Gergely József felvétele
„Hello Vidék”, olvasom egyik világhálós magazincsoportunk friss lapjának címét. „Nomen est omen”, azaz a név előjel, a név jósol, tartja a latin mondás, s ahogy a köröttünk zajló és bennünk élő történelem mondatja velünk, olykor egyenesen kötelez, sőt kényszerpályára visz. Egy rosszul választott név átokként kísérheti életünket, mint szegény Adolf kutyusét, aki bármilyen kedves négylábú volt is, egyetlen gazdi sem akarta-merte befogadni, hiszen, mondanom sem kell, németországi menhelyen várta, mindhiába, szabadulását. Adolf jól megtanulta név-végzetét, eb-horizontján mit sem sejtve baljós történelmi összefüggésekről. Az átok-név azonban Adolfon túl is gyakori, mert nemcsak a félműveltségben tenyésző urizálás, hanem a szülői aluszékonyság vagy meghökkentő rögeszmék is melegágyai az efféléknek. Szegény jó Víz Elekek, Végh Bélák valóságos magyar személyek, ahogy Zámoly Zsaklin és Falábú Orgona is. Magam is több tehetséges és rokonszenves hallgatóval találkoztam már pályámon, akiket kifejezetten zavart sznobba hajló vagy túlontúl egzotikus keresztnevük, mert szerintük nem illett sem vezetéknevükhöz, sem az elvárt szociokulturális kontextusba. Igazuk is volt, a nem kívánt neveket többnyire valóban a már említett, hagyományt és az észszerűséget felrúgó feltűnési viszketegség szüli. E lelki kórt levetkőzve szerencsétlen magyar nevekből mindjárt kevesebb lenne, s tán az új magazint sem „Hello Vidék”-nek keresztelték volna. Eltekintve attól, hogy a jelzett címben két helyesírási hiba van (ha már ragaszkodunk hozzá, hát Helló, Vidék lenne a közmagyar forma), a folyóirat „jó itt élni” jelmondata sejtetni engedi, az írói szándék nemes, csak a névadás kapott gellert. Fájdalom, olyannyira, hogy e cím igen rosszul cseng magyar szórványú falvaktól a színmagyar tájakon át a főváros környéki településekig. Eszti öreganyám a maga lakonikus palóc módján úgy összegzett volna: „eltalálták vele szarva közt a tőgyit”.
Rejtély, miért is gondolják oly sokan, Albionon kívül, hogy épp egy röhejes, pidzsinizált angol név hozza meg nekik a piaci áttörést. Kedvenc, nagy múltú angol magazinom a hagyományos, ottani vidéki életformát mutatja be, modern hangszerelésben, ám oly szuggesztíven, hogy akár tősgyökeres városlakót is megérinthet egy-egy gondolata. Frissesség és patina, viktoriánus rózsák, vintage tárgyak, új kézműves műhelyek csodái varázsolnak mesei milliőt e magazin oldalaira, amely annyira kapós, hogy még utólag sem töltik fel a világhálóra írásait. Napestig ki nem találnák, micsoda körmönfont címe van: Country Living, azaz Vidéki Élet… Lám, ezen egyszerű, ám annál hitelesebb néven lett a világ talán legnépszerűbb vidéki életmód-magazinja. Akkor hát kinek is hellóztatik itt, kies fővárosunkban, Bugyimpestán? A Country Living olvasóinak aligha érdemes, bajosan nyergelnének át a Hello Vidék-re, szép magyar nyelvünk ugyanis elég ismeretlen nekik. Ha viszont kies honunk falvaihoz szól e veretes üdvözlés, akkor valóban méltatlan ez a cím. Akik még lelkesednek a pünkösdre újrameszelt, tapasztott falú parasztházakért sövényfonatos kerítésekkel, nagy diófával és nyáresti borozgatások hangulatával a verandán vagy az ódon kecskelábú asztal körül; akik éledő tájházainkban keresik a feledett életformákban rejlő lelki egyensúlyt, vagy akik épp nagy tervekkel, álmokkal érkeznek a mai vidékre, hogy megleljék végre a boldogságot a környező patakok csobogását és hegyi erdők szavát hallgatva, azok ösztönösen viszolyogni fognak ettől az élet- és stílusidegen beköszönéstől. A helló és a vidék végtelenül üti egymást. Félve jegyzem meg, ugyanolyan végtelenül, ahogy a túlnépesedett, ökológiai és morális problémáktól agyonterhelt metropoliszok az élő és alkotó vidéki kisközösségek derűjét. Az egyik, a túltelített metropolisz bizonytalan végkifejletbe fut, a másik a jövő, az „evolúciós alternatíva” reménye. Egyben Kárpát-medencei létünké is, hiszen a népi kultúra olyan egészet kínál altatódaloktól, meséktől a tárgyiasult hétköznapi csodákig, sokszor szükség szülte, csináld magad darabokig, amelyekről egy önmaga természetes határain messze túlnőtt nagyváros in- és koherens módon nem is álmodhatik. Jól gondolja meg hát a metropolisz, mit üzen a vidéknek, s mi az újságírás igazi hangja. A név, mindennek alapjaként, itt és most is kötelez, és olykor minősít is.
