Tájunk egyik legnagyobb érdemű közösségépítője, dr. Ágoston Mihály hétéves koráig egy Horgos környéki tanyán nevelkedett. Iskolás korba kerülve a szülei bevitték a faluba, s a nagynénjére bízták a nővérével együtt. „Attól kezdve anyámtól elszakítva éltem – mondta egy 1998-ban vele készült beszélgetésünk során. – Ezt az elszakadást sohasem tudtam kiheverni (nem csak azért, mert ő hat évvel később meghalt); számomra gyötrődés lett a falusi élet.” Étvágytalan gyerek létére a nagyapja úgy döntött: ilyen hitvány gyerek nem való parasztnak, ezért – nagy örömére! – inkább taníttatták.
A tanyájuk felé rossz földek voltak, s iszonyatosan igénytelenül éltek az emberek. Nem nosztalgiával gondolt vissza erre évtizedek múlva, hanem együttérzéssel azok iránt, akiket a tájhoz kötött a sár. Nyilván a nemzeti érzést is úgy kellene fölfognunk, mondta, hogy az ember erkölcsi felelősséggel tartozik – bárhová veti is a sors – gondot viselni azokra, akiktől szemléletét, anyanyelvét és kultúrájának alapját, gyökereit kapta. Nemzettudattal – soha valakik ellen, hanem valakikért. Szűkebb értelemben: külön is az otthon maradtakért. „Lőrinczével vallom, hogy nemzetben él a nyelv, s ezért tud nekem szép és nagy lenni minden nyelv – mondja. – A nemzettudat és a nemzeti érzés önmagában nem tartalmaz nacionalizmust. Természetes, hogy ragaszkodunk nemzetünkhöz és anyanyelvünkhöz, mint a családtagok egymáshoz. Ez minden etnikai közösségnek jogos igénye, emberi joga. Ez nem zárja ki más nyelvek tanulását, hogy más népeket is megismerhessünk, megérthessünk. A magyar nacionalizmus ott kezdődik, hogy a magyar nyelv mennyivel szebb, mint a másik. Voltaképpen minden nemzeti elsőbbség nacionalizmus, elvakultság és önzés.”
Fotó: VAMADIA
A történelmi változások azonban általában nem egyformán sújtják vagy erősítik a nemzeteket; tudomásul kell vennünk őket, akár beletörődünk a valóságba, akár nem. „Úgy vélem – jegyezte meg egyszer –, hogy az ezredfordulón nem területben kell gondolkodnunk végre, hanem nemzetben. Emberekben. De nem úgy, hogy legyünk minél többen! Az egyén elsősorban a legnagyobb közösséghez tartozik: ember. És nem köteles anyanyelvén tanulni. De a közösség köteles (erkölcsileg köteles) minél nagyobb szabadságot adni tagjainak, hogy lehetőleg úgy élhessenek, ahogyan szeretnének – többek között úgy, hogy utódaikban is megtarthassák anyanyelvüket és nemzeti identitásukat.”
***
Majd fél évszázadig tanított. (Ebből harmincöt évig egyetemen.) S mivel a diákja voltam magam is az újvidéki bölcsészkar magyar tanszéken, József Attilával együtt joggal mondhatom: „nem középiskolai fokon”. Nemcsak nyelvtudományra oktatott bennünket nagy-nagy szakértelemmel, döbbenetes szerénységgel és felrázó szellemességgel, hanem a legtisztább keresztény értékekkel, erényekkel is felruházott: a napjainkban egyre inkább háttérbe szoruló emberszeretettel, a szellem és a szabadság tiszteletével, a zsarnokság és a barbarizmus minden formájának megvetésével – amely értékek nem csupán egy-egy ember számára fontosak, hanem Babits Mihály szavaival élve: „ezek a nemzet igazi szentségei”. Bármikor bátran hozzáfordulhattunk s ma is feltárcsázhatjuk őt budapesti otthonában nyelvi és egyéb tanácstalanságunkban, szívesen rendelkezésünkre áll, miközben érezzük: mindvégig lelkiismereti kérdésként kezeli ezt az emberi hozzáállást. Lelkiismereti problémának érezné, ha nem így cselekedne, ha nem mások, hanem a saját boldogulása foglalkoztatná. Nem az én, hanem a mi kérdése volt mindig is elsődleges az életében. Miközben nyelvtudósként valószínűleg maga is viaskodik azzal a fontos kérdéssel, hogy vajon a magyar nyelvműveléssel kellene-e törődnünk elsősorban, őszinte érzelmekkel és hozzáértéssel, vagy inkább az emberekkel, akiknek az anyanyelve magyar, akiknek az anyanyelvi készsége ebben többségi nyelvű közegben segítségre szorulna. Elsődleges-e a nyelv, vagy az olyan lélekállapot kialakítása, hogy itt, ebben a környezetben jó magyarnak lenni. Ehhez pedig meg kell, meg kellett teremteni a kellő társadalmi légkört. (Manapság örömmel tapasztaljuk ennek a légkörnek a jótékony hatásait. A szerb és a magyar kormány soha eddig nem tapasztalt, nagyszerű együttműködése, népeink sorsközösségén alapuló, baráti politikája révén.) A Tanár Úrnak a 2000 táján a vajdasági magyar közösségünk boldogulására megfogalmazott, pontokba szedett kitételei ma szemmel láthatóan termékeny talajra lelnek, főként a Magyar Nemzeti Tanács megalakulása, eredményes közösségépítő munkája által. Előtérbe kerülnek a Tanár Úr által is legcélszerűbbnek tartott intézményes megoldások, beavatkozások. „Fel kell ismernünk végre, hogy anyanyelvünknek – mindenki anyanyelvének – a minél pontosabb kommunikációra való alkalmassá tétele olyan cél, amiért mindnyájunknak egyaránt küzdenünk kell, s evégett olyan taktikát kell kidolgozni, amelyből nem hiányzik az erkölcs sem, amellyel természetesen egy hajszálnyit sem sértjük a más anyanyelvűek hasonló igényeit” – fejtette ki még 1989-ben, a Szarvas Gábor-díj átvételekor. S lám, most büszkék lehetünk arra, hogy egyfajta kulturális autonómiát mondhat magáénak manapság a vajdasági magyarság. Tovább kellene szilárdulnunk abban az eltökéltségben, hogy különbözőségünkben is tudjuk megbecsülni egymást. Nyelvén keresztül és nyelvétől függetlenül is tudjuk értékelni az embert.
Dr. Ágoston Mihály emberként és magyarként is megtette, amit ember megtehet a közösségéért. Egy élhető világért. A látható horizontot véges-végig bejárta, mondaná Füst Milán. Most már csak az egyensúlyunkat kellene megtalálnunk a kialakuló új világrendben, ebben a fejetetejére fordult világban. Nemzetként és emberként is.
Kedves Tanár Úr, Ön mit gondol erről?
Fiatalon, amikor a keze alatt voltunk, talán föl sem fogtuk, milyen emberi nagyság, építő szellem közelségébe kerültünk.
Drága Tanár Úr! Boldog születésnapot! Isten éltesse még soká erőben, egészségben, töretlen munkakedvben. Tudom, a munkája szerez Önnek legnagyobb örömet. Nem feledtem el a tanácsát: „Az írástudónak segítenie kötelesség.”
És nagyon szépen köszönöm a nemrég hozzám eljuttatott súlyos és főként tartalmas könyvadományt kolléganőim nevében is, akiknek továbbítani fogom az Ön nevében a nélkülözhetetlen szakkiadványok nagy részét. Ha úgy gondolja, írja meg, kinek szánta pontosan őket. A „szállítmányozó”, Gyöngyi el van ragadtatva a kedvességétől, tudásától és a közösségünk iránti elkötelezettségétől. Ilyen lelkes, lelkiismeretes emberek ritkán születnek, mint Ön, mondja! Örülök, hogy a tanítványa lehettem. A születésnapi interjúját tartalmazó könyvem most kerül talán nyomdakész állapotba, de hogy pontosan mikor fog megjelenni, még nem tudom. Nagyon örülnénk, ha el tudna jönni Szabadkára a könyvbemutatóra, és mondana pár szót önmagáról, mostani munkásságáról nekünk. Még egyszer szívből jövő köszönet és ölelés, hálás tanítványa:
Farkas Zsuzsa
