Az 1880-as években valódi sokszínűségében és szépségében bomlott ki a délvidéki – a bácskai és a bánsági – magyar irodalom. A főgimnáziumi tudós tanárok műhelyeiben az elkövetkező évtizedekben megszületnek azok a tudományos művek, amelyek távoli vidékekre is elviszik megalkotóik hírnevét. De ekkor lesz költészetünk meghatározó alakja a zombori Dömötör Pál – akinek ekkoriban Dömötör Pál költeményei (1876), Újabb költemények (1884) és Költemények (1888) címmel rendszeresen megjelentek verseskötetei – és az óbecsei Szulik József, a katolikus egyházi költészet egyik megújítója, aki azonban a Kalocsán megjelent A magyar nemzeti irodalomtörténet rövid ismertetése (1878) című tankönyvével aratta első sikerét, verseinek gyűjteményes kötete, a Szulik József költeményei és műfordításai (1896) című munkája csak halála után jelent meg.
1868-ban Zomborban jelent meg a Délvidék első magyar regénye, Csupor Gyula Megbukott a mama! című munkája, melyet a Hullámok (1883) című verseskötete és a Költemények (1889) követett. A regényében fölvetett társadalmi problémákat Gozsdu Elek Köd (1882) című regényében és novelláinak sokaságában – közöttük a Tantalus elbeszéléseiben (1886) – mélyített el. Kanizsai Ferencnek a hanyatló hivatalnoki osztály tragédiájára figyelmeztető Ifjabb Sóti Pál (1909) című regénye a szabadkai Délmagyarország című lapban folytatásokban jelent meg, Pancsován pedig a rejtőzködő Baloghy Imre kiadta a Délvidéknek komor jövendőt jósló Zsivánovits Porfir de genere Zsiván (1909) című regényét.
Az irodalomtörténet-írásunk is legszebb korszakát élte ekkoriban, Szabadkán sorra jelennek meg Toncs Gusztáv művei, közöttük a kiváló Vitkovics Mihály élete és munkái (1884) című tanulmánya és Zágoni Mikes Kelemen élete (1897) című monográfiája, Rencz János, a pancsovai magyar főgimnázium tanára a költő halálát követően írta meg Vajda János költészete s a mai magyar líra (1897) című, azóta is sokat hivatkozott tanulmányát, az újvidéki Avar Gyula pedig Gárdonyi Géza és művei (1906) címmel írt kiváló pályarajzot a kortárs íróról. A szabadkai Loósz István Ady Endre lírája tükrében (1914) című kötetével pedig már elérkezett a modern líra és a modern életérzés lázas titkainak kutatásához.
A századforduló évtizedeiben a délvidéki történetírás azóta sem tapasztalt gazdagságában mutatkozott meg: Iványi István két kötetben adta ki Szabadka szabad királyi város története (1886 és 1892) című monográfiáját, 1906 és 1909 között pedig sorra jelentek meg Bács-Bodrog vármegye földrajzi és történelmi helynévtárának kötetei. Dudás Gyula a legtermékenyebb történetírói korszakát élte, ekkor jelentek meg kötetnyi tanulmányai, A bácskai nemes családok – Adalékul Bács-Bodrogh vármegye történetéhez (1893), A bácskai és bánsági szerbek szereplésének története 1526–1711 (1896) és A borsódi és katymári Latinovits-család története (1899), közben az ő szerkesztői munkája nyomán jelenhetett meg Bács-Bodrog vármegye egyetemes monográfiájának (1896) két hatalmas kötete is. Érdujhelyi Menyhért Újvidék története (1894) című monográfiáját a város három nyelven – magyarul, szerbül és németül – jelentette meg. Zomborban Margalits Ede Három év után – Beszélyek és hírlapi cikkek (1884) című, pályájának első korszakát összegező könyve után Páter Lukács a Sólyom, Szlavónia felszabadítója (1894) és Zrínyi Péter és Frangepán Katalin (1897) című tanulmányaival lepte meg olvasóit, majd munkássága elismeréseként egyetemi katedrát kapott Budapesten.
Ezzel azonban a Délvidéken korántsem merült ki a tudományos munkák sora. A fehértemplomi tanár, Berkeszi István A magyar nyelv a magánélet terén 1711-től 1790-ig (1885) című tanulmányával került egy időre a tudományos élet látókörébe, tanártársa, Sziklay Ferenc pedig Arany János magyar verselése (Egy fejezet a magyar ritmus fejlődéstörténetéből) (1912) címmel közölt értekezést a főgimnázium értesítőjében.
Gazdag irodalma volt a magyar–szerb irodalmi, irodalomtörténeti és történetírói kapcsolatoknak is: Brancsits Blagoje és Derra György, az újvidéki szerb főgimnázium tanárai előbb a Magyar–Szerb Szótárt (1889) adták közre, majd néhány évvel később annak párját, a Szerb–Magyar Szótárt (1894) is kiadták, a Pancsován tanárkodó Románecz Mihály pedig Szerb nyelvtan, tekintettel a horvát nyelvre (1889) címmel a „közép- és polgári iskolák, valamint a hazai közönség számára” írt nyelvtankönyvet. Ugyancsak Románecz Mihály volt az, aki sorra fordította a szerb népregéket, miközben A Szibinyáni-románczkör a szerb népköltészetben (1890) című tanulmányában rámutatott azok történelmi hátterére, keletkezésük történetére is. Piukovics Gábor Vitkovics mint szerb író (1889) címmel Kazinczy Ferenc szerb pályatársát mutatta be az olvasóinak, az újvidéki Piukovich Sándor pedig A szerb népköltészet (1910) címmel közölt tanulmányt, s még ugyanabban az évben Budapesten megjelent Szászy István Szerb költőkből (1910) című fordításkötete is – gazdagítva a közös múlt föltárt értékeinek tárházát.
Sorra születtek ekkoriban a remek népismereti tanulmányok is: Szőke Endre fehértemplomi főgimnáziumi tanár Vonások a volt Temesi Bánság népéletéből (1890) címmel közölt etnográfiai értekezése, a Bácson élő Hannig Györgyné – aki versei révén vált a maga korában ismertté – a Bácsi sokac népszokások (1907) címmel a Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat számára írt tanulmányt, Fogl János pedig A krassó-szörényi románok között (1914) címmel jelentette meg könyvét. De jelen van irodalmunkban ekkor már a társadalomtörténet és a szociográfia is, Jeszenszky Ignác Kiáltó szó (1897) címmel a bánsági zsellérek és parasztok kilátástalan helyzetét elemezte, amit azután a Torontál vármegye gazdasági monográfiájában (1904) szélesebb kitekintés formájában is összefoglalt.
Egymást követték a kiváló útirajzok és tájtörténeti értekezések is, melyek közül messze kiemelkedik a pancsovai Kiss Lajos Utazás a Dunán – Pancsovától Turn-Szeverinig (1885), és tanártársa, Gecser Béla A Dunán le Zimonytól Turn-Severinig és Orsovától Herkulesfürdőig (1893) című munkája.
Teljes pompájában virult tehát ezekben az évtizedekben a magyar irodalom, a történetírás és a tudományos élet a Bácskában és a Bánságban. Tudós tanáraink munkái nemcsak itt a Duna–Tisza találkozásánál arattak sikert, de megjelentek a fővárosi hírlapokban, a szakfolyóiratokban, hovatovább a pesti kiadóknál önálló kötetekben is. Közben Szabadkán, Zomborban, Újvidéken, Pancsován, Nagybecskereken, Versecen, Fehértemplomban és a Délvidék mindahány jelesebb városában a hírlapok megteremtették az önálló irodalmi életet. A literatúrának nemcsak olvasói, de írói-megalkotói is egyre gyarapodtak. Már nem csak arról volt szó, hogy tudósi műhelyekben kiváló tanulmányok és messzi földön is méltatott kötetek jelentek meg; voltak már a magyar irodalomnak zsellérei is, olyan – egy-egy szűkebb régión belül ismert – írói, költői és lapszerkesztői, akiknek a nevét hosszabb-rövidebb ideig számon tartották, nemegyszer ünnepelték is őket, munkásságuk azonban kihullott az évszázadnyira terebélyesedett nemzeti emlékezetből. Csöndes kis munkásai voltak ők az irodalomnak, szinte kizárólag a lapok tárcarovata biztosított számukra megjelenési lehetőséget, s kivételesen szerencsés volt az, aki eljutott az önálló kötete megjelenéséig. A bánsági román anyanyelvű Czarina Szilárd, aki Petőfi-rajongásától eljutott Ady nagyságának fölismeréséig, az óbecsei Váczy János, aki komor tárcanovellákban mutatta meg írói tehetségét, vagy az újvidéki lapszerkesztő, Csernyei Mór, aki rémülten kereste helyét a Nagy Háború forgatagában, csak kiragadott példái a korszak irodalmi hétköznapjainak. De izgalmas példái, mert küzdelmük, emberi tartásuk, világlátásuk és érvényesülési szándékuk egyaránt a kor jellemző sajátosságait mutatják meg. A századvég különös csodája, hogy számos, hozzájuk fogható írója volt a tájnak. Lássunk tehát néhány példát irodalmunk mindennapjaiból!
A torontáli ákácok tündöklő csodái
Czarina Szilárd
Pancsován Wittigschlager Károly nyomdász kiadásában 1892. július 3-án jelent meg a Határőr című hetilap első száma, és ezzel a város jeles polgára, akinek akkor már nyomdája, könyv- és papírkereskedése is volt, laptulajdonossá lépett elő. Nagy várakozás előzte meg a magyar újság megjelenését, hiszen a két kiváló főgimnáziumi tanár, Wigand János és Fináczy Ernő rövid életű – 1883 és 1884 között – megjelent Végvidék című hetilapja után, hosszú évekig hírlap nélkül maradt Pancsova magyarságára oly büszke közönsége. Igaz, Vizoly Zakariás, ugyancsak főgimnáziumi tanár, 1887-ben Pancsova és Vidéke címmel magyar-német kétnyelvű lappal lépett az olvasói elé, lelkesen hirdetve a fejléce alatt: Politikai és társadalmi hetilap – Wochenblatt für Politik und Sociale Interessen, korábbi tanártársai a Végvidékkel azonban oly magasra tették a kulturális igények tekintetében a mércét, hogy az új vállalkozásnak komoly erőfeszítéseket kellett tennie a méltó utódot illető elismerésért. Meg-megújuló lapkiadói és lapszerkesztői szándékkal a hetilap sikerese eljutott az ötödik évfolyamáig, 1892. december 18-án jelentette be kényszerű megszűnését.
Az induló Határőr politikai, társadalmi és közgazdasági hetilapként jelentkezett, felelős szerkesztője a nagy tekintélyű köz- és váltóügyvéd Feymann Gyula, főmunkatársa pedig Molnár József királyi segéd-tanfelügyelő volt. Molnár Az első szám című beköszöntő írásában fogalmazta meg az új hírlap programját, kiemelve: a határőrvidéki magyarság ügyének és érdekeinek a szolgálatában fog állni a lap, „nem tévesztvén szem előtt azonban azon jó és békés egyetértésnek ápolását, mely egyetértésnek és megértésnek kell, hogy a különféle nemzetiségeket édes hazánkban boldog munkálkodásra egymással összekösse, hogy így – bár más-más anyanyelvűek is – édes magyar hazánknak hű fiai, jó királyunknak derék alattvalói legyenek”. Hozzátette: a Határőr szabadelvű politikát követ, s ilyen tekintetben a kormány elkötelezettjének tekinti magát, s meggyőződése, hogy a magyar kultúra és nemzeteszme terjesztésében kitüntetett szerep vár rá. „Fő feladatunkat városunk érdekeinek felkarolása fogja képezni – írta programadó vezércikkében Molnár János. – A közügy a nyilvánosság ügye. Nemcsak támogatói, előmozdítói, hanem őrei is akarunk a közügynek lenni. Támogatni fogjuk azon egyének törekvéseit, akik városunk boldogulását szívükön hordják, akik tettekkel is városunk fejlődése érdekében munkálkodván, hivatva vannak a haladásnak irányt adni.”1 Mi több: az induló lap szándéka szerint Pancsova határán túl, a vidék sorsát is szívén fogja viselni, ezért indulásakor máris tizennyolc környékbeli község „megbízhatóságáról ismert” közéleti személyiségét szólította tudósítói sorába. Számukra Vidéki élet címmel külön rovatot is biztosított, így már az első számban Franczfeldről, Starcsováról, Czerepajáról, Hertelendy-falváról, Homolicról és Réva-Újfaluból küldött tudósítást olvashatott az az 1200 érdeklődő, akinek címére a szerkesztőség elküldte a Határőr első számát.2 Később Sándoregyházáról és Dlováról is érkeztek hírek a szerkesztőségbe.
Feltűnően szorgalmas volt a Határőr réva-újfalusi (Révafalva, Neudorf, Banatsko Novo Selo) névtelen tudósítója, aki híreivel szinte minden számban jelentkezett. 1892. szeptember 11-én arról számolt be, hogy Réva-Újfaluban azért nem kezdődhetett meg az oktatás, mert a településnek nincs iskolája, a község vezetőségének megfelelő épületet kellene bérelnie, ám ez eddig nem sikerült, mert „néhány hatalmas háztulajdonos folytonosan versenyzik abban, hogy valamelyikük drága pénzen, és hosszú időre bérbe adhassa házát a községnek iskolai czélokra”.3 Beszámolt továbbá szövészeti tanfolyam indulásáról, az Országos Vöröskereszt Egylet táncmulatságáról, és szóvá tette a rossz községi gazdálkodás okozta károkat is. Községi tisztújítás című beszámolójában arról tudósított, hogy a falu békeszerető népe teljes bizalommal viseltetik Jablonkay főszolgabíró iránt, mert „benne látja a község jobb jövőjének megteremtőjét”.4 Egyik 1892. szeptemberi tudósításában pedig – nem leplezett lelkesedéssel – elmondta: a községi aljegyzői választás alkalmával, nagy szavazattöbbséggel Czarina Szilárdot választották segédjegyzőnek. Hozzátette: „a község lakossága reményeket fűz a tehetséges fiatal emberhez, ki e lap olvasóközönsége előtt is eléggé ismeretes”.5
Czarina Szilárd (másutt Czárina Szilárd) – akiben a kési olvasó magát a tudósított tisztelheti – ekkor már néhány versét közölte a Határőr tárcarovatában. Első közírói szereplése azonban jóval korábbra tehető, Vizoly Zakariás lapja, a Pancsova és Vidéke 1891-ben négy folytatásban közölte Petőfi Sándor című tanulmányát, a következő szerkesztői biztatással: „E dolgozat egy réva-újfalvi román ajkú ifjú műve. A múlt tanévben végzé el a pancsovai áll. polg. isk. VI. osztályát. Rendkívüli szorgalommal párosult szép tehetségével öt év alatt annyit haladt, hogy ma ifjúságunk egyik feltűnő alakja. Első irodalmi kísérlete lelkesítse őt tovább a szép úton. Szeresse a hazát forrón, amiről e művel is tanúbizonyságot tett.”6 A polgári iskola végzős növendéke Petőfit „a magyar lyrai költés királyá”-nak tekintette, s dolgozatában pályája mellett költészetének jellemző vonásait is megrajzolta. „Petőfi rajongott a szabadságért – írta Czarina Szilárd –, ő türelmetlenül követte azt, s míg a többi költőink egy-egy szimbólumba, allegóriába öntik fájdalmukat, reményüket, addig ő szabadon, nyíltan ad kifejezést magasztos eszméinek.”7 Halála körülményeinek megrajzolásakor pedig már maga is szárnyalt: elragadtatással szólt a megjósolt halál csodájáról, s bár a költő sírhelye ismeretlen, úgy vélte, „ott, ahol teste porladoz, talán szebb a táj, fájóbb a csalogánydal, igézőbb az illat, szebbek a virágok. Ismeretlen a sírja, emlékoszlop nem jelöli, nem gondozza senki, de azért a berek homályában fekvő sír talán szebben van felékesítve, mint bármely ünnepelt halotté!” Boldog volt, hogy ott lelte halálát a csatamezőn, mert ha megéri az elnyomás korát, bizonyára ő is úgy járt volna, mint a „legnagyobb magyar” – beleőrül a vereség tudatába. „Ő azzal a gondolattal távozott el az örök élet világába, hogy a parány, de oroszlánkényt harczoló nemzete győzött, hazája szabad, népe boldog. S ha szorosabban vesszük, Petőfi maga is boldog, kívánsága szerint halt meg, jóslatai beteljesülnek, és sírja ott van, a hol maga kívánta: Meleg földben nyugszom, álmodozom szépen, / nemzetem szívének kellő közepében.”8 Az ifjú középiskolást olyannyira lenyűgözte Petőfi költészete, hogy hosszú időn át az ő szemével látta, s az ő szívével élte meg a valóságot.
A lapszerkesztői bátorítást Czarina Szilárd komolyan vette, s szinte elkötelezte magát az irodalom mellett; a hetilap 1892-ik évfolyamában a román Buticescu három versfordítását is közölte.9
(Folytatjuk)
1 M-r. [Molnár József]: Az első szám [Beköszöntő és program]; Határőr,1892. július 3. 1–2. p.
2 Vidéki élet; Határőr,1892. július 3. 2–3. p.
3 Vidéki élet; Réva-Újfalu; Határőr, 1892. szeptember 11. 2. p.
4 Községi tisztújítás; Határőr, 1895. március 17. 2. p.
5 Vidéki élet; Réva-Újfalu; Határőr, 1892. szeptember 18. 2. p.
6 Czarina Szilárd: Petőfi Sándor I–IV.; Pancsova és Vidéke, 1891. július 5. 3–4. p.; július 19. 3. p.; július 26. 2–3. p.; augusztus 2. 2. p.
7 I. m. Pancsova és Vidéke, 1891. július 26. 3. p.
8 I. m. Pancsova és Vidéke, 1891. augusztus 2. 2. p.
9 Czarina Szilárd: Dalok (V. R. Buticescu) (vers); Pancsova és Vidéke, 1892. május 22. 1. p.; Két lány (V. R. Buticescu) (vers); Pancsova és Vidéke, 1892. június 5. 1–2. p.; Egy vágy; Pancsova és Vidéke, 1892. június 13.
