Itt ül előttem az asztalnál, szálfaegyenes derékkal, maga elé révedő szemekkel, rezignált mosollyal az arcán, s ezt mondja: habár régész létére a történelmi korok ismerője ő, ne várjam el tőle, hogy holtbiztos válaszokat adjon a kérdéseimre – az egyes történésekre, élethelyzetekre. A múltunk viszont sokat üzenhet a mának. Sokáig hallgat, aztán csendesen megszólal újra: Az élet kegyetlen. S ezzel, úgy érzem, kimondja mégis a nagy igazságot. Aztán még hozzáteszi: A legfontosabb az, hogy ne alkudjunk meg a sorssal. Hogy a nagy bukások után is tudjunk, teljes szívvel akarjunk újrakezdeni.
Mert érdemes. Gondoljunk csak a magyar történelemre: kiheverhetetlennek tűnő veszteségek sora érte az országot, ezer év szenvedése újult meg időről időre, a tatárjárástól kezdve a mohácsi vészen, a 150 éves török uralmon, a négy évszázados osztrák gyarmaturalmon át Trianonig, és mégis itt vagyunk, élünk mi, magyarok. Nemrég, a Mátyás-emlékév során az ország egyik legfényesebb korszakáról tartott emlékezetes előadásokat Vajdaság-szerte, s most, a II. Rákóczi Ferenc-emlékévben a nagy fejedelem tetteiről fog beszélni ugyanitt. Meg persze írni is. És van még sok más, szép közösségépítő terve. Amelyek elsősorban a szíve csücskéhez, a Bácsország című honismereti szemlénkhez fűződnek.
FÉNYES KORSZAK
A nagyszerű Szekeres László tanítványa ő. Hitvallása is azonos az övével: Én régész vagyok. Egy ember, aki a múltból üzen a mának, aki szeretné megmutatni, miért szép szeretni és becsülni a városunkat, vidékünket, szűkebb hazánkat, s tenni valamit érte. És Péter megismétli a Szekeres által is gyakran hangoztatott nagy igazságot: Az a nép, amely nem törődik saját múltja feltárásával, dokumentálásával, nem érdemli meg, hogy népnek nevezzék.
Volt egy fényes korszaka a szabadkai Városi Múzeum régészeti osztályának a hetvenes években meg a nyolcvanasok kezdetén. Szekeres László a múzeum igazgatójaként szerződést kötött a topolyai önkormányzattal, hogy tíz éven át szép összegeket bocsátanak a régészek rendelkezésére ásatások végzésére azzal a céllal, hogy a felszínre hozott, főként avar kori sírok leleteiből megalapozzák a majdani topolyai múzeum anyagát. Jómagam is ott találkoztam kettejükkel 1973-ban, amikor Jung Károly néprajzkutatóval felkerestük a csirkevágóhíd mellett serénykedő két szabadkai régészünket. Abban az időben 74-től 77-ig, sőt később is egymás után kerültek feltárásra az avar kori, a 6–9. századi sírok, nemcsak Topolyán, hanem Bácsfeketehegyen, Kishegyesen, Magyarkanizsán, Zentán, Adán, Bácskossuthfalván (Ómoravicán) és másutt is. Bácskossuthfalván 77-től 85-ig feltártak egy komplett ilyen temetőt, az első teljeset az akkori Jugoszláviában. A 700-as évek vége felé kezdődhetett ott a temetkezés, s a 900-as évek elején, már a honfoglalást követő időszakban fejeződött be. Az avarok valószínűleg akkor olvadtak be a magyarságba, illetve fordítva, mondja interjúalanyom. Ismerni kell ehhez a kettős honfoglalás elméletét. Ez a temető azért is a „kedvence” Ricz Péternek, mert több mint 200 sírt tudtak itt feltárni, a nagycsaládi temető 90 százalékát. Szakmai szempontból ennek alapján pontosan bizonyítani tudták az avar temetkezési módot: meglehetősen mély sírokat ástak őseink, és fával bélelték, fedték be őket. A halottakat a hátukra fektették, arccal napkeletnek.
A 70-es években minden évben folytak ásatások vidékünkön. Amikor Ricz Péter mint régész-főmuzeológus 5 éve elment nyugdíjba, a szabadkai múzeum régészeti osztályán 10 ezer tárgy volt leltározva. Ha ehhez hozzáadjuk még a numizmatikai részt, amit Gerlovics Szilveszter állított össze igen szakszerűen, az további tízezer leletnek felel meg. A feldolgozás viszont – kellő számú szakember híján – még mindig várat magára.
TÖBB MINT 50 ÁSATÁST LEVEZÉNYELT
– Nagy szerencsém volt – mondja Péter –, hogy a nagy tudású, kiváló Szekeres Lászlót megismerhettem, aki nemcsak régész, hanem igazi polihisztorként helytörténész, néprajzos, művészettörténész, politikus, a VMDK megalapítója is volt, s együtt dolgozhattam vele. Még az egyetemi tanulmányaim kezdetén,1968-ban ismertem meg szülővárosomban, a szabadkai Városi Múzeumban. Egyébként Palicsfürdőn születtem, a gimnáziumot Szabadkán, az egyetemet Belgrádban végeztem. Akkor lett a múzeum a Reichle-palotából áthelyzeve a régi Városházára, amit Művelődési Háznak tituláltak attól kezdve. Szekeresnek nagyon nem tetszett, a többi között azért sem, mert az addigi nagyszerű helytörténeti kiállítás anyagát újra át kellett alakítani, hogy megfeleljen az új körülményeknek a ház első emeletén. (Le is köszönt nemtetszése jeléül az igazgatói posztjáról.) Éppen ősi köcsögöket cipelt magával, amikor az ajtóban ráköszöntem, s attól kezdve meg volt pecsételve a sorsom. Szekeres ezután, 1969 májusában megkérdezte tőlem, van-e kedvem elmenni helyette Stuttgartba, s részt venni egy régészeti ásatáson, mert ő nem ér rá. Öt éven át jártam ki a feleségemmel, Nellivel együtt Németországba a szemeszterek szünetében, s minden fontosat megtanultam ott, ami a régészeti gyakorlatot illeti. Nem utolsósorban fél év alatt mi ketten megkerestük ennek a lakásnak az árát. Az utolsó évben már magam vezettem az ásatásokat. S azóta több mint 50-et levezényeltem. Volt Stuttgartban egy kis temető, amit ki kellett bővíteni, s az építkezés megkezdése előtt – mint a gazdag államokban szokás – előbb régészeti ásatásokat végeztek. Nem úgy, mint nálunk. Gondolj csak arra, hogy még mindig nem lett semmi a szabadkai vár alapjainak feltárásából, amit annak idején, még Oliver Dulić idejében megígért az önkormányzat! Nemcsak a pénzen múlott. A politikusok idegenkednek a múlt bizonyítékainak a feltárásától. Pedig itt, Szabadka térségében szoros sorsközösségben éltek az őseink, a valamikori itteni népek, s valamennyiünk érdeke volna tiszta vizet önteni a pohárba. Amíg nincs teljesen beépítve ez a terület, addig kell lépni, megállapítani, ki is építtette és pontosan hol – valószínűleg a ferencesek temploma mellett – ezt a középkori erődítményt.
Nekem ’73 őszén felajánlottak Stuttgartban egy havi 4000 márkával járó állami mukahelyet, ami abban az időben hatalmas pénznek számított. A baden-württembergi központi műemlékvédelmi intézetben kellett volna dolgoznom, a feltárt anyagot dokumentálnom és utána átadnom a múzeumnak további feldolgozásra, de elutasítottam a kitűnő ajánlatot, mert várt itthon a munkahely: Székely Tibor múzeumigazgató ’73 decemberétől kezdve számított rám. Meg hát a városháza tornyán kívül a Belgrádban velem együtt diplomázott barátaim 80 százaléka is!
Hogy milyen ember volt Székely Tibor, a nagy világutazó mint múzeumigazgató? S mit tanult meg tőle? Íme a felelet:
– Egy talpig becsületes ember, de hihetetlenül naiv. Mintha álomvilágban élt volna. A vesszőparipája az volt, hogy minél több anyagot bemutassunk – vizuális módszerrel: filmen, fotón is –, de nemcsak az anyagot magát, hanem a tárgyak használatát is, az emberrel való kapcsolatát.
A későbbiekben ezt a szemléletmódot jól tudta kamatoztatni Péter. Az 50 ásatáson kívül vagy 15–20 kiállítás felállításában vett részt. A múzeum állandó kiállításának felépítése a nyolcvanas évek közepétől 1991-ig tartott. Miután 2008 körül át kellett költöznie a múzeumnak a városházáról a Dömötör-házba, az egykori Fenyves-, illetve Minerva Nyomda valamikori otthonába, le kellett bontani, nem volt hely a számára, a látogatói és a létrehozója nagy bánatára. Most kiépült végre a padlástér ebben a gyönyörű házban, s van remény arra, hogy egyszer majd – sok év után – láthatók lesznek régmúltunk kézzel fogható bizonyítékai ismét.
A másik nagy ásatás, amelyre büszke lehet riportalanyom, az autóút építése előtt folyt itt, a közelben, annak a nyomvonalán kijelölt helyeken. Kb. tucatnyi régészeti kutatást végeztek ekkor, 1990-től 1994-ig a régészek, mégpedig a tartományi műemlékvédelmi intézet védőszárnyai alatt, mielőtt megjelentek volna az erőgépek.
A BÁCSORSZÁG
– Mi Szekeres Lacival egy középkori, pontosabban Árpád-kori temetőt tártunk fel Horgos közelében, az oda tartozó templom alapjaival együtt a Kárász-major, azaz a Varga-tanya szomszédságában. Kijelentettük, hogy egy 11., 12. vagy 13. századi templomromról van szó. De akkor megjelent a politika: Milan Paroški és köre. Néhány újvidéki kolléga is rokonszenvezett azzal az elképzeléssel, hogy ez egy nagy szerb kegyhely volt, Cirill és Metód legészakibb szerb egyházi központja. Aztán a belgrádi kollégák ellene szóltak, érezték, hogy ez nagyon erőltetett dolog, s velünk együtt megállapították, hogy mégiscsak a középkori magyar állam egy településének templomát és temetőjét találtuk meg. Én Szekeressel együtt azt tartottam s tartom a legvalószínűbbnek, hogy ez a település a valamikori Ludas lehetett, nagycsaládi birtok, ez a név nagyon sok középkori oklevélben ott szerepel, akárcsak az első középkori térképen is. Írtam is róla a Bácsországban annak idején.
Igen, a Bácsország! Ez a nagyszerű honismereti lapunk, amelynek megalapításában 1995-ben Ricz Péter szintén oroszlánrészt vállalt Szekeres Lászlóval s a nagyszerű levéltárosokkal együtt: Magyar Lászlóval, Lalija Gáborral és Dobos Jánossal, továbbá Dévaváriné Beszédes Valériával és az újságíró, szerkesztő kollégánkkal, Szabó Józseffel.
– Magyar Laci fejében született meg az ötlet, hogy volt itt, Szabadkán egy Bácsország című lap a 20. század legelején, amit újra lehetne indítani – mondja Péter. – Kasza József polgármesterrel és jobbkezével, Kern Imrével megbeszéltük, mit kell tenünk, hogy politikailag ne lehessen megtámadni, majd Biacsi Antalhoz és Dudás Károlyhoz fordultunk, a Szabad Hét Nap igazgatójához és főszerkesztőjéhez: tegyék lehetővé, hogy mellékleteként megjelentessük a Bácsországot 16 oldalon, havonta egyszer! Aztán Szekeres 97 karácsonya táján hirtelen elhunyt. 98-ban elment Magyar Laci is, fél évvel később pedig Dobos János! Én vettem át Szekerestől a főszerkesztői posztot, s rendszeresen írtam a lapba. 1997 decemberében megszűntünk mellékletként létezni, s ekkor a Grafoprodukt Nyomda tulajdonosa, Özvegy Károly sietett a segítségünkre: vállalta a kiadói szerepkört. Évi 6 száma jelenik meg most a lapnak 37 oldalon. Pályáztunk – a legtöbb esetben sikerrel – a Nemzeti Kulturális Alapnál. Népszerű tudományos jelleget szerettünk volna adni kiadványunknak, emeltük az oldalszámát és a példányszámát is. Nagy örömünkre az MNT tavaly kiemelt jelentőségű folyóirattá nyilvánította. Kiadója pedig a Bácsország Honismereti Társaság, amelynek az elnöke Hulló István, a múzeum igazgatója.
Péter elsősorban az avar kor, illetve a szarmata sírok leleteire specializálta magát. Lássuk, mi az, amit ezekben a sírokban találtak!
– Minden olyan tárgy, amit abban az időben a nők és a férfiak használtak: fülbevalók, gyűrűk, nyakláncok,különféle anyagból valók, még bizánci aranygyűrűk is előbújtak a földből, s bekerültek a múzeum régészeti leltárába. Az avarok ugyanazt a fegyverzetet viselték, mint később a honfoglaló magyarok. Vagy fordítva. Sámánhitűek voltak, sok áldozati edény került felszínre, továbbá reflexíj, gomb, csat és más tárgyak.
LELŐHElYEK, ŐSI HELYNEVEK
Mi a helyzet ma Szabadkán? A városnak mely részein kellene sürgősen feltárásokat végezni? – kérdeztük beszélgetőtársunktól.
– Mint említettem, elsősorban a vár kérdését kellene megoldani. Ahol még van beépítetlen hely a centrumban, ott kellene minél előbb megindítani a munkát. Tudni kell azt is, hogy 1944 szeptemberében 8–10 alkalommal szőnyegbombázás érte ezt a területet, a mostani Maxi Áruház helye kapott telitalálatot, azaz a Barátok temploma és az állomás közötti városrészre hullottak a bombák. Ha ilyen támadás ér egy helyet, ott utána már nemigen lehet feltárni semmit. Másutt a városban nincs már mód ilyen munkára, a környékén, kb. 10 km-es körzetben viszont mintegy 100 lelőhelyet ismerünk különböző korokból. Régészetileg a leghálásabb a Ludasi-tó környéke, ott szinte mindefelé megbújnak értékes régiségek, a következő fontos körzet pedig a Tisza-part. Számbelileg a középkornak van a legtöbb lelőhelye. A török időkben ez a vidék katonai felvonulási területnek számított, itt vonultak át az oszmán török hódító seregek, majd utánuk jöttek a kersztények, akik semmivel sem voltak jobbak, elpusztítottak mindent, ami az útjukba került. A katonaember ugyanis nem kérdez, hanem elveszi azt, amit akar, ami az útjába kerül, megerőszakolja a nőt is, ha úgy tartja kedve... Ezek a dolgok megtörténtek, és ezért elvesztek a gyönyörű itteni építmények. Megmaradtak azonban a helynevek: Horgos, Kanizsa, Bajmok, Pacsér... Ősi nevek mind.
A legrégibb magyar középkori emlék Vajdaság területén a bácsi vár, amelyről oly érzékletesen ír beszélgetőtársam a Bácsországban. A kezdet kezdetén, a 11. sz. körül épült. Utána a kurucok felrobbantották, hogy ne jusson a labancok kezére. A jövő régészeire még sok feladat vár.
Nyugdíjba vonulásával egy időben Ricz Pétert a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Életfa Díjával tüntették ki, ami feletébb meglepte, mert a múzeulógusok közössége nem szokott hozzá a társadalmi megbecsülés kiérdemléséhez. Ugyanakkor ez a figyelmesség az illetékesek részéről a megbecsülés tényét bizonyítja, ami igazán felemelő érzés számára, mondta.
Ricz Péter most hetvenéves. Senki nem mondaná meg róla. Daliás a termete, fiatalos a járása, vág az esze, mint a borotva, ír, szerkeszt, előadásokat tart, tanácskozásokat szervez, remek együttélési projektumokban vett s vesz részt.... hogy ne soroljam tovább. Isten éltesse még soká erőben, egészségben, mindnyájuk örömére és épülésére!
