott az irodalomnak. Hosszú időn át homály fedte a születési helyét, nemzetiségét és a felekezeti hovatartozását egyaránt.21 Monográfusa, Juhász Géza is e tekintetben a homályban tapogatózott, s bár minden életrajza szerint Ó-Moravicán született, ő azonban a nevét sem a katolikus, sem a református egyházi anyakönyvekben nem találta meg. Kiderült viszont, hogy Papp Dániel a gimnázium I. és II. osztályát Zentán végezte, ahol az iskola anyakönyvében 1866. augusztus 12-e szerepel születési dátumaként. Magyar László a végül mégis felkutatott anyakönyvek alapján kiderítette: „Papp Dániel törvénytelen gyermekként jött a világra 1868. február 11-én. Anyja neve: Korapifiszky Anna, férjezett (mulier), római katolikus. Lakhelye: Ómoravica 217. A latin nyelvű anyakönyv tanúsága szerint Dániel édesapja ismeretlen (ignotus pater).”22
Laczkó Márta Papp Dániel diákévei című, a Kalangya 1944. május 15-i számában közzétett tanulmányában a későbbi kiváló író zombori diákéveit az iskolai értesítők adatai alapján dolgozta fel. Tanulmányában rámutatott: az 1880–1885 közötti esztendők valamennyi iskolai értesítője 1865. február 11-ét jelöli meg Papp Dániel születése dátumaként. Ha azonban ez igaz lenne, akkor Papp Dániel 1885-ben, az érettségi vizsgája idején már húsz éves lett volna – ami képtelenség. Tanulmányában Laczkó Márta is komoly kísérletet tett az életrajz homályos elemeinek tisztázására – nem sok sikerrel. Nem talált adatokat arra vonatkozóan sem, hogy a család mikor került Zomborba, élt-e még a járásbíróként emlegetett apja, vagy özvegy édesanyja költözött a fiával a megyeszékhelyre? Voltak-e Dániel fiúnak testvérei, milyen anyagi körülmények közepette éltek? Az iskolai értesítők alapján kideríthető, hogy két ízben is élvezett tandíjmentességet. Laczkó Márta tudni vélte, hogy az osztály, amelybe iratkozott, meglehetősen ridegen fogadta az új diákot. „Különben sem volt valami szerencsés összeállítású osztály – olvasható a tanulmányban. – A szerb, német és zsidó diák csaknem egyforma arányszámban keveredett a magyarral, s ez a nyugodt, békés együttműködés helyett torzsalkodásra, ellenségeskedésre vezetett. Az osztályfőnök, dr. Simon J. Sándor és az új diák között nincs megfelelő harmónia. Simon Sándor, az alig 27 éves tanár a fiatal pedagógusok lelkes nekibuzdulásával vetette magát a klasszikus nyelvek tanítására.”23 Papp Dániel közepes szorgalmú diák volt, aki különösen a nyelvek és irodalmak iránt érdeklődött. Magyar és német irodalmi, valamint klasszika-filológiai dolgozatai – évenkénti sorrendben: Balassa Bálint lírája, A népies iskola érdemei és fogyatkozásai, Hunyadi Mátyás mint ember, mint király és mint hadvezér, Horatius költészetének jellemzése, Der Charekter der Iphigenie és Lessings inductive Methode im Laokoon – jelesre sikerültek. Az érettségi vizsgán magyar irodalmiból A klassicismus és romanticismus legjelesebb képviselői a magyar nemzeti irodalomban című tételt választotta, s ugyancsak jelesre vizsgázott.24 A zombori főgimnázium adatai szerint az 1884–1885-ös tanévben a jutalmazások fejezetben az olvasható: „Papp Dániel VIII. o. tanuló nyerte tek. Virter Károly ügyvéd úr által felajánlott 1 db aranyat jeles magyar dolgozataiért”.25
Juhász Géza arra vonatkozóan sem talált semmi bizonyosat, hogy az író ifjúkorában „milyen úton-módon jutott monostorba, honnan ismeri a görögkeleti szerzetesek és világi papok életét, a szertartások, stb. legapróbb részleteit is”.26 Annyi bizonyos, hogy a Muzsika az éjszakában (1957) című kötetében szereplő Papok az iskolában című 1898-ban keletkezett újságcikkében, melyben a vallási és közoktatási minisztériumnak az oktató-nevelő papokkal szemben frissiben megfogalmazott kritikáját értékelte, maga Papp Dániel szólt papi iskolában eltöltött éveiről. Így fogalmazott: a kormány igazán nincs megelégedve a papi iskolákkal!? „A kormány csakugyan észrevette, hogy a tanítóklérus jórészt egy kedélytelen tömeg, mely a szív világából nem ismer egyebet a tarokknál és a savanyúvizes borocskánál?! A kormány valóban elégtételt ad nekem azért, amit tizennyolc év előtt szenvedtem papi iskolákban?!” – S nem titkolt kárörömmel így folytatta: „Amit durvaságban és igazságtalanságban az élettől kaptam, annak mind a szerzetes-tanárok voltak a szállítói, e savanyú agglegények, kiknek okából még a harangszót sem szívlelhetem férfikoromban. Mivel ha megkondul e poétikus zene, hiába akarok én csöndes falusi alkonyatra gondolni, és sötétedő bárányfellegekre, a Schiller vén hangszere szívemnek másról mesél. Hangja nekem keresztülrezeg egy komor püspöki városon, ahol mindig szürke, mocsári köd van az utcákon, ahol a papok folyosóin rettentő festmények láthatók, és a síró kisfiúkat oda viszik latinul tanulni. Oda viszik őket, kocsira rakják őket, előkerítik őket a kertből, az édesanyjuk georginái mellől. Nyers papok elé, akik már nem tudják, hogy ők is csak félénk kisfiúk voltak hajdan.”27 Érthető, hogy semmi hálát nem érzett egykori nevelői iránt, hiszen – ahogyan írta – „azon számos alkalmakat kivéve, midőn durvák voltak, és sírva fakasztottak, nem emlékszem, hogy csak egyszer is foglalkoztak volna velem különösen. Feleltem nekik, ők beírtak valamit a könyvecskéjükbe, adtak továbbá egy állandó ülést a padban, azért fizettem azután tizennyolc forint tandíjat minden esztendőben. Az üzlet tehát le van bonyolítva, nem tartozunk egymásnak semmivel sem; a védtelen, sápadozó gyermek régi fájdalmáért úgysem tudnának kárpótolni engem. De azért mégis örömmel veszem tudomásul, hogy a kormány nincs megelégedve a papi iskolákkal. Igaza van a kormánynak [a kiemelés tőlem – M. F.].28 Ha az ifjú Papp Dániel „tizennyolc év előtt” szenvedett a papi iskolákban, akkor ez csak az 1880-ban megkezdett zombori gimnáziumi éveire vonatkozhatott.
Egy ugyancsak 1898-ban született publicisztikai írásában – a Levél Rampollának című cikkében – sajátos módon adott kifejezést a papok, és az egyház intézménye iránti ellenszenvének. „Eminentissime ac Reverendissime Domine! Bíbornok-Államtitkár Úr! Kegyelmes Főpásztor!” – kezdte hírlapi levelét, majd kellő iróniával számolt be az olaszhoni történetről: Milánóban lűttek a kapucinusok, mert Itáliában kevés a liszt. „A fiatalabb prelátusok pedig gondoljanak arra – folytatta levelét –, milyen szépen énekelte egykor Rónai István priglevica-szentiváni plébános Magyarországon: Ők járnak selyemruhában, / Te jártál csak szőrgúnyában, / Ó dicsőséges Jézus Krisztus!” Majd így zárta levelét: „Kezedet csókolja hív szolgád, fráter Papp Dániel.”29 Különös, hogy mindezen érzések ellenére is elbeszéléseiben mily együttérző szeretettel írt a kolostorok szerzeteseinek hol sivár, hol gazdag, hol szomorú, hol meg határtalanul derűs életéről.
Féja Géza 1944-ben a Kalangyában közölt méltatásában így foglalta össze – amint látszik, téves születési dátummal – Papp Dániel élet és pályarajzát: „1868-ban született Ómoravicán. Édesapja járásbíró volt, áthelyezés folytán Zomborba került, itt járta Papp Dániel a gimnáziumot. Az érettségi után jogász lett Pesten, s egy ideig Jeszenszky Dano közjegyző irodájában dolgozott, de csakhamar elsodorta az irodalom. A Pesti Naplónál kezdte pályafutását, majd a Budapesti Naplónál folytatta. Egy ideig a Magyar Géniuszt is szerkesztette. Midőn pedig Mikszáth megalapította az Országos Hírlap című napilapot, hozzá szerződött.”30 Vitányi Borbála Papp Dániel írói névadása (1986) című tanulmányában pedig így fogalmazott: „A századvég tárcanovella irodalmának hű reprezentánsa Papp Dániel (1865–1900) a Bácska, Bánság és Szerémség megjelenítője. Thuryhoz, Tömörkényhez hasonlósan ő is az elbeszélő próza korszerűsítője [volt].”31 Halálának dátumát illetően ismét Magyar László kutatásaira támaszkodhat az irodalomtörténet-írás, ő találta meg az író Budapesten nyomtatott gyászjelentését, mely szerint Papp Dániel, a Képviselőházi Napló segédszerkesztője „1900. évi augusztus hó 14-én délután 3 órakor, rövid súlyos betegség és a halotti szentségek ájtatos felvétele után, tevékeny élete 32-ik, boldog házassága 5-ik évében”32 hunyt el. Az orvosi jelentés szerint agytuberkolózisban halt meg, ahogyan Az instruktor című elbeszélésének hőse, Csősz Pál, akinek minden álma az volt, hogy megvásárolja „Göthét meg azt a vászonkötésű műtörténelmet”, melyeket a Kohn testvérek fényesen kivilágított könyvesboltja kirakatában látott.33 Ha tehát 1900-ban harminckét évesen hunyt el, akkor az író valóban 1968-ban született. Ami bizonyos: ennyi tévedés, ellentmondás, helyesbítés és pontosítás ellenére ma sincs Papp Dánielnek megnyugtató, időben követhető pálya- és életrajza.
Papp Dánielnek tragikusan rövid írói pályát adott a sorsa, 1894-ben Dániel pap névvel írt Klerikális leveleivel és Monachus álnév alatt írt tárcáival hívta föl magára a figyelmet, melyek nyomán a Pesti Naplóhoz szerződött újságírónak. Szinnyei József szerint ettől kezdve volt hírlapíró, belletrista és „sociologiai író”; leginkább „bölcseleti és társadalmi” problémákkal foglalkozott. Életében három elbeszélés-kötete – a Marcellusz (1898), a Tündérlak Magyarhonban (1899) és az Utolsó szerelem és egyéb elbeszélések (1899) –, továbbá egy regénye, A rátótiak (1898) jelent meg. Az 1900-ban bekövetkezett halálát követően a XX. században az irodalomtörténet többször is kísérletet tett ragyogó szelleme ébresztésére, írásművészete értékelésére, hasztalan. Történetíróink ugyanis rendre elkövették azt a hibát, hogy Papp Dániel alakját és műveit, műveinek kivételes szépségét önmagában – a gazdag és sokszínű XIX. századi délvidéki magyar irodalom értékeiből kiragadva – igyekeztek kibontani, értelmezni és méltatni.
Első, igazán értő méltatója a bánsági születésű Sz. Szigethy Vilmos volt, aki a Kalangya 1944. májusi Papp Dániel emlékének szentelt számában ihletett arcképet rajzolt róla, melyben „méltatlanul és idő előtt elfeledett író”-nak nevezve őt; tőle idézve a szülőföldhöz való rendületlen ragaszkodás legszebb mondatait is: „A mi otthoni mezőinket nem szakasztják meg ódon városok, és haragos fényüket se látni a Telecska alján, csak épp kalász meg puha dombvidék mosolyog a tájon. Az Úr ide kétségkívül Tempe-völgyet akart tenni, de tán a hatodik napon mégis félig-meddig kiegyenlített mindent, és telehintette maggal, mezei virággal. Homokkal, maggal, mezei virággal.”34 Sz. Szigethy Vilmos kiemelte: Papp Dániel végtelen ragaszkodása jeléül Tündérlaknak nevezte a vidéket, amelyet nálánál jobban senki sem ismert, és senki sem szeretett. Hozzátette: alakja Dickens, Mikszáth és Tömörkény mellett ott él a szívében. „Tömörkénnyel is annyiban hozható vonatkozásban hogy az sem járt romantikus vidékek hegyoromján, hanem a világ leglaposabb táján találta meg a legszebb virágokat.”35 Herceg János – ugyancsak a Kalangya 1944. májusi számában megjelent írásában – azt is elárulta, hogy tíz esztendővel korábban [egészen pontosan 1933 márciusában – M. F.] Sz. Szigethy Vilmos volt az a „hősies kísérletező” aki új kiadásában szerette volna megjelentetni Papp Dániel munkáit. Szenteleky Kornél Kende Ferenchez intézett, és 1933. március 18-án kelt levelében így fogalmazott: „Könyvtáramban megtaláltam Papp Dánielnek azt a kötetét, amelyre Szigethy hivatkozik. »Tündérlak Magyarhonban«. A cím alá azt is odaírta: vidám bácskai történetek. Hát én izgatottan kerestem a Bácskát, a bácskai levegőt, de annak még nyomát sem találtam. Olyan topográfiai tévedések vannak benne, hogy az ember elszédül. Például Zsárkovác, egy Zombor melletti szálláscsoport talán 15 házzal a könyvben mint hatalmas község szerepel, jegyzővel, bíróval, fináncokkal, katonákkal. A megyeszékhelyről árnyas út vezet – Papp Dániel szerint – a Dunára, ahova a megye tisztviselői piálni járnak. Pedig Zombortól 20 kilométernyire fekszik a Duna. Az egész könyvben nem találod ezeket a szavakat: szerb, sváb, bunyevác. Azt hiszem, ennyi elég az esprit locale jellemzésére. Az alakok üres papirosfigurák, humora pedig a Honderű és a Hölgyfutár szalonhumora. Ez a könyv ma, különösen a mi viszonyaink között teljesen értéktelen [a kiemelés tőlem – M. F.].”36 Magát Herceg Jánost is megdöbbentette Szenteleky Kornél Papp Dániellel és írói munkásságával szemben tanúsított idegenkedése és ellenszenve. Kettejük ellentétes világának lényegét abban látta, hogy Szentelekyt a kisebbségi sors vastörvényei határozott és kemény realizmusra kényszerítették, s aki ebből eredően az új tárgyiasság (Neue Sachlichkeit) jegyében olyan „építőnek érezte magát, akinek kemény, megbízható anyagból kell felhúznia ezen az elárvult vidéken a magyar irodalom épületét”. Majd így folytatta: „Papp Dánielnél zavarták a szecessziós díszek, az önkényes helyzetrajz, de legfőképpen – amiről levelében nem is tesz említést – az írónak az a magatartása, amely egyébként a szatirikus természetéből ered: hogy egy kissé túlzott távlatból nézte anyagát. A kisebbségi sors törvényei az együttérzést követelték az írótól népe iránt, az elmélyülést a saját erejére utalt világban, s irodalmi kifejezésen túl bizonyos konok népi öntudatot is.”37 Annál különösebb, hogy Szenteleky Kornél Isola Bella címmel 1931-ben a realizmussal szemben megírta a maga erőteljesen posztszecessziós-impresszionista regényét.
Szentelekyvel szemben Herceg János Papp Dániel világát szerves, egységes, mi több: határozottan hiteles világnak tekintette. „Ha az ő írásain keresztül nézzük Bácskát – írta a Kalangyában –, tiszta, erős kontúrokkal megrajzolt képet kapunk, és nem marad hiányérzetünk.” Ha azonban valaki a realitások dimenzióiban keresi a Bácskát, úgy azt Papp Dániel írásaiban nehezen találja meg, nem is a topográfiai valótlanságok, hanem az író „szintetizáló hajlamai” miatt. Papp Dániel világa ugyanis „a valóság és az irodalmi reminiszcenciák keveredéséből állott elő”.38 Herceg János ugyanakkor utalt Féja Géza Papp-értelmezésére is, s érdemének tekintette, hogy „nemcsak a jó elbeszélőt ünnepli Papp Dánielben, hanem a regionalizmus előfutárát, aki sajátosan bácskai miliővel gazdagította a magyar irodalmat”.39 Ha pedig így van – mert így van –, akkor a regionalizmus apostolának, Szenteleky Kornélnak lekezelő véleményes sokszorosan bántó.
Sz. Szigethy Vilmos 1933-as „felfedezői kísérlete” után Féja Géza volt az, aki előbb a Nagy vállalkozások kora – A magyar irodalom története 1867-től napjainkig (1943) című irodalomtörténeti monográfiájában, majd Papp Dániel című, a Kalangya 1944. február 15-i számában közölt tanulmányában kísérelte meg felhívni a figyelmet a századvég kiváló írójának értékes életművére. Monográfiájában írónkat előbb a magyar irodalomba ugyancsak a délvidékről érkezett Herczeg Ferenccel állította szembe, s döntött Papp Dániel javára, majd Tolnai Lajos és Justh Zsigmond nemzedékének tagjaként Mikszáth Kálmán közelében, Tömörkény István társaságában lelte meg a helyét. Ez volt az asszimilánsok kora – mutatott rá Féja Géza –, amikor „Rákosi Jenő szavalt a harminc millió magyarról, miközben a valódi magyarok tömegesen kivándoroltak, és Herczeg Ferenc érkezett Jókai és Mikszáth örökébe. A magyarokban pedig konok dac gyülekezett, mely néha iránytalanul és csakazértis dörgött, szikrázott. Papp Dánielben a dac teremtő erővé nemesedett.” Úgy vélte, írói célját és rendeltetését a magyar mélység föltárásában kereste [a kiemelés tőlem – M. F.]. Saját ideológiai meggyőződésébe illesztve rámutatott: Papp Dániel a Tündérlak Magyarhonban című novelláskötete nevezetes előszavában minden kötöttségének fölmagasztosulásával együtt, a kelet-európai táj mellett tett hitet. „A keleti-magyar élmény és tudat jelentkezett benne éppen úgy, mint Gozsduban, ám érdemes ezt a keleti magyarságot megvizsgálnunk, mert például Papp Dániel elsősorban a dél-magyarországi szláv nemzetiséghez hajolt le akkor, midőn az asszimiláns soviniszták az elvadult szellemű nemzeti türelmetlenséget gerjesztették. Papp az ellentétes utat választotta, az ősi föderatív szellemünk nőtt művészi látóhatárrá műveiben. A magyar életérzés ebben a korszakban is megmutatta, hogy mennyi mindent megbír, szintetikus és föderatív hajlama a szellem síkjára tolult. Az asszimilánsok ugyanakkor mindent föl akartak szívni egy soviniszta ábrándba, amelyből éppen csak a valódi magyar szellem hiányzott volna. A tiszta emberi eszményeket, így a türelmet és a széles emberi megértést az »ázsiai öntudatú« magyarok képviselték.”40 Novelláit kitűnő alkotásoknak tekintette, de elragadtatással szólt a Zombor regényének tartott A rátótiak című művéről is, melyet hitelesebbnek vélt Mikszáth regényeinek többségénél. Szerkezete izmosabb a nagy mesemondó műveinél, nincs benne áttekinthetetlen humoros elágazás, társadalomképe pedig határozottabb és erélyesebb, „sűrűbb és töményebb”. Mindet összevetve, Féja Géza meglátása szerint Papp Dániel realizmusa hitelesebb a nagy mesemondóénál. Véleményét – talán színesebben, a párhuzamok gazdagabb megrajzolásával megismétli a Kalangyában megjelent Papp Dániel című tanulmányában is.41
Féja Géza Papp Dániel életművének népszerűsítéséért tett erőfeszítését Csuka Zoltán különösen nagyra értékelte, nem utolsó sorban azért, mert mindenkinél korábban ismerte föl a táj magyar, szerb, horvát és bunyevác lakói társadalmi-történelmi egymásrautaltságának jelentőségét. Papp Dániel ugyanis nem félt szembenézni a Délvidék nagy problémájával, „a nemzetiségi kérdéssel, és nemcsak a délvidéki magyar lelket, hanem az ezen a földön élő szerb lelket is úgy látta meg, tisztán és valóban magyar szemmel, ahogyan azóta is nagyon kevesen, s csak a legemelkedettebbek”. Fél évszázaddal korábbi délvidéki magyar író üzenete ez a délvidéki magyar közönséghez, egyszersmind „a délvidéki magyar írókhoz, de a magyar szellemi egyetemességhez is”.42
Való igaz, Papp Dániel A rátótiak (1898) című regényében fölösleges a város topográfiai hitelességet keresni, ez éppen olyan haszontalan vállalkozás lenne, mint Tündérlak földrajzi realitásának kutatása. Rátót valahol a Duna és a Bega közös árterületén feküdt, ez utóbbit azonban a magyarok egyszerűen csak Bögének nevezték. A városnak volt gimnáziuma, járásbírósága, fogházzal az udvarán, volt promenádja és volt egy Mária-Terézia nevét viselő kaszárnyája. Zászlaja sárga-vörös színű volt, melyet ünnepi alkalmakkor a Szent-Mihály téren tűztek a magasba. Akárcsak Zomborban, Rátóton is szeptember utolsó vasárnapján tarják a leányvásárt és ekkor a legény táncközben almát hajít a kiválasztottjának. A régi udvarházakra emlékeztető kastélyát a Rátóthy grófok építették századokkal korábban. „A rátóti magyarok szakasztottan úgy beszélnek magyarul, mintha született ráczok volnának, a ráczok ellenben a maguk anyanyelvét egészen magyarosan ejtik.”43 Késő nyári estéken a mocsarak és kender-földek fölött „sűrű bánsági pára emelkedett” és a pusztaságban takarodó nótáikra fakadtak a mezei munkások. A történet idején a városban Purcz Endre polgármester irányította a közéletet. A Purczoknak azt a virágzó ágát, amelynek Purcz Endre utolsó férfisarja volt, eredetileg Purczovicsoknak hívták. „Ezek a Purczovicsok a telepítésekben oly gazdag tizennyolczadik század folyamán kerültek Rátótra a Buna folyó partjáról, ahol a bunyeváczok bölcsője ringott. Ezek a Purczovicsok azután, hogy a komoly történetírók szólásmódjával éljünk, magas közhivatali és egyházi méltóságokra emelkedtek, sőt egy Purczovics már a század elején is polgármestere volt Rátótnak, és a sorozások körül kifejtett érdemeiért a nemtelen állapotból kiemeltetett, miként a vonatkozó diploma mondja.”44 Egy bizonyos Purczovics Zénó valamikor – történelmi időkben – a vármegye követe volt a pozsonyi diétán.
Purcz Endre polgármester úr magányosan ült a Fekete Sas szálló vendéglőjében, miközben lassan leszállt az est, az „irodalmiakat” várta. Az irodalmiak alatt Rátóton Kepe György tanár urat értették, meg doktor Barayt, az orvostudort – a Két világrész és Az örök jég honában című útirajzok szerzőjét, akinek nagy bánatára a lappokról szóló írása nem jelent meg a helyi lapban –, és Rovat Gyulát, a Rátóti Szemle felelős szerkesztőjét. S amikor Brád Mihály tiszti ügyész is megérkezett, együtt volt Rátót vezető értelmisége. Különös alkalom volt, hogy a honoráciorok társasága összejövetelt tartott; annak oka a régi időkben keresendő. Valamikor a tizenhetedik században Rajmund főherceg és burgundiai választófejedelem ugyanis Rátóton tartotta a főhadiszállását és „innen kényszerítette békére a törököt”.45 Néhány évvel Buda visszafoglalását követően Magyarország déli vármegyéiből is kiszorultak a török seregek, s a rettenetes háborúk egyikét követően éppen Rátótnál kötötték meg a békét. Az eseményre azonban az évszázadok során sűrű homály borult, csupán Rátóton emlékeztek még a régi dicsőségre. A rátóti béke emlékünnepét május huszonegyedikén tartották, s az eseményt általában összekapcsolták az ifjúsági majálissal.
Miközben a városban zajlik a mindennapi élet, a Fekete Sas szálló vendégeire fontos döntés vár. Kiderült ugyanis, hogy az idei katonai gyakorlatokat a temesvári hadtest Rátót közelében fogja megtartani, melyen Lothár főherceg is jelen lesz, s ez kiváló alkalom arra, hogy a város végre méltó emléket állítson a maga történelmének. Purcz Endre polgármester tehát úgy döntött, hogy a rátóti béke emlékére lovas szobrot fog emeltetni a jeles katona, Rajmond főherceg emlékének. A honoráciorok társasága egységesen úgy döntött, hogy egy, a históriás időkre emlékeztető szobor hűen jelenítené meg s hajdani dicsőséget. „Ép elvitték az asztalról a báránypaprikást is és a szélcsendben még érzett egy-két pillanatig az édeskáposzta, mely köménymaggal főzve kitűnő illatot ad, és a báránypaprikással úgy együtt szokott lenni, mint Numával a Pompilius. Az urak hátradőltek a széken és várták, hogy Schmalz úr töltsön. […] Schmalz úr felhozatta a nehéz szerémi botokat. Barnapiros óbort, melyet télen ürmössel kevernek, más évszakokban pedig mesés édességéért kedvelnek. Fehér muskotály is került melléje és ama vörösnek nevezett fekete bor, amelyet minden évszakokban kedvelnek, és pedig tekintet nélkül a meszes édességére minden különös megokolás nélkül. A szürkület már átváltozott estévé és a diófák lombjain át a hegyeket alig lehetett látni.”46 Rátóton a közélet most is oly békés, mint századokon át bármikor.
Azaz mégsem. Az ellenzéknek ugyanis nem tetszett a szobor-állítás ötlete, s minden alkalmat megragadtak a nemes szándék lejáratására. Közben a bronz lovas szobor már csak amolyan gipsz mellszoborrá „szelídült”, amikor is a sorsáról dönteni hivatott közgyűlésen fölállt a görögkeleti szerb esperes, és vétót emelt annak fölirata ellen. „Éppen a felírásnál fog kitűnni – hangoztatta kellő pátosszal –, vajon ezen város közönsége respektálja-e a nagy-kikindai programot. Mi szerbek ugyanis, mint minden előforduló esetben, úgy most is, a szoborakczióban, ragaszkodunk ezen program integritásához. […] Pénzt ugyanis nézetem szerint a mi hitközségünk és társadalmunk áldozatkészsége csak akkor adhat, ha a szoborakczióban kifejezésre jut a különböző nemzetiségek törvényes egyenjogúsága. Legyen a felírás szerb is, ne csak magyar.”47 A tiszti ügyész azonban hevesen ellentmondott. Rovat Gyula, a Rátóti Szemle felelős szerkesztője kompromisszumos megoldásként azt javasolta: egyezzünk ki a latin föliratban, ám mindenki érezte, hogy az emlékmű szép ötlete ezzel megbukott. Purcz Endre polgármester hivatali székéből kész elhatározással állt föl. Hazament, „összeszedte az értékpapírjait, a takarékpénztári könyvét, megírta lemondását a polgármesterségről és lefeküdt azzal a meggyőződéssel, hogy Rátóthoz semmi köze többé”.48
Az olvasó a néhai rátóti polgármesterrel, a mostanában csak botrányhősként emlegetett Purcz Endrével a pesti Duna-parton találkozik, amikor a gabonás hajók kirakodását nézte önfeledten. Az egyik hajó orrán a vörös lámpa fényénél a Szent Száva felírás volt olvasható, mellé ugyanaz cirill betűkkel odafestve. „A lámpa köré letelepedtek a hajósok és a hosszúnyakú üvegekkel koccintottak. Arra azután megpendült a tambura és az éles kis gitárt elnyújtott, búgó férfikórus kísértre, valami délvidéki románcz a rigómezei csatáról, avagy egy szerelmes párról, becsületes rácz trokeusokban. Purcz Endre megállt a parton, és egy német szót nyögött: »Heimethsklänge«. Azután együtt dünnyögte a diszkantot a mulatozókkal, míg csak egy könnycsepp nem hullott a bajuszára. Akkor azt letörölte és nagyot lélegzett a hideg, városi levegőből azt érezvén, hogy ez idegen szellőben most van valami a szülőföld kedves illatából.”49 Fájó szívvel indult volna haza, amikor a gázlámpák félhomályából régi szerelme, Helén lépett elébe. Alakjával együtt fölcsendült a Rátóton töltött ifjúság minden himnusza. Ugye ön is hallja a tamburamuzsikát – kérdezte a lányt – a gyermekkora, meg az első ifjúságra emlékeztet. „A lány is elérzékenyült. – Igen, az ifjúságra, arra, amit mi eltékozoltunk. Mert maga gyáva volt és késlekedő, én meg független akartam lenni. Ez lett a vége, hogy íme, most szeretnők helyrehozni, amit elhibáztunk.”50 Néhány nappal később levél érkezett Purcz Endre címére Rátótról, melyben hazainvitálták őt a még mindig üres polgármesteri szék újbóli elfoglalására. „Jöjjetek haza a ti honi eperfáitok alá, kedves Endre. Szerető barátod, Gábor” – állt a levélben.51
A rátótiak című regény egyik méltatója írta: „Az író minden sorában megcsendül az a meggyőződés, mennyire sekélyes és komolytalan a földi fontoskodás, gyarló sürgölődés a végtelenhez mérten! Hőseit szereti, maga is szinte derül kicsinyességükön. Szavai mégsem komorulnak a szatíra keserű hangnemébe, szívén át szűri gúnyolódását, és mindig megbocsát az emberi kicsinyességekben nagy hőseinek”52 – írta Romhányi Gyula Papp Dániel regényről a Kalangya 1944. május 15-i számában. Endrődi Sándor, aki halálakor a Vasárnapi Újság lapjain búcsúzott tőle, éppen A rátótiak című regényében, és a Tündérlak Magyarhonban című novelláskötetében látta ragyogó tehetsége megnyilatkozását. Meghegyezte: nemzedéktársai között nem volt senki, aki nagyobb felkészültséggel kezdte volna a pályáját, mint ő. „A saját csapásán haladt mindvégig – írta az újságíró-társ. – Nem állt be szeczesszionistának, nem majmolta a külföldi módit. Magyar író maradt ízről-ízre, széles, nagy látókörrel s erős megfigyeléssel. Vidám bácskai történetei, melyeket annyi szeretettel írt – hiszen bácskai születésű volt –, modern elbeszélő-irodalmunk java termékei közé tartoznak. Közéletünk minden ágára kiterjeszkedő krónikáinak egész halmaza megannyi kis remekmű, kabinetdarab a maga nemében. Egy nagy gondolkodó veszett el benne, egy jó és becsületes ember, akit nemes ambíczió, tiszta álmok emeltek a magasba, s mostoha sors tört össze legszebb férfikorában, mint villám a sudarat.” Rendkívül érzékeny ember volt, tele idealizmussal, túlfűtött tettvággyal, mindamellett folyton kétségek gyötörték. „Sápadt arczából, mély tüzű szeméből ki lehetett olvasni egész végzetét. Mozdulatai szinte czikáztak az idegességtől, hangjában a lemondás és megadás fájdalma zengett. Sokat tudott és szakadatlanul tanult. Minden csekélység érdekeltet, amivel ismereteit gyarapíthatta, s nem volt olyan tárgy, amihez alaposan, megbízhatóan hozzá ne tudott volna szólni. Azok közé a becsületesen naiv lelkek közé tartozott, akik eszményi törekvéseik mellett szinte megfeledkeznek a praktikus életről, s csak úgy beleálmodják magukat a valóságba.”53 Halálának hírére a Vasárnapi Újság szerkesztősége A zsárkováczi tölgyek – Bácskai történet című elbeszélésének közlésével búcsúzott tőle.
Monográfusa, Juhász Géza Papp Dániel – Egy kimaradt fejezet a magyar irodalom történetéből (1965) sajnálattal állapította meg, hogy Papp Dániel alakja úgy hullott ki a magyar irodalmi köztudatból, hogy közben a szülőföldjén, a Délvidéken igazából föl sem fedezték őt – vagy ha igen, lekicsinylő közöny és elutasítás volt az osztályrésze.54 Herceg János viszont különös jelentőségűnek tekintette A fekete kabát című novelláját, mert abban a részletében, melyben a feltehetően szerbből magyarrá lett diák a magyar irodalom óráin „rác anyanyelvének édes ritmusára” gondolt, önvallomást vélt látni. Arany János nagy bajusza Vuk Karadžićot, Petőfi pedig Branko Radičevićet juttatja eszébe, akit különben más helyen „rác Petőfinek” is nevezett.55 Mégis a történelembe ágyazott magyar táj és magyar kultúra volt a lételeme. Pedig minden otthont idéző írásában a kicsorduló szeretet érhető tetten. A Chester-jelenet című elbeszélésében valamelyik kis bánsági faluba járt, ahol a háziasszonyával esténként élvezetes sétákat tettek a környéken, „lenn a szilvásban, amelynek gyümölcseit mindig lelopták az oláhok, meg a Karas partján, ahol apró kis gyufaskatulya-malmok kelepelnek és oly szelídek, hogy szinte az ember vállára repülnek a füzesből a csókák. Sohase volt olyan jó dolgom, mint akkor, a néném piros napernyője alatt.”56 A már idézett Restauráció című elbeszélésében pedig a történelmi vármegyének állított hallhatatlan emléket, amikor így emlékezett az elmúlt időkre: a vármegyeháza üléstermében fölszálló dohányfüst maga a modernizmus illata, amely annál édesebb, minél édesebb földből táplálkozik. „Kiről ma hajnalban is álmodtam, kedves öreg vármegyém, ilyen föld vagy te is. Téreid országos négy folyam árja nem mossa ugyan, de azért mindig csak azt fogom vallani, hogy nincsen gyönyörűbb hullám Ferenc-csatornáénál. Ezt mondom most, és mondom majd akkor is, ha majd öreg leszek, és ülök árnyékában a diófának, amelyet ifjúkoromban nem ültettem el. Utoljára restórálják az uraidat, kedves vármegye, és nehezen sompolyog el szívemből egy régi hangulat. Fáj a búcsúzás nagyon, tedd meg hát kedves vármegye, hogy ne halj meg, hanem hat esztendő múlva tarts még egy utolsó restórációt. Tréfálj meg egy kissé minket, rideg centralistákat, és vedd tudomásul, hogy komolyan úgyse haragszik rád senki.”57
Papp Dániel sajnálatosan rövid élete során kiteljesedett, ám csonkán maradt életművében a maga eddig soha nem látott teljességében mutatkozik meg a magyar Délvidék varázsa, egyedülálló hangulata, kultúrájának sokszínűsége, társadalmának szellemi mélysége és magassága, az érzelmek korábban soha nem tapasztalt, bőséges áradása, melynek egyik forrása, a soknemzetiségű lakóinak eltérő, de egymást befolyásoló szokásrendje és életvitele, történelmi örökségükből eredő hagyományrendszere. Papp Dániel életművében született meg a régió sajátos, egyedi, csak reá jellemző értékeiben megnyilvánuló irodalma; regényében, elbeszéléseiben és publicisztikájában együtt van Radits György, Fridrik Tamás és Dudás Gyula Bácskájának izgalma, Perjéssy Lajos Karas-vidéki és Türr Antal szerémségi tájélménye, Csupor Gyula polgárának cselekvő szándéka, Dömötör Pál lírájának otthoni békéje. Gozsdu Elek a lelkeket is ködbe burkoló vármegyéje nála még egyszer, utoljára ünnepi pompában jelenik meg, s a Baloghy Imre regényében oly komor színekben megfestette nemzetiségi ellenségeskedés nála még a búcsújárók megelőlegezett kegyelmére emlékeztet, melyben Kanizsai Ferenc honoráciorainak lelkét is magasba röpteti a reménység. Papp Dániel műveiben megteremtette azt a Délvidéket, amelyre pusztulása után is emlékezni érdemes: egy bíborvörösben, napraforgósárgában, mogyoróbarnában, olajzödben tündöklő, valahol azonban már elsötétülő naplementében vonuló népes sereglet freskója ez, nemzeti szentélyünk egyik oldalkápolnájának kárpitján.
Irodalom
A zombori állami főgymnasium XIII-ik évi értesítvénye az 1884/5 tanévben. Közrebocsájtja: Radics György igazgató; Zombor – nyomatott Bittermann Nándor könyv- és kőnyomdájában, 1885. 139 p.; Jutalmazások: Papp Dániel VIII. o. tanuló nyerte tek. Vister Károly ügyvéd úr által felajánlott 1 db aranyat jeles magyar dolgozataiért, 138. p.
Bori Imre: Az életrajz buktatói – avagy Papp Dániel; 7 Nap, 1990. október 12. 23. p.
Csuka Zoltán: Papp Dániel: Tündérlak; Kalangya, 1944. május 15. (5. szám) 238. p.
Endrődi Sándor: Papp Dániel 1868–1900; Vasárnapi Újság, 1900. augusztus 19. (33. szám), 549. p. U. o.: Halálozások – Papp Dániel; Vasárnapi Újság, 1900. augusztus 19. (33. szám), 551. p.; U. o.: Papp Dániel: A zsárkováczi tölgyek – Bácskai történet; Vasárnapi Újság, 1900. augusztus 19. (33. szám), 551. p.
Féja Géza: Papp Dániel (1865–1900); In: Nagy vállalkozások kora – A magyar irodalom története 1867-től napjainkig; Budapest – Magyar Élet Kiadása, 1943. 51–55. p.
Féja Géza: Papp Dániel; Kalangya, 1944. február 15. (2. szám) 55–57. p.
Herceg János: Papp Dániel világa; Kalangya, 1944. május 15. (5. szám) 193–195. p.
Herceg János: Papp Dániel és a Vajdaság; Híd, 1958. szeptember (9. szám) 660–669. p.
Herceg János: Régi dolgainkról; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1999. 195 p. – Papp Dániel író, újságíró, 42. p.
Juhász Géza: Papp Dániel – Egy kimaradt fejezet a magyar irodalom történetéből; Novi Sad – Forum Könyvkiadó, 1965. 163 p.
Laczkó Márta: Papp Dániel diákévei; Kalangya, 1944. május 15. (5. szám) 228–231. p.
Magyar László: Papp Dániel születési éve; Magyar Szó – Kilátó, 1990. november 10. 16. p.
Magyar László: „A szorgalom az ördög párnája” – Újabb adatok Papp Dániel életrajzáshoz; Híd, 1991. október (10. szám) 909–917. p.
Pénovátz Antal: Papp Dánielről – Ómorovicza (ma Moravica, hivatalosan Bácskossuthfalva) neves, de méltatlanul elfeledett szülöttjéről; Híd, 2012. február (2. szám) 87–95. p.
Romhányi Gyula: A Rátótiak; Kalangya, 1944. május 15. (5. szám) 231–235. p.
Szigethy Vilmos, Sz.: Papp Dánielről; Kalangya, 1944. május 15. (5. szám) 206–208. p.
Vitányi Borbála: Papp Dániel írói névadása; Budapest – Kiadja az ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége, 1986. 51 p.
Források
Papp Dániel: Marcellusz. Tizenkilenc elbeszélés. Írta Papp Dániel: Budapest – Singer és Wolfner kiadása, é. n. [1898] 208 p.
Papp Dániel: A rátótiak; Budapest – az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R. T. kiadása, 1898. 148 p.
Papp Dániel: Tündérlak Magyarhonban. Vidám bácskai elbeszélések; Budapest, 1899. 129 p.
Papp Dániel: Utolsó szerelem és egyéb elbeszélések; Budapest – Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) R. T., é. n. [1899] 64 p. – Magyar Könyvtár
Papp Dániel: Muzsika az éjszakában. Válogatta Lukácsy Sándor; Budapest – Szépirodalmi Könyvkiadó, 1957. 625 p. – Benne: Nagy Miklós: Papp Dániel, 7–26. p.; Lukácsy Sándor: Papp Dániel művei, 575–583. p.; Lázár György: Jegyzetek, 587–621. p. – Kass János rajzaival
Papp Dániel: Tündérlak Magyarhonban; Budapest – Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980. 121 p.
25A zombori állami főgymnasium XIII-ik évi értesítvénye az 1884/5 tanévben. Közrebocsájtja: Radics György igazgató; Zombor – nyomatott Bittermann Nándor könyv- és kőnyomdájában, 1885. 138 p. Gimnáziumi évei során – az eddigi kutatások szerint a helyi lapokban – néhány verse: Papp Dániel: Flórának; Zombor és Vidéke 1884. május 11. 1. p.; P. D.: Most szívem… ; Zombor és Vidéke 1885. március 12. 1.; P. Dániel: Ha az álom… ; Zombor és Vidéke 1885. április 2. 1. p., és egy novellája, P. D.: A díjnok álma; Zombor és Vidéke 1885. március 22. 1–2. p. jelent meg.
38 U. o. 194–195. p. Herceg János így folytatta az elemzését: „Papp Dániel világa egy valóság feletti világ, amelyet igen gyenge szálak fűznek Bácska talajához. A szatirikus természet kötetlensége őt messzebb vitte anyagától, mint amily távlatra a megfigyelőnek szüksége van. De Papp Dániel romantikus világában nem is szabad a valóság ismertetőjeleit keresnünk. Hiszen a szatírát és a romantikát keverő írónak egyáltalán nem volt célja, hogy Bácskát a maga igazi képében megrajzolja. Ő „tündérlakot” látott a bácskai élet felszíne alatt, s hogy ezt a „tündérlakot” az írói képzelet és kitűnő tehetsége eszközeivel ásta ki a „felszín alól”, ez a körülmény nem azt bizonyítja, hogy Papp Dániel bácskai, hanem azt, hogy jó író volt. S legalább ennyivel adósa maradt Szenteleky Papp Dánielnek.” U. o. 195. p.
53 Endrődi Sándor: Papp Dániel 1868–1900; Vasárnapi Újság, 1900. augusztus 19. (33. szám), 549. p.; Lásd még: U. o.: Halálozások – Papp Dániel; Vasárnapi Újság, 1900. augusztus 19. (33. szám), 551. p.; U. o.: Papp Dániel: A zsárkováczi tölgyek – Bácskai történet; Vasárnapi Újság, 1900. augusztus 19. (33. szám), 551. p.
