Évekkel korábban egy délvidéki utazásunk során a budapesti könyvtáros barátaimmal útba ejtettük az aracsi Pusztatemplom romjait is. Őszi rozsdába öltözött kukoricások között leltük meg az odavezető utat, s már az is lenyűgözte tudós társaimat, ahogyan a távolban, az ég peremén fölbukkantak a templom omlatag oromfalának körvonalai. Csöndes áhítatban, a zarándokoknak azzal a megindultságával a szívünkben értünk a romokhoz, amelyet csak a nagy-nagy beteljesülések pillanatában éreznek a csodára szomjazók. Én, korábbi aracsi útjaimhoz hasonlóan, ismét újjászülető reményekkel a lelkemben éppen az egyik oszlopfő évszázadok során megkopott kőarcaiból szerettem volna kiolvasni valamit – valami biztatót, valami fölemelő sugallatot, sejtelmes ígéretet –, miközben arra lettem figyelmes, hogy idős útitársam az egykori szentély fölött állva, titokzatos béke fényével a tekintetében megszólalt: itt szinte érezni lehet a kegyelem kisugárzását, itt testedet-lelkedet átjárja az isteni irgalom tüze. Lehetett valami a megérzésében, hiszen néhány évvel később egy arra tévedt táltos – Bicskei Zoltán Álom hava című történelmi játékfilmjének egyik hőse – is, a hely varázsától megindítva, oda telepedett le, arra a helyre, ahol az Oltári Szentség egyszer már otthont teremtett magának. Különös követe volt ő az időnek, elveszett országukat kereső emberek nyomába szegődött, hogy gyámolításába fogadja őket: Hórihorgast, a bölcselőt, a sötét tekintetű Félszeműt és a régi csaták kipróbált bajnokát, a Sánta lovagot.
Bicskei Zoltán a filmjében a tizenhetedik század végi kilátástalanságba viszi a nézőit: tájainkon már megroppant a török félhold hatalma, de a lófarkos zászlók alatt vonuló hordák még határtalan urai a tájnak. Isztambul rabszolgavásárának környékéről hárman indultak haza, a régi otthonuk felé, hogy megleljék egykori szeretteiket, s hogy régi templomuk küszöbén gondolják végig: mit is lehet kezdeni a világnak ezen az elhagyatott szegletén az élettel. A tudományokban jártas Hórihorgas ugyan tudná, hogyan kell országot építeni, de ahhoz elszánt emberek népes seregére lenne szüksége. A Sánta lovag verbuválna ugyan tábort, hogy fegyverrel teremtsen magának hazát, de a széles látóhatáron belül csak a vándormadarak serege jelenti az eleven életet. Társaságukban a harmadik, az a sötét tekintetű alak, maga a titokzatosság. Ő nem latolgat, dögöt eszik, hogy túlélje az utat, és magvakat gyűjt, hogy jogosnak vélt jussát, a saját megszerzett földjét legyen mivel bevetnie. Országa még nincs, de következetesen számon tartja azt, ami neki jár. Született gyilkos – s ezt egyedül a táltos, talán a magyarok utolsó királya tudja.
S miközben a régi templom beomlott boltívei alatt az otthonaikat keresők valamiféle isteni útmutatásra, eligazító sugallatra várnak, írástudó társuk jelenéseket lát. Mátyás király a trónja közeléből megfontoltságra inti az útkeresőt: hatalmas munka vár rá – mondja –, amihez végtelen állhatatosságra és bölcsességre lesz szüksége, az elpusztult ország újjáépítése emberfeletti erőfeszítést követel tőle. Szent László király – abban látván az erőt – őszinte hitet, az Isten iránti mélységes elkötelezettséget várja tőle, az egykor Rómát ostromló Attila király pedig a megingathatatlan eltökéltségben, a tántoríthatatlan odaadásban látja a szellem erejét. De Kegyelmes Isten, innen, a régi gyötrelmek halotti csöndjéből hogyan juthatunk el az országépítő cselekvésig? Hol lehet a jó szándékot segítő eszközökre lelni?
A XVI–XVII. században bekövetkezett országos pusztulás óta hány és hány megroppant nemzedék útkeresésben megdicsőült embere tette föl magának ezt a kérdést?! Hányszor, de hányszor tűnt reménytelennek a Délvidék magyarjainak sorsa idegen seregek pusztítása vagy önhittségének átka nyomán? Bicskei Zoltán az Álom hava című filmjével a mindig aktuális tépelődéseinknek adott történelmi távlatot, s ezzel olyan dimenziókba emelte sorskérdéseink fogantatásának pillanatát, mint errefelé előtte senki még. Mi, délvidéki magyarok, régen hűtlenek lettünk az elődök kínálta bölcselethez, nem hiszünk a letűnt századok szellemépítő erejében, léleknemesítő vademecumában. Küldetéses tanítóink belénk nevelték: felér az eredeti bűn súlyával, ha okulásért, tisztánlátásért népünk és nemzetünk történelmi múltjának tanulságai és megtapasztalásai felé fordulunk. Felér az árulással, ha valaki a történelem bölcseletének hitszónokává szegődik, mert bizony fekélyes az apáink tudása, nyomában csak járványok születhetnek. Megtanították velünk: nincs a múltunkban a javunkat szolgáló törvény, fölismerésre váró parancs, elfogadásra és követésre érdemes eltökéltség. Holott a valóságban minden bukásunknak, számlálhatatlan vereségünknek az okozója a hagyományok teremtette világ rendjének a föladása, elárulása.
Bicskei Zoltán autentikus környezetben – templomromok téglavörös ragyogásában, kunhalmok szélfútta magányában, a szamártövisek imbolygó örökkévalóságában, a cserepesre aszott délvidéki pusztában, a Sóskopó iszapgőzének vibráló párájában – tett kísérletet egy ország múltjának és egy nép történelmének a föltámasztására. Eposzt teremtett, melyben olyasmire vállalkozott, amihez nem elegendő egyetlen nekirugaszkodás, mert a keresett ország egyetlen nekibátorodással nem teremthető meg; nagyon sok embernek nagyon sokszor kell újra és újra nekilendülni, hogy megleljük annak az ismeretlen birodalomnak, a Hazának a fundamentumát. Bicskei a filmjében megmutatta, ha olykor reménytelennek tűnik is a kitűzött cél elérése, a lélek nemesbedése, a szellem föllángolása lesz a jutalma minden megtört lendületnek. A győztes az lesz, aki fölismeri a belső építkezés végtelen kegyelmének az ajándékát.
