Olykor ifjúi szívet feszítő hevület, máskor bánatos lemondás csendül a Határőrben, az ugyanabban az esztendőben, 1892-ben közölt, többnyire még kiforratlan költeményekben: „Az est leszállt a csöndes tájra, / Búsan sóhajt az őszi szél, / Élő halottnak sárga képe / A szélben lengő falevél” – intonált az Őszi hangulat című költeményében, s azonnal hangot kap szívének csöndes fájdalma is:
S ha búsul is a nagy természet,
Hogy pusztul mind, mi szép vala;
Az én szívemnek ősz a képe,
És őszben kél a hajnala.¹
Nem sokkal ezt követően Heine Dal című költeményének fordítását tette közzé a lapban. Czarina Szilárd réva-újfalusi segédjegyző, a Határőr lelkes tudósítója érezhetően élvezte a poézis kihívását. Olyannyira évezte, hogy csaknem kéttucatnyi versének közlése után, 1897 őszén önálló kötettel lépett az olvasói elé, és előfizetőket is gyűjtött. „Körülbelül nyolcz éves lehettem – írta egy fölöttébb ihletett fölhívásában –, amikor édes atyám egy tavaszi este azt mondá nekem: »Édes fiam, holnap megkezdem a szántást, szegény ember vagyok, nem fogadhatok fel napszámost, hát kijössz te is velem.« Nálunk románoknál pedig az a szokás, hogy mikor már indulóban vagyunk ekével a kocsin, rákényszeríteni az anyaföldet arra, hogy adja meg a mindennapi kenyeret, a házi asszony egy erre a czélra szánt kis edénybe parazsat rak, tömjént tesz rá, és egy a gyerekek közül ezzel háromszor körültömjénezi a befogott, ekével felszerelt kocsit. Ez a szerep jutott nekem annak idején. Egy kis czeremónia után előbb édes atyám ült föl a kocsira, azután én. Megkérdeztem az úton ártatlan gyermeki szóval, hogy miért kellett nekem körültömjéneznem a kocsit? »Mert már az első barázdánál ki kell kérni az Úristen áldását, édes fiam«, volt a válasz.” Most tehát kellő szerénységgel tervezett Foszlányok című verseskötetét szeretné körültömjénezni, „ki akarván kérni egy életre szóló munkássághoz az Isten áldását”. Kéri tehát versei ismerőit, tiszteljék meg őt azzal, hogy előfizetnek a készülő verseskötetére.2
Úgy tűnik, sikerrel járt az előfizetők gyűjtése, mert 1898-ban a nagybecskereki Pleitz nyomda kiadásában megjelent Czarina Szilárd Foszlányok című, 62 eredeti költeményét és néhány fordítását tartalmazó verseskötete.3 Névtelen méltatója a Határőr lapjain „egy fiatal, szárnyait próbálgatni kezdő költői lélek első zsengéi”-nek nevezte a verseket, melyek egy fiatal szív vágyait, sóvárgásait, reményeit foglalják magukban. „Czarina gondolat- és érzelemvilága szerény határok között mozog; erős szenvedélyek nem háborgatják lelkét, az ellentétes érzelmek nem kelnek egymással erősebb összeütközésbe, sem a fájdalom mélysége, sem az öröm emelkedettsége nem nyilatkozik meg megrázó hangon a lantján. Az egész köteten a megnyugvás kibékítő érzelme uralkodik” – jellemezte költészetét kötetének ismertetője. Rámutatott: mint kezdő költőnek kiforrott formaérzéke még nincs, rímei sem igazán tiszták, nem eléggé csengők, de a költői lelkesültség mindenképpen reményt nyújt a jövőre nézve.4 Méltatója a javára írta, hogy az ifjú költő fordítással is kísérletezett.5
Kötetének nyitó versében, az Útravaló című költeményében a dalait biztatja: kopogjanak be minden ajtón és ablakon, s ahol befogadják őket, szóljanak néhány jó szót az ifjú költő érdekében:
Mondjátok el, hogy festetlen
Volt a bölcső, hol ringattak,
Mégsem sírtam annyit, mint most,
Soha nem is csitítgattak.
Édes apám, édes anyám
Mestersége ekeszarva.
Román ember mind a kettő,
S nem restellek semmit abba!6
Az előfizetőket gyűjtő fölhívásában közölt gyerekkori balladás történet és az Útravaló című kötetnyitó verse után végre teljes valójában állt az olvasói előtt a réva-újfalusi segédjegyző, Czarina Szilárd, aki nem volt rest tollat ragadni, hogy a pancsovai Határőr című lapban román nemzetiségű ifjúként beszámoljon környezete, a soknemzetiségű Torontál megye társadalmi-közéleti valóságáról, s nem mellesleg a szülőföld szeretete nyomán támadt lírai hevülését is föltárta az olvasóinak. Minden egyes megszólalásban van valami fölszabadultság, valami mérhetetlen ragaszkodás a szülői tájhoz, a Bánsághoz és hazájához, Magyarországhoz. Amikor 1895. február 25-én Pop István aradi román ügyvéd Réva-Újfaluba tett látogatásakor elmondott beszédében Magyarország és a magyarok ellen izgatott és lázított, Czarina Szilárd a Határőrnek küldött tudósításában „nemzetiségi vigéczek”-nek nevezte őt és a hozzá hasonló, felelőtlen közszereplőket.7 Nem sokkal később hasonló hévvel bírálta a Tribuna című román lapot, amely névtelen cikkekben ontotta szitkait a magyarságra; közönséges gonosztevőknek nevezte azokat, akik a névtelenségbe burkolózva az éj sötétjének mélyéről szórták a mérget a nép közé. „A nép, az istenadta nép az, aki ezekben a politikai útonállókban még tarja a lelket. A nép az, akit dicsőítenek; a nép az, akikre mindig és mindenütt hivatkoznak, mert ez biztos eszköz czéljaik elérésére, mert a nép zsebe mély, és mert a nép meg is köszöni, ha meglopják. […] A mi környékünk románjai nem ismerték a politikát, nem voltak elégedetlenek; engedelmeskedtek a törvénynek, és ennek köszönhető, hogy kedvezett nekik a szerencse, minden tervük sikerült, és áldották az Úristent a maguk esze szerint. […] olvasva a lapot, azt tanulja belőle, hogy ma-holnap rabláncz csörög a kezén, börtönbe vetik, elveszik a birtokát, stb. és az ilyen olvasmányok hogy ne volnának terhére az egyszerű paraszt embernek, mikor sok kaputos ember is valóságos bolond tőle. És senki se kérdi, hogy került közénk ez a nyavalya? Hiszen mi bánáti románok nem rokonszenveztünk soha Erdéllyel.8 Nekünk Hora, Kloska, Rózsa Sándor, Sobri Jóska egyaránt félelmetes […].” Majd a románság indulatait szító politikai útonállók hazugságainak cáfolatára a következőket emelte ki: „Egy évtizeddel ezelőtt a hatóságok szép példáját adták, miként kell az egyenlőséget, testvériséget ápolni, e magasztos eszmét fejleszteni. Az egyes tiszti állásokat nem magyar ajkú emberekkel töltötték be, hogy így a nép és a hatóságok közti érintkezést megkönnyítsék egyrészt, másrészt pedig, hogy eloszlathassák a nemzetiségek azon gyanúsát, hogy minden hivatalt a magyaroknak adnak.”9 Czarina Szilárd réva-újfalusi román ifjú óriási veszélyt látott abban, ha felelőtlenek a tudatlan tömegben fölszítják a szunnyadó alantas szenvedélyeket. „A nép még nincs megmételyezve; messük ki tövéből a fekélyt, tegyük tehetetlenné a népbolondítókat!” – fejezte be cikket az ifjú segédjegyző.10 Az ifjú fölismerte: van mit féltenie a századforduló társadalmi békéjét illetően.
Czarina Szilárdnak azonban még ez sem volt elég, emberségből és magyarságból még volt üzennivalója társadalmi környezetének, mindenekelőtt a jóakaratú embereknek. 1897. március 14-én a forradalom és a szabadságharc évfordulójának előestéjén Több lelkesedést! címmel ő írta a Határőr ünnepi számába a vezércikket. Írásában olyan üstököshöz hasonlította az elmúlt félszáz esztendőt, amelynek az eleje ugyan fényes, de a vége, a csóvája egyre inkább elhalványul. Pompásan fénylő történelmi évfordulót ülünk, de halvány hozzá a lelkesedésünk: egykedvűen csodáljuk az ünnep fényét, de már nem kutatjuk annak igazi lényegét, föl sem fogjuk voltaképpen, mit jelent a szabad hazáért hozott áldozat. „Utódok vagyunk csak, s egyenlő jogokkal rendelkező, szabad testvérek – fogalmazott ünnepi vezércikkében Czarina Szilárd. – Dicsekszünk az örökséggel, érezzük üdvös voltát, ma megújul kegyeletünk a nagynevű elődök iránt – és holnap? Kezdődik újra a nembánomság, rágalmazzuk egymást, több jogot akarunk, mint a másik, sokkal kevesebb kötelességgel, egyszóval: venni onnan, ahová nem tettünk. […] Tűzoszlopai a magyarnak! Ti sötétben világító szövétnekeink! […] mi csak bámulni tudunk, de lelkesedni nem! […] szívünk fásult, és lelkünk szárnya lankadt: didergünk a fényben, s meg van adva a szárnyunk, de nem vesszük hasznát. Kidőltek a hősök, lerójuk a kegyeletünk adóját, mint hű utókorhoz illik, példákkal szolgálunk, de mi nem okulunk rajtuk.” Holott kell, hogy március tizenötödike gyógyító tudatforrása legyen minden magyar embernek, amely a mindennapi küzdelemben egyetlen magasztos célként jelöli ki a törekvésünk igazi lényegét, munkánk értelmét: „boldogsága az édes hazának” legyen a vezéreszménk! „Sokan vagyunk a Kárpátoktól az Adriáig, kik a Haza szót nem vesszük még komolyan. Sok az eltévedt közöttünk, de még több az olyan, ki vissza tudja téríteni az egyenes útra az eltévedt lelkeket. Nem a kényszer: a testvéri szó, a kölcsönös bizalom, a hamisítatlan őszinteség a legbiztosabb eszköz. Érezzük át a mai napnak nagy jelentőségét, értsük meg a benne rejlő tanúságot; lelkesedjünk a szabadság, a testvériség, az egyenlőség eszméjéért, de úgy lelkesedjünk, hogy a példa igazán követőkre találjon, és akkor nem fogunk sziklatalajba vetni termő magot.” Korunk tespedésében merítsünk lelkesedést a múlt eseményeiből, legyünk alkotó-teremtői saját valóságunknak, nehogy tétlenségünkért az utókor átka hulljon a fejünkre. „Hiszen az egyenlőség korát éljük – emelte ki cikkében Czarina Szilárd –, s ha egyenlő szabadsággal rendelkezünk, legyen nem csak anyagi, de erkölcsi terhünk, kötelességünk is egyenlő.”11 S ha így cselekszünk, újabb fél század fényessége virrad a nemzetre. Bátor, lelkes és derűvel teli a március 15-i ünnepi beszéde a réva-újfalusi román fiúnak, méltán becsülte őt Pancsova és az Al-Duna vidékének magyar olvasóközönsége.
Hogyan is állott a nemzeti elkötelezettség tekintetében a Torontál megyei román ifjú, aki bevallottan is lelkesedett az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc eszméiért, s akinek a fél évszázaddal korábbi események áldozatai élő példaképei voltak? Czarina Szilárd még ugyanazon, 1897. esztendő nyarán Erdélybe utazott, volt tehát alkalma találkozni a román nemzettársaival és az akkor már egyre izzóbb román társadalmi-politika valósággal. Őt azonban maga a csodálatos táj keríti hatalmába, s a Határőrben közölt, Dombhát című írásának tanúsága szerint a román nacionalizmus indulata nem találta őt meg. Mi több, amint az kiderül, megerősítette őt magyar alföldi elkötelezettségében. Besztercéig vonattal utazott, volt alkalma megcsodálni a táj szépségét. „A hegyoldalon gyönyörű virágszőnyeg terül el, melyben kövér nyájak legelésznek. A duzzadó réten piros pásztor méla nótát furulyázik, melyet gyönyörűen kísér a kolomp hangja. Nem lehet papírra vetni az érzelmeket, amelyeket érez ilyenkor az emberi szív. Itt vagyok Dombháton, ezen a leírhatatlanul szép fürdőhelyen, mely eddig talán szerénysége folytán nem lett híressé. […] egy hegysziget bérczektől koszorúzva, lenn a völgyben fekszik, körülötte égbe nyitó ormok, fedve egyik oldalán sűrű, lombos erdőséggel, a másikon kövér legelővel, mely most júliusban virágjában pompázik. Az isteni csendet poetikusan töri meg a hömpölygő Szamos, és a völgyi erdő szélén folyó Ányes patak. […] Üldögélek ennek a zúgó kis pataknak a partján, hallgatom a vize mormogását, nézem az egymással versenyt rohanó apró hullámokat.” Szép, gyönyörű, fönséges itt minden, de ifjúi lelke azért mégis hazaszáll, a magas bérceken túli alföldre. Odahaza az esti fuvallat éppen körüllengi szerettei arcát, akik „éppen ebben a pillanatban rólam beszélnek”. Egy pillantás az otthon ablakán, s lelke-szelleme újra visszatér a sziklák világába, hogy tovább gyönyörködjék a Magura hegység hatalmas koszorújában. „Édes, balzsamos illat képében szememre veti fátylát az álom, és már csak félig vagyok ébren. Az erdőszéli rohanó patak zúgására szent érzelmek támadnak lelkem mélyén; mintha bölcsődalát hallanám annak a kérges kezű jóságos arczú oláh parasztasszonynak, kit én úgy hívtam: édesanyám.”12 Az Alföld, a kunyhó, a szülői házban az anya képe ugyan még az ifjúként imádott Petőfi-élmények világát idézi, a lelkesedése azonban nyílt, kendőzetlen és őszinte.
Minden bizonnyal az erdélyi utazás emléke kap hangot az 1898 tavaszán közölt, A hegyek között című, erdélyi emlékeket idéző tárcájában is. Újra a patak partján ül, testét-lelkét átjárja a balzsamos levegő illata. A völgyben lenn a kecskenyáj békésen legel, a bokrok árnyékában alvó pásztorleány idilli látványa ragadja magával az utazót. „Odébb egy kiálló sziklán valami romféle bámul a kristálytiszta patakba. Azt tartja róla a hit, hogy egy remete-lak volt régen, egy elbujdosott király, herczeg, vagy mi lakott benne. Most csak puszta rom, és erősen seper felette az enyészet.”13 Szívét eltölti a hegyek és az erdők pompája, úgy érzi, régi álma teljesült, amikor Erdélybe látogathatott. De minden csodája ellenére sem érzi sajátjának a tájat. A Foszlányok című kötetében erről így versel:
Fönséges vagy Erdélyország,
Hazám drága életpárja,
S még se olyan, mint az alföld,
Sem bércz, sem a patak árja.14
S ha mégis itt, a hegyek és a legelők világában kellene meghalnia, lelke nem a menybe, hanem haza, az Alföld vidékére szállna. A Hegyen járok című versében azután még közvetlenebb a vallomása; még a szívének dobbanása is a távoli Duna menti akácok esti susogását idézi.15 Erdélyország minden csábító csodája ellenére is hazahívja őt a szülőföld. Az a szülőföld, ahol Czarina Szilárd fölfedezte az ákácok misztériumát. A viharral dacoló akácfa az emberi küzdelem jelképévé válik a szemében, amely addig él, amíg a létezésének értelme van, amíg jelképe lehet a hűségnek és a kitartásnak. A virágzó akácfa az örök és kiapadhatatlan remény és a hűség szimbóluma. Visszapillantva a történetére, létezése bölcseleti értelmet nyert: „A faóriás fejsze alá került, s téli időre jó lett a kályhába tüzelőnek. Te nézted a pattogó szikrákat, s jutott-e eszedbe, hogy ez a pattogó szikra valaha, boldogabb időkben, édes ákáczillat volt, édes, mámorító, altató illet, szívek mélyéig ható? S jut-e eszedbe, hogy a felszálló füst az a bizonyos felhő, mely ott dereng a két szív mélyén, az erős parázs meg a vihar, mely fölemésztette az ákáczot, két szívünk boldogságát?”16
Czarina Szilárd Petőfi Sándor költői világán és az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc emlékének bűvöletében fölcseperedett Torontál megyei, réva-újfalusi román ifjú, aki a rajongásig szerette szülőföldjét, a faluját, otthona, apja és anyja balladás paraszti világát, az 1897–1898-as években pályája csúcsára ért. Megjelent Foszlányok című verseskötete, amellett rendszeresen publikált a Határőr című pancsovai hetilapban. Versei és elbeszélései mellett lelkes méltatást közölt Pósa Lajos Édesanyám című könyvéről17, 1897. október 31-én pedig Halottak napján című versével ő köszöntötte az ünnepet.18 Utolsó fellelhető írása Falusi szecessziós tárcza címmel 1901. február 29-én jelent meg a Határőr lapjain.19 Utána hosszú hallgatás következett, majd váratlanul Graber László lapjában, a pancsovai választókerület függetlenségi és 48-as pártjának 1905-ben indult hivatalos közlönyében, a Délvidéki Lapokban lépett újra az olvasói elé. Graber László lapja az „önálló és független Magyarország eszméjéért” szállt síkra, s a magyar parlamentarizmus viharos korszakában a Szabadelvű Párt bukása után a végvidéken gyűjtötte a hatalom megszerzéséhez szükséges híveket; s úgy tűnik, a réva-újfalusi román ifjút is sikerült megszólítania.
Néhány vers, elbeszélés és tárca után a Délvidéki Lapok 1909. július 4-i számában tette közzé Tizenkét év után című al-dunai, döbbenetes erejű úti jegyzetét. „Meleg, júniusi szellő apró fodrokba szedegeti a Duna agyagszínű hullámait” – intonált az írása első mondatában, jelezve hogy már nem a lágyan hömpölygő s nem a kékesen csillámló, szelídségéről ismert, a folyó és a táj csodálatos harmóniának békéjébe oldott vidéken jár. A szendrői vár – melyet az évszázadok során minden utazó megcsodált, s amelynek hol a misztikumát, hol a legendás múltját idézte meg, aki csak elvetődött a hegyre felfutó várfalakhoz – Czarina Szilárdot nem érintette meg. „Elhaladunk a szendrői várromok mellett. Semmi hatás. Egykedvűen bámulom a bástyák mohos ormait, s olyan természetesnek találom, hogy fecskeseregek röpdösik körül az évszázados falakat, amelyek annyi hőst láttak küzdeni, győzni, elesni.” A hajó fedélzetén az élet is éppen olyan, mint másutt a nagyvilágban. A lármás emberek között mintha egyedül csak ő küzdene különös látomásokkal, kezében a Nyugat Ady Endre-számával valami sejtelmesen új világ gyötrelmes képei tárulnának a lelki szemei elé. Bevallja: a közhangulatnak engedve, eddig ő sem szerette Adyt, de most, hogy végre megismerte verseit, mélységesen a költő hatása alá került, s egyszerre a hajó utasai között a Bábel forgatagában érezte magát: „Minél lejjebb haladunk a hajóval, a fedélzeten annál tarkább, érdekesebb kép bontakozik ki. Bolgár, szerb, orosz, francia szó vegyül a magyar és a német közé. És – valljuk be – a magyar közöttük a leghangosabb.” A kérdésére, hogy miért olyan lármásak az emberek, s miért a magyar ember a leghangosabb közöttük, talányos módon Kenedi Gézának egy megállapítására hivatkozik, anélkül hogy annak lényegét részletesebben is kifejtené. A Széchenyi-út és a Kazán-szoros komor világát azonban már közelebb érezte az Ady-látomások ősi erejéhez. „Az ember visszafolytja a lélegzetét – írta –, és bámul, élvez… Ez az álmok, a csudák, a Titánok országa. Közbe-közbe elolvasom Ady egy-egy verssorát itt a Kazán-szorosnál, s úgy érzem, hogy ezek a versek is megláttatják velünk az álmok, a csudák világát.” A kopár hegyóriások fölött a magasban egy saspár keringését figyelte. Úgy vélte, onnan, a magasból minden bizonnyal értelmezhetőbb perspektíva nyílik erre a mindinkább nyomorultnak érzett földre. Az ifjú rajongója számára Ady egy csapásra föltárta azokat „a mélységeket, amelyekbe eddig nem volt bepillantása emberi szemnek. Föltárja a maga és mások lelke örvényeit, s belelátunk [olyan] tisztán, mint eddig soha.” A dunai hajó Orsovánál partot ért, s utasa immár remegő lélekkel kocsira szállt, és végső célként Herkulesfürdőt jelölte meg. „Tizenkét éve, hogy ezen az úton jártam utoljára – emlékezett a régi időkre. – Az út, a por, a hegyek, az útszéli árok tarka vadvirággal, a zúgó, morajló patak mind, mind régi ismerősök. […] az elegáns, remek fekvésű fürdőhelyen nyüzsög az élet, víg, gondtalan, úri élet. Csupa vadidegen arcok, férfiak, nők egyaránt, és mégis ismerős, régi ismerős mind. Semmi, semmi új, semmi markáns vonás az embereken, semmi kiválóság.” A mondén üdülőben a bánsági román ifjú az Ady Endre kárhoztatta úri világ közepébe csöppent. „Tizenkét év alatt csak egynek változását érzem. Akkor ugyanerre a helyre Petőfit hoztam magammal. Jó kísérőm volt. Most Ady Endrével jöttem, s nem bántam meg.”20 Hová lett a korábban oly lelkesen megénekelt puszta, az akácvirágos falu, a nyári alkonyatban hazatérő gulya idilli világa? Hová lett a festetlen bölcső, és a román altatódal békéje? Ady konoksága egyszerre felülírta Petőfi lelkes honszeretetét! Czarina Szilárd, a réva-újfalusi lelkes román ifjú írói működésének csaknem két évtizede alatt népismeretben és valóságlátásban – az újonnan fölfedezett költő szavaival élve – eljutott az értől az óceánig. Már őt is megrendítette a mindennapi élet sivársága, az úri világ határtalan közönye. 1897. március 15-én a Határőr című lap ünnepi számának Több lelkesedést! című vezércikkében talán még reményekkel teli lélekkel ostorozta kora közönyét, tizenkét évvel később már a sejtett tragédiák sötét árnyékai borulnak fölébe. Hogy Tizenkét év után hová jutott a lelkében megrendült torontáli ifjú, nem jutottam a nyomára. Ezzel a megrendítő útirajzával Czarina Szilárd eltűnt az olvasó szeme elől.
A Délvidéki Lapok 1918-ban történt megszűnéséig határozottan politikai hetilap volt, a kultúra és a közélet eseményei vajmi kevés helyet kaptak a hasábjain. Tárcarovatában ismeretlen szerzők szerepeltek, közülük verseivel és útirajzaival Czarina Szilárd messze kimagaslott. Magas hőfokon lángoló, rajongó életimádata sajátos színfoltja volt az Al-Duna vidéke századvégi valóságának. Czarina Szilárd, a Torontál megyei oláh poéta magyar veseivel és elbeszéléseivel, politikai publicisztikájával és a magyar nemzet jövőjébe vetett rendíthetetlen hitével, majd annak megrendülésével évszázad múltán is megkülönböztetett figyelmet érdemel a kései utókortól.
1 Czarina Szilárd: Őszi hangulat; Határőr, 1892. július 17. 1. p.
2 Czarina Szilárd: Előfizetési felhívás [a Foszlányok című verseskötetére]; Határőr, 1897. október 10. 3. p.
3 Czarina Szilárd: Foszlányok; Nagybecskerek – Pleitz nyomda, 1898, 152 p.
4 X.: Czarina Szilárd költeményei [Foszlányok]; Határőr, 1898. február 13. 2. p. és melléklet 1. p.
5 Czarina Szilárd fordításai: Buticescu V. R.: Húzd czigány; G. Cosbuc: Szomorú fűz; Két kérdés (románból); Jovánovics Zmáj: A nyárfa alatt; Költő (románból); Heine: Dal; A halász (románból); Letört ág (románból).
6 Czarina Szilárd: Útravaló; In: Foszlányok; Nagybecskerek – Pleitz nyomda, 1898, 7–9. p.
7 Czarina Szilárd segédjegyző [Réva-Újfalu]: Nemzetiségi izgatások Torontálban; Határőr, 1895. március 3. 1–2. p.
8 A cikk írója minden bizonnyal az Erdélyben tapasztalt magyar–román szembenállásra utalt. (M. F.)
9 Czarina Szilárd: A torontáli románok – Fészkelődések; Határőr, 1895. június 2. 1–2. p.
10 A réva-újfalusi eseményekből bírósági per lett. „Folyó év martius hó 13-án volt Révafalván a bíróválasztás, ami roppant izgatott lefolyású volt” – számolt be a történtekről a Határőr. Lásd: M-r [Molnár József]: Egy mártírocska-jelölt – Törvényszéki végtárgyalás; Határőr, 1895. július 7. 2. p.
11Czarina Szilárd: Több lelkesedést! [Március 15. – 50 éve]; Határőr, 1897. március 14. 1. p.
12 Czarina Szilárd: Dombhát [erdélyi utazás]; Határőr, 1897. július 18. 1. p. Megjegyzés: Dombhátfürdő mellett a patak román neve Anieş.
13Czarina Szilárd: A hegyek között (Erdély); Határőr, 1898. március 27. 1. p.
14Czarina Szilárd: Erdélyben; In: Foszlányok; Nagybecskerek – Pleitz nyomda, 1898, 77–79. p.
15 U. o. 83–84. p.
16 Czarina Szilárd: Ákácz virágok; Határőr, 1897. június 30. 1. p.
17Czarina Szilárd: Édesanyám. Pósa Lajos könyve; Határőr, 1897. április 4. 2. p.
18Czarina Szilárd: Halottak napján; Határőr, 1897. október 31. 1. p.
19Cz. Sz.: Falusi szecessziós tárcza; Határőr, 1901. február 29. 1–2. p.
20 Czarina Szilárd: Tizenkét év után [az Al-Dunán]; Délvidéki Lapok, 1909. július 4. 2–3. p.
Irodalom
Czarina Szilárd: Foszlányok; Nagybecskerek – Pleitz nyomda, 1898, 152 p.
M-r. [Molnár József]: Az első szám [Beköszöntő és program]; Határőr,1892. július 3. 1–2. p.
Vidéki élet [Czárina Szilád a segédjegyző]; Réva-Újfalu; Határőr, 1892. szeptember 18. 2. p.
Czarina Szilárd segédjegyző [Réva-Újfalu]: Nemzetiségi izgatások Torontálban; Határőr, 1895. március 3. 1–2. p.
Czarina Szilárd: A tor Czarina Szilárd: Halottak napján; Határőr, 1897. október 31. 1. p.
19ontáli románok – Fészkelődések; Határőr, 1895. június 2. 1–2. p.
Czarina Szilárd: Több lelkesedést! [Március 15. – 50 éve]; Határőr, 1897. március 14. 1. p.
Czarina Szilárd: Dombhát [Erdélyi utazás]; Határőr, 1897. július 18. 1. p.
Czarina Szilárd: Előfizetési felhívás [a Foszlányok című verseskötetére]; Határőr, 1897. október 10. 3. p.
X.: Czarina Szilárd költeményei [Foszlányok]; Határőr, 1898. február 13. 2. p. és melléklet 1. p.
Czarina Szilárd: A hegyek között [Erdélyben]; Határőr, 1898. március 27. 1. p.
Czarina Szilárd: A régi dalokból (vers); Délvidéki Lapok, 1909. május 30. 1. p.
Czarina Szilárd: Útszéli képek [Gyulafehérvár körül…]; Délvidéki Lapok, 1909. május 30. 1–2. p.
Czarina Szilárd: Tizenkét év után [az Al-Dunán]; Délvidéki Lapok, 1909. július 4. 2–3. p.
(Folytatjuk)
