Nekem rengeteg, az idő múlásával egyre több gondom van a halott vajdaságiakkal, úgy érzem, valamennyien dolgavégezetlenül távoztak, s magunkra hagytak bennünket ebben az egyre kuszább, egyre fenyegetőbb világban. Hányszor, de hányszor kérdezném meg Szirmai Károlytól, hogyan győzte le a fojtogató köd nyirkos szorítását, megkérdezném Herceg Jánostól: soha nem esett kétségbe a léptei előtt összezáródó, keskeny utcák szorításától, Kek Zsiga bácsitól, mégis hogyan lehet vörös csillagot tűzni az oltalmazó kegyelem palástjára? Leülnék Szenteleky sziváci háza kertjének asztalához, s a langyos délután tétován elnyúló árnyékaiba takarózva megkérdezném tőle, ő nem rémült meg attól a hagyománytalanságtól, amit egykor a múltunkban vizionált, s vajon tényleg elhitte-e, hogy elődeink eltékozolták a történelmi örökségünket? Meg azt is megkérdezném az irodalom ösvényén éppen szembe jövő alaktól: latin költők nyomán látott-e már a mi vidékünkön örömtől megrészegült méhecskét hintázni a boglárka levelén? És biztos kérdeznék ezernyi kisebb-nagyobb dolgokat, ha az idők során nem hagytak volna a gondjaimmal magamra. Mint ahogyan kifogyhatatlan a kérdések sorából Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című, megindítóan szép versesköteteiben is.
Irodalom és történelem egymást föltételező és meghatározó együttlétezése számomra régtől adott. A megszületésének pontos körülményeire is emlékezem. A betűvetést én valaha – szépreményű ifjúként – a Tisza-parti Mohol hármas iskolájának egyetlen, olajozott padlójú tantermében tanultam, s ma is emlékszem, határtalan lelkesedéssel rajzoltam az ákombákomokat a vonalas füzetem lapjaira, s ügyességemért Magó tanító nénitől kaptam is elegendő dicséretet, olyannyira, hogy csöngetéskor boldogan futhattam a megszolgált uzsonnáért. Reggel tízkor ugyanis a Máriás pék habzó kötényével és hófehér süvegével a fején ott állt a bejárati lépcsők előtt, s a nyakába akasztott, irgalmatlan pocakjára támasztott, hatalmas vesszőkosarából kedvünkre válogathattunk a kiflik és a sósperecek rengetegéből. Gyerekszemmel módfelett szépnek és egyszerűnek tűnt minden. Annál nagyobb volt a megdöbbenésem, amikor anyám sírva jött haza az első – majd azt követően, az év során minden egyes – szülőértekezletről. Elszorult a szívem: boldogan belefeledkezve a betűk titokzatos világába, vajon mi rosszat tehettem? Miért jött anyám haza minden egyes alkalommal sírva az iskolámból? Vajon mi rosszat hallhatott rólam, amiről én nem tudok, s ami oly határtalan fájdalmat okozott néki?
Fenyvesi Ottó a 2017-ben megjelent Halott vajdaságiakat olvasva című, a költő meghatározása szerint verseket, átköltéseket, másolatokat tartalmazó versgyűjteményének második kötetében a padéi származású Kristály István tanító tragikus sorsáról olvasom: 1944 őszén a partizánvérengzések nyomán „Gőzölögtek, füstöltek a földek. / Halomban feküdtek a hullák.” Csúrogon, Zsablyán, Mozsoron ezrével gyilkolták a magyar embereket, „Bezdánnál a Dunába, / Adorjánnál a Tiszába” lőtték az ártatlan áldozatokat. Moholon a kivégzés előtt hat borbély egy egész napon át borotválta a foglyokat. „A borotválás a hármas iskolában zajlott, a Tisza felé vezető úton, a templom mellett” – olvasom Fenyvesi Ottó Kristály István alakjának szentelt emlékezésében. Idővel azután bennem is összeállt a történet: az ötszáz kivégzett fogoly között volt anyai nagyapán, Lakatos József is, s utólag már nem nehéz összekötni a betűvetés és az írás szolgálatának ethoszát nagyapán padlóra kiomlott vérének soha el nem tűnő tragédiájával. Anyám, aki a kivégzés előtti napon még ételt vitt az apjának, élete során soha nem tudott szabadulni a rettenetes emléktől. Ahogyan én haladtam előre a betűvetés tudományában, úgy patakzottak anyám arcán a könnyek. Erről, s az ehhez hasonló valóságtöredékekről is szólnia kellene a délvidéki magyar irodalom hiteles történetének.
Fenyvesi Ottó említett két kötetében a „Torontál felől a szörényi havasokból” szivárgó homálytól (Keszég Károly) a drávaszögi „kopár, kifosztott táj felett” elzúgó történelem sötét árnyékáig húzódó területen (Baranyai Júlia) a délvidéki magyar irodalom végre az élet valóságos, igazi dimenzióiban jelenik meg: az elhalálozás sorrendjét követve Csáth Gézától (1919) Penavin Olgáig (2001) ötvenöt költői-írói portréban bomlik ki az írói megszólalás lehetőségeinek és körülményeinek rettenetes, történelmi súlyt nyert emléke.
Radó Imre hódító idegenek által fosztogatott „rozsdamarta puszták”-at látott maga előtt, Csépe Imre alakjainak lába alól kiveszett a föld, miközben körülöttük „megkeseredett a levegő”, „elkallódott a tapló, a parázs. Az esztendők”. S a veszendő világban, a komor égbolt alatt a Bácska misztériumának mélyén „csak a kőangyalok maradtak” néma szemtanúnak (Herceg János). Szenteleky Kornél tündökletesnek álmodott élete „beleveszett a kósza hexameterbe”, miközben sziváci magányában maga is megtapasztalhatta, „Bácska hallgatag lakói / nem beszélnek a fájdalmakról”, s ha olykor mégis mélyen a lelkükbe néznek, a szülőföldet benőtt disznóparéj fölött egyszerre álmodnak pokolról és hazáról. Munk Artúr megkísérelte ugyan maga köré fölépíteni a Hinterlandot, de hamar látnia kellett, hogy a hozzá hasonló bátrakat, a tájban ideiglenesen otthont teremtőket, „a vég nélküli szenvedés dicstelen poklában / csak nyomorúság és halál várta”. B. Szabó György emlékül maradt szomorkásan tűnődő mosolya „lefokozott örömök”-ről árulkodik, miközben Sinkó Ervin a szarajevói vasútállomás peronján állva várta a vonatot, „mely majd elviszi őket / a következő háborúba”. Börcsök Erzsébet A végtelen fal című regényében ugyan megpróbálta elmondani, hogy „titkok és fájdalmak nehezednek a házra”, de a szorongás valahol ott maradt mondatai szövedékében, mint ahogyan Szirmai Károly – a Szirti Sasnak csúfolt polgár – is tudta, amikor lidércek és víziók kísérik az életet, és „a görcsös eperfákon fennakadnak / a köd foszlányai”, az író egyetlen lehetséges feladata szavakba „koporsózni” az emberi sorsokat. Majtényi Mihály – megszenvedve a Császár csatornája című regényének őszinteségét – örökös rejtőzködésre kényszerült, a pályatárs, Gál László pedig már mindent megvetett és kigúnyolt, ami e szomorú világban magyar tőről sarjazott. Ahogyan e látvány felett Fenyvesi Ottó fogalmazott:
Átok lebeg a táj felett. Valaki az ablakot zörgeti,
egy lólábú ember, kezéből kóc lóg, kender.
Tűfogú farkas jár nyomában,
fekete holló száll felette. (Keszég Károly)
Világháborúk lövészárkainak borzalma, fogolytáborok minden képzeletet fölülmúló szenvedése, idegen hadseregek könyörtelen különítményeinek kegyetlensége, a szülőföldet vasfüggönnyel körülzárt határok nyomán született halálfélelem, partizánterror és hivatalnoki önkény, pártszolgálat és deportálás, titkosrendőri zaklatás és száműzetés élménye teremtett az elmúlt száz év során magyar irodalmat a Délvidéken. Mindezekről a történetekről az elmúlt évek során, az osztályharcos időkben katedrák magaslatain hitelt érdemlő módon szólni nem lehet. Ezért volt mindmáig suta, félszeg és hiányos minden, a bácskai, bánsági és drávaszögi magyar irodalom fölötti számvetés: lehet értekezni – árulkodó módon –, zengő szavakba szőtt hazaszeretetről, lehet méltatni idegen diktátorok kegyes odahajolását, amíg táborlakó marad az ember a saját szülőföldjén, nem lesz őszinte és fölszabadult lírájának egyetlen verssora, elbeszélő irodalmának egyetlen békét hazudó novellája sem. Fenyvesi Ottó az elmúlt évtizedek során úgy olvasott vajdasági magyar irodalmat, hogy a verslábakon, az elillanó szabad ötleteken túl az írói pálya titkait fürkészve meglátta az élet valódi, történelem meghatározta dimenzióit is. Köteteinek verseiben számba vette a leírható társadalmi valóság úgyszólván minden lehetséges változatát, és Sinkó Ervin nyomán ő is fölismerte: „Vannak dolgok, / melyek annyira abszurdak / és ellentmondásosak, / hogy csak versben / lehet őket kifejezni.” Mindezeket szem előtt tartva Fenyvesi Ottó délvidéki életet és irodalmat idéző köteteiben a megrendítő történetek mellett két eposzt is olvastam: az egyik, a múltat összegző Szirmai Károlyról, a másik, a személyes élményeket megmutató Sziveri Jánosról szól.
Mégis, a megidézett valóság könyörtelen látomása mellett a költői tisztánlátás bölcsessége adott némi bukolikát is az elmúlt száz év rettenetének. Juhász Erzsébetre emlékezve Fenyvesi Ottó egy sírkert kapujában állva, mintha irodalmunk színes történetét tartaná a kezében, megjegyezte: „Édes napfény tündököl a sárga lombokon. Fenn az ég túlvilági kéksége. Csönd, kozmosz. Lenn a mélyben ismerős és ismeretlen halottak. Már semmi sem fordulhat jóra. Semmi, sehol, soha.” Minden bizonnyal az Árkádia-közelség élménye ez. Valahol az alkonyzónában „Késő van már mindenre. / Nézem a lélektelen virágzást. / Nézem a nagy lélekvándorlást.” Ottó, miért érzem úgy, ekkora szorongással, ilyen súlyos teherrel a szívünkben még nem lehet, még nem szabad csatlakozni az elvonulók, az ügyünket korán feladók seregéhez?
