Maros menti kastélyok elkopott cifraságai
Váczy János
Széles e nagy alföldi láthatáron belül az egyik legsötétebb lelkületű literátor volt. Mintha a francia romantikus lovagregények minden réme, gonoszsága, nyomora, szennye, szegénysége, bűne és vezeklése öntötte volna el az egykori Pannon-tenger kiapadt medencéjének e déli csücskét. Nehéz eldönteni, mi fordul elő többször a novelláiban: az omlatag kastély, vagy a temető, a hajdani bűnök színtere, vagy a büntetés, a bűnhődés sírvilága. Szomorú Chanuka novellájának hőse Salamon, Izráel ivadéka, a tönkrement szatócs Regina lányával chanuka ünnepén a nyolcadik gyertyát égeti, amikor egy idegen betoppan a lányáért. Az apa vonakodott odaadni Reginát, de az asztalra letett ezer forint jobb belátásra bírta. Később megbánta tettét, és őrjöngve a temetőbe, felesége sírjához menekült. Egy évvel később Regina megunt asszonyként, karján egy csecsemővel az éj leple alatt osont vissza apja házába. „Sötét éj vetette le leplét, mintha a város temető lett volna, benne a házak mindegyike egy-egy sírhalom, letakarva a halottnak fehér szemfedelével.” Salamon azonban fölgyújtotta a házat, és mind a hárman bennégtek.
A tárcáival az Ó-Becse és Vidéke lapjain gyakran jelentkező Váczy Jánosnak, aki férfikorát – vagy annak egy jelentős szakaszát – Szegeden töltötte, egyetlen novelláskötete ismert, az 1898-ban Csongrádon megjelent Csipke-rózsák című munkája. Könyve Előfizetési felhívását Ó-Becsén is megjelentette: „Csipke Rózsák című könyvem novellákat tartalmaz” – tájékoztatta olvasóit a szerző, és némi életrajzi vonatkozásokat is elárulva magáról így fejezte be: „Szegeden, 1898. május 20. Hazafiúi tisztelettel, Váczy János, nyugalmazott tanító.”1 A szerkesztőség – feltehetően a régi barát és levelezőtárs Grünbaum Pál jóindulatából még hozzáfűzte: „Váczy János szorgalmas és jeles munkatársunk. Ki lapunk tárcza rovatát figyelemmel kísérte, annak felesleges, hogy bővebben is figyelmébe ajánljuk […] megjelenő kötetét, mert azok ismerik ügyes meseszövését, magyaros nyelvezetét és rokonszenves írmodorát.”2 Szeptemberben pedig már lelkesen üdvözölte a lap a megjelent kötetet: „Váczy János kitűnő tollú és szorgalmas munkatársunk novella kötete a napokban jelent meg. […] mindig a való életből ellesett eseményeket, vagy legalább annak látszó dolgokat tár elénk.”3
A Csipke-rózsákban összesen hat „rémtörténet” olvasható. A vadrózsának is nevezett csipkerózsa minden árokparton, minden elhagyott helyen, a legmostohább körülmények közepette is megterem, olykor a temetők legeldugottabb zugának egyetlen dísze. Váczy János tárcaírói munkásságának ismeretében azonban túlzás lenne azt feltételezni, hogy a szerző filozófiai adottságának köszönhető a csipke-rózsában megjelenő mostohaságnak, elhagyatottságnak és eltaszítottságnak alföldi életérzéssé történő kivetítése, kiterebélyesítése; ő nem volt ennyire pallérozott a bölcseletben, ezért kötete címében nem a Maros menti élet szimbólumát, sokkal inkább a puszta ráérzést kell látni.
Váczy János Óbecsén született, s csak egy novellájának a története enged arra következtetni, hogy valamikor az 1850-es évek elején látta meg a napvilágot. Szegedi diákéveit követően már nem tért vissza szülővárosába. Történeteinek színtere behatárolható a szegedi Rókus városrész temploma és a Maros menti lapályos vidék által körülzárt területre, de kirándulást tett a földvári csatorna zsilipjéig is, aminek egyébként semmi jelentősége sincs: hősei itt, ezen a területen szenvednek, bűnhődnek, vezekelnek és halnak meg vélt, de valójában soha el nem követett bűneikért. Itt követi a sírba Szegfy Jolánka az érte gyilkolni is kész kedvesét, Benkő Zoltánt (Rejtett szerelem), itt vergődik a bűn hálójában Angéla, a tizenhat éves árva lány, aki felismerve kilátástalan helyzetét, kasszírnő lett egy kávéházban, ahol könnyeden csalja ki az urak zsebéből a pénzt (Az elhagyott). Bodakiné ibolyaárus leánya, Mariska valahol ezen a tájon kerül a dúsgazdag Dubóczy László fiának, Dubóczy Viktornak a karmaiba, aki valójában az édes testvére (Bodakiné lánya). Ekkor azonban már végképp elszabadult az írói fantázia. A koldus Bodakiné az éj homályában elindult megkeresni a lányát. „A kastély láttán megrezzent. Fájt neki látni azt a fészket, amely ifjúságának, becsületességének koporsójává lett. Nem volt bátorsága az épület felé közeledni, nem merte ott leányát keresni, mintegy integetni látta feléje a múlt idők bűneit, a kastély tetejéről. Futott az erdőnek, annak sötétébe, sűrűjén iparkodott, hogy ne is lássa többé a helyet, s őt se lássa senki. Gyenge ereje végre itt is elhagyta, lerogyott a sárga avarra s elaludt.”4 A bonyodalmak elképesztően hosszú során át – miközben egy alkalommal Dubóczy Viktor a fékevesztett száguldás során ostorral hajtotta el az útból a koldus asszonyt, aki voltaképpen az anyja volt – eljut a történet ama keresztelőig, amelynek a klasszikus novellák esetében a fordulópontot kell jelentenie. Ezen a keresztelőn – melynek hátterében ugyancsak ott tátong egy hatalmas kripta – derült ki a keresztény tanítás talán legsúlyosabb eredeti bűne: testvérek nemzettek utódot. „Dubóczy eszméletlenül zárkózik anyja karjaiba, s gyermekét őrült testvére viszi messze-messze, keresztül völgyön-halmon, a hullámzó Dunához. Mosolyogva várja ott a gyermeket s anyját az örvény, egyet loccsan, s eltakarja őket – szégyenökkel, vérbűnökkel a világ elől. – Felszöknek még egyszer a testek, s a közeli halászok evező-nyele vonszolja ki azokat a partra.” Váczy János Csipke-rózsák című kötetének megjelenésekor az Ó-Becse és Vidéke című hetilap – az egykori földi és a tárcaíró munkatárs iránti gesztusként – hét folytatásban közölte a Bodakiné lánya című elbeszélést.5
Váczy János alkalmanként elkalandozott a dicső múltba is. A Csak a halálban című irálya az 1848-as forradalom idején játszódik. A történet ezúttal is fölöttébb dagályos. „A szabadság istene terjeszti ki zászlóit a haza fölött, magasan a Kárpátok legtetejében van leerősítve nyele. Megcsapdossa a piros-fehér-zöld színt az északi szél, s lerepül a sziklatetejéről a jelszó: Szabadság, egyenlőség, testvériség! Messze el a Vaskapuig tombol a szél, s fölveri a szunnyadó nemzetet. A hosszú álomba tespedezett nemzet szeméből egy örömkönny kimossa az álmot, tisztán látja az eget hona fölött, letérdel s imádkozik: Áldd meg Isten a hazát!” Ebben a háborúban szeretett volna dicsőséget szerezni Brecskó Vendel, a cseh származású, újsütetű birtokos, akit Értövy Ákos, az Értövy család ezerholdas birtokának és a Maros partján fekvő ősi kastélynak a büszke tulajdonosa – leánya kérőjeként – ezekkel a szavakkal kosarazott ki: „Nemes leány csak nemes kezébe teszi kezét, ez utolsó szavam.” Hiába tiltakozott Matild lánya, mondván: „Atyám, a nemesség ma már elkopott czifraság, nincs meg a régi értéke, […] én a nemesség czímerét nem a tűzfalakon keresem, hanem a tettekben” – az apa hajthatatlan maradt. Egy titkos találka (hol máshol?) az anyai sírnál, s egy sejtelmes éjszakai búcsúzkodás után ismét felröppent a demokrata labdacs: „Akkor leszek nemes, ha én szerzem meg azt, s nem az őseim. De menj kedvesem, minden percz vészt hozhat a hazára s reánk.” Brecskó Vendel, a Maros menti lovag, aki szandolinon távozott az éjszakába, hamarosan a csatamezőn találta magát. „A Bácskán tekergő kígyóként keresztül húzódó római sáncz beiszapolt ölében vértől ázott fel a talaj, s az elolvadt hó leve elmosva a piros ereket, vitte magával a Tiszába. Földvár zsilipjét nem győzte a vértől megtisztítani a Tisza habja, újra és újra tapadt rája. A sáncz mentén két ellenséges tábor nézett egymással farkas-szemet.” Ott, a földvári csatában kapott halálos sebet Brecskó Vendel, és a tábori kórházban Matild karjai közt halt meg. Így lettek egymásé a könyörtelen apa által fejükre idézett halálban.
Váczy János Csipke-rózsa című kötetének elbeszélései között alig található eredeti ötletre épülő, írói tehetséggel megformált elbeszélés. A temetők, kripták, sírok és koporsók világa egy állandósult hangulatot őriz, amit nehéz akár értékelni, még nehezebb hitelesnek tekinteni. Alakjai nem élnek, a történetekben nincs dinamika, leírásai mesterkéltek. Úgy tűnik, csupán egyetlen célt szolgálnak: fogcsikorgatva és verejtékezve is megmutatni annak a sötét világnak a mélységét, melybe a novellaíró – érezhetően önszántából – beletemetkezett. Ezért tűnik úgy, hogy Váczy János műveiben a modorosság az egyetlen tapintható jelenség, s legfeljebb az a komor lélek ejtette gondolkodóba az olvasóit, amelynek mélyén megfogantak és formát találtak maguknak a „beszélyek”.
Ha csak az egyetlen, nyomtatásban megjelent kötete lenne a javára írható, Váczy János aligha érdemelné meg az utókor érdeklődését, maradna filológiai adat a kor kataszterében. Óbecsét elhagyva verssel, tárcával, humoreszkkel és rajzzal csak alkalmanként jelentkezett az Ó-Becse és Vidéke lapjain, ahol érezhetően inkább csak az elszármazott földi jogán kapott megjelenési lehetőséget. Igaz, a hazaküldött írásaira nem jellemző a városi szalonok púderes hangulata és világa – amiben minden kétséget kizáróan igen otthonosan mozgott a szerző –, annál bőségesebben áradt belőlük a vaskos derű: a Blatt, bank, 21 egyike a korára jellemző anyósnovelláknak, a Sikerült locsolás sem több iskolás humoreszknél, s a Vártalak című versében sem tud szabadulni a beidegződött modorosságtól:
Hagyd zokogni csendes síri dalban
Had epessze s ölje magát.
Nincs kiért itt élni fájdalmában,
Érted élt, s te elhagyád.
S hogyha megszűnt, minden szenvedésem,
S nem epeszt a kínos fájdalom,
Nézd meg olykor csendes éjfelekben,
Nézd halottad, drága angyalom!6
A viszonzatlan szerelem másutt is végzetes lesz: a Műkedvelő című novella hőse, a helyi színtársulat epizodistája, a tizenhat éves Dobos Jolán reménytelenül szerelmes volt Váradi Sándorba, a bonvivánba. „Szívében dúlt a szerelem kínja, s nem ragyogott fel a nap, amelynek sugarától életet nyerhetett volna a szenvedő kebel”. Ezért a színpadi mű végén, az öngyilkossági jelenetben a lány valóban szíven szúrta magát. Hatalmas taps tört ki, amikor a függöny lehullt.7
Van azonban Váczy Jánosnak két olyan írása is, melyek önéletrajzi vonatkozásaikon túl kortörténeti jelentőséggel is bírnak. Mindkét rajzában a régi Ó-Becsére, a gyermek- és ifjúkor világára emlékezett. A Vizes bácsi című művében az öreg tiszai vízhordó alakjának állított emléket oly érzékletesen, hogy annak a krónikák lapjain is méltó helye lenne. A roggyant fakó és a sarat taposó öregember a város tovatűnt dicsősége utáni korszak, a hanyatlás jelképes hőseivé válnak. „Lenn a Tisza Parton van egy város, mely boldogan álmodott a jólétben, aludt mélyen, hosszan, s mire fölébredt, azt vette észre, hogy lába kilóg a takaró alól, elveszett a jólét, s tíz körmét mutogatva pislogott feléje a küzdelem. Vajon álmodhat-e valaha vízvezetékről, súlyos pótadó mellett? – írta Váczy János 1897-ben a járásosztási kalandba beleroppant és tragikusan elszegényedett Óbecséről. – Haj, de mi volt régen! Emlékezem, nagyon is hűen emlékezem vissza a régi időkre, amikor egy őszbe fordult ember ereszkedett le kocsijával az akkor még a sörház alatt hömpölygő Tiszára, hogy tele merítse vizes hordóját. […] Kis pihenés és búslakodás után tovább ballagott a pej, s az öreg mellette kocsikázott – gyalog. Jaj, akkor még olyan se volt az út, mint most. Akkor a házak előtt is térdig süppedt az ember a sárba, nemcsak az út közepén. Még az időben nem haladt a város a korral, nem ért rá még csak álmodni sem az aszphaltról, sokkal nagyobb volt a gondja, elég volt azon töprengenie, hová tegye a város jövedelmét? Most már felszabadult az ilyen gondok alól, s a városháza villámhárítós tornya körül sétálgató tűzőr várja a lidércz felbukkanását, hogy egy kis talált kincsről adjon hírt a városnak. De hát kiszáradt a Boszdán, nem röpdösnek ott se a lidérczek.”8 Az idős vízhordó és a köréje rajzolt történet alkalmat adott a szerzőnek az elfeledett világ megidézésére – szeretetbe öltöztetésére. Persze, a pejkó és az öreg is belepusztul a munkába, jelképi mivoltukon túl nincs is egyéb jelentőségük – de a korrajz igazán dicséretes.
Mint ahogyan dicséretes Váczy János Álom és való című írása is, mely Ó-Becse és Vidéke 1896. december 25-i számának karácsonyi mellékletében jelent meg. A mű – a címében jelzett módon – az óbecsei valóság és az álomnak tűnő egykori világ között vont párhuzamot, kell-e mondani: a modernizálódó város kárára. A szerző ismét életrajzi elemekkel hitelesítette lesújtó véleményét: „Hideg, hetes eső puhította meg a bácskai utakat 1868. év őszén, amikor még híre-hamva se volt a műútnak, s nyugodt lélekkel elmondhatta az utas, hej, beh czudar idő! Hányszor mondtam el ezt jó magam is, amíg a régi Szegedből kiindulva az apostolok lován, legyalogoltam Ó-Becséig. A Tisza mélyen leereszkedett ágyában, könnyű volt jéghártyát vonni vizén a hidegnek, s a gőzös ott pihent már Szalankamén alatt a telelőben, a helyiérdekű vassínjeiről meg csak azon éjjel mert álmodni az a gyaloglásban kifáradt diákgyerek, ki hajnali harangszókor kopogtatott be a mai Rózsa-utcza egyik házának ablakán. Haj! Akkor még nem volt neve az utczának, annyira még nem vitte a tiszaparti város 28 év előtt. […] Hosszú, fáradságos gyaloglás után jutottam el a vásártérre. Az égen egyetlen csillag se látszott, sötét, sűrű ködöt vontak azok magukra paplan gyanánt, hogy ne fázzanak. […] Négy vékony és három vastagabb hangot adott a csonka torony hangja, amikor feltápászkodva megálltam a plébános utcza utolsó háza előtt, hogy a czipőről lekaparjak néhány fontnyi saracskát. Igazi bácskai vendégszeretet! Két órai kínos vergődéssel jutottam azon házhoz, melynek ablakát szabad volt megzörgetnem.” A kopogásra a húga nyitott ajtót, aki nem ismerte meg bátyját az elcsigázott vándorban. Azután elmúlt huszonnyolc esztendő, és a kiegyezés idejéből itt feledett történelmi vándor 1896-ban már vonattal robogott le a végekre: „Másodszor csöngetett a portás Szegeden, s hangzott fel a »tessék beszállni, Horgos, Ó-Kanizsa, Zenta, Mohol, Ó-Becse«. Felugrottam a coupéba, s büszkén engedtem ki a czigaretta füstöt az ablakon, s öt percz múlva repült velem a gőzös Ó-Becse felé – a világ végéig.” Hol van már a diákkori éjszakák ínszakasztó hazatántorgása? Hol van a pej lovát ösztökélő vizes bácsi, s hol a lidérceket figyelő toronyőr? A meglett férfiember odahaza egy egészen más várost talált, ahol a modern élet valamennyi kellékével megrontotta még az erkölcsöt is. „28 évig tartott ez az álom, s fölébredve előttem állott az álomkép egész valódiságában, haladásával, városias színezetével, pompás járdáival, mulató hölgyeivel, és közepében, mint ledőlt szobor, áll – a régi erkölcs, kitörött lábbal, leesett karokkal. Rohanó civilisatió, mikor gyógyítod meg a beteg szobrot? Vagy betegek orvosaid is már?”9 Szászy István járási orvos tudta csak a feleletet, meg is írta az Ó-Becse és Vidékében megjelenő Szapuló című sorozatában. Váczy János vallomásai azonban ma már legszebb XIX. századvégi emlékeink közé tartoznak. Alig akad író a Tisza partján, aki a közösség anyagi romlását, erkölcsi életének lazulását és a város jólétének hanyatlását hitelesebben megörökítette volna. A szegedi tárcaírónál is a Vizes bácsi és az Álom és való egyedüli ritka pillanata az őszinte szembesülésnek.
Váczy János az Ó-Becse és Vidéke lapjain közölt, többnyire apró, jelentéktelen szösszenetei mellett igazán figyelemre méltó írása az 1900. június 24-én közölt, dr. Korda Jenővel együtt jegyzett, s az „angyalcsinálók” bírósági tárgyalásáról tudósító Fehér kereszt című publicisztikai jegyzete és kommentárja volt.10 Nem zárható ki persze, hogy 1898-ban megjelent kötetének a novellái korábban valamelyik vidéki lap tárcarovatában már megjelentek, mégsem valószínű, hogy szerzőjük reprezentálta volna kora és vidéke tárca-irodalmát. Ez már azért sem lenne igaz, mert a lektür-irodalom esetében kifejezetten a hangulatfestésen volt ugyan a hangsúly, de a tárca olvasóközönsége a hangulati töltet mögött mindig határozott személyt, számára fontos egyént keresett – így zárta a szívébe az olvasmányt. Váczy János – ehhez kétség nem fér – nem volt meghatározó alakja nem hogy a korának, de talán még annak a vidéki lap által „lefedett” olvasói körnek sem, amely alkalmanként helyet adott az írásainak. Emlékezni rá a vallomásai okán érdemes.
1 Előfizetési felhívás; Ó-Becse és Vidéke, 1898. május 27. 3–4. p.
2 Váczy János szorgalmas és jeles munkatársunk; Ó-Becse és Vidéke, 1898. május 27. 3–4. p. A Szerkesztői üzenetek között pedig ez olvasható: „V. J. A terjesztésében minden tőlem telhetőt megteszek.”
3 Csipke Rózsák; Ó-Becse és Vidéke, 1898. szeptember 4. 3. p.
4 Váczy János: Bodakiné lánya; In: Csipke-rózsák; Csongrád – Silber nyomda, 1898. 121 p.
5 Váczy János: Bodakiné lánya I–VII. (Mutatvány a szerző Csipke-Rózsák cz. novella-kötetéből); Ó-Becse és Vidéke, 1898. szeptember 11. 1–2. p.; szeptember 18. 2. p.; október 2. 2–3. p.; október 9. 1–2. p.; október 16. 2–3. p.; október 23. 1–2. p.; október 30. 1–2. p. és november 13. 2. p.
6 Váczy János: Vártalak; Ó-Becse és Vidéke, 1897. január 10. 2. p.
7 Váczy János: Műkedvelő; Ó-Becse és Vidéke, 1897. március 7. 2–3. p.
8 Váczy János: Vizes bácsi; Ó-Becse és Vidéke, 1896. december 6. 2–3. p.
9 Váczy János: Álom és való; Ó-Becse és Vidéke, 1896. december 25. 6. p. – Karácsonyi szám.
10
Váczy János–Korda Jenő, dr.: Fehér kereszt (az angyalcsinálók); Ó-Becse és Vidéke, 1900. június 24. 1–2. p.
Irodalom
Előfizetési felhívás; Ó-Becse és Vidéke, 1898. május 27. 3–4. p.
Váczy János szorgalmas és jeles munkatársunk; Ó-Becse és Vidéke, 1898. május 27. 3–4. p.
Csipke Rózsák; Ó-Becse és Vidéke, 1898. szeptember 4. 3. p.
Váczy János: Csipke-rózsák; Csongrád – Silber nyomda, 1898. 121 p.
Váczy János: Bodakiné lánya I–VII. (Mutatvány a szerző Csipke-Rózsák cz. novella-kötetéből); Ó-Becse és Vidéke, 1898. szeptember 11. 1–2. p.; szeptember 18. 2. p.; október 2. 2–3. p.; október 9. 1–2. p.; október 16. 2–3. p.; október 23. 1–2. p.; október 30. 1–2. p. és november 13. 2. p.
Váczy János–Korda Jenő dr.: Fehér kereszt (az angyalcsinálók); Ó-Becse és Vidéke, 1900. június 24. 1–2. p.
Váczy János: Műkedvelő; Ó-Becse és Vidéke, 1897. március 7. 2–3. p.
Váczy János: Vizes bácsi; Ó-Becse és Vidéke, 1896. december 6. 2–3. p.
Váczy János: Álom és való; Ó-Becse és Vidéke, 1896. december 25. 6. p.
(Folytatjuk)
