Balázs bácsi sietve igyekezett a kocsma felé. Nyár vége volt, már érződött egy kicsit a hűvös. Néhány nap, és kezdődik az iskola. De nem itt – nézett kicsit elkomorodva a régen bezárt és üresen düledező épületre. Nincs késő, de már azért csak lesznek az ivóban, gondolta a régen templomszolgaként és harangozóként tüsténkedő öreg, aki mindig kedvelte a kicsit teátrális belépőket. Most meg olyan hír birtokába jutott, amivel a pletykára mindig kész Fuvarost is megelőzheti, pedig annak könnyű, hetente háromszor is bemegy a megyeszékhelyre. Neki meg szerencséje volt, hogy a szomszéd kisvárosban lebetegedett a plébános úr segítője, és őt kérték meg, töltsön a parókián egy pár napot. Jólesett a régi munka, az esti beszélgetések, sok új hírt is hallott, s ez ért a legtöbbet. Amikor kinyitotta az ajtót, kellemes zsongás helyett csak egy-két szófoszlányt meg a nyikorgó ventilátort hallotta. Csalódottan nézett körül, pár törzsvendégen kívül csak a két délután érkezett turista kornyadozott a legtávolabbi sarokasztalnál. Az ajtó fölé akasztott kis harang újabb érkezőket jelzett, belépett Pali bácsi meg a Tetkós. Ez utóbbi nem hiányzott ugyan, de vele is többen hallgatják a szót.
– Gyarapodik a falu lélekszáma – mondta olyan hangosan, hogy mindenki felfigyeljen. Kocsmáros Jani keze megreszketett egy kicsit, és lenyalta ujjáról a rácsöppent szilvóriumot. Az ablak felé intett, ahol Regina néni vonult el peckesen, fején cifra kendő. Aztán cinkosan rákacsintott a beszélőre, hogy tán csak nem jön létre a több évtizede halogatott frigy? Még jó, hogy a vallási önfegyelem maradéka visszafogta a csúnya szót, s egy ádámcsutkát próbára tevő nagy nyelés után az öreg végre kimondta:
– Visszaköltözik Ágoston tanár úr! Büszke, jól értesültséggel nézett körül, és juszt se törölte le a habot a bajuszáról.
Ez tényleg hír volt, a Fuvaros csak hetek múlva tudta magának megbocsájtani, hogy nem volt itt, ebben a jelentős pillanatban. – Még él? – tette fel a kérdést Kálmán úr, majd elvörösödve kezdte birizgálni a kártyalapokat. Tudta ő, hogy ennél feleslegesebbet nem is kérdezhetett volna.
Tetkós mesére éhesen hajolt közelebb, és laza kézmozdulattal rendelt egy korsó sört a láthatóan szomjas mesélőnek, Pali bácsinak a szokásost, magának meg egy kólát. Balázs bácsi nagy levegőt vett, kicsit lazán támaszkodott a pultnak, le nem ült volna egy vak lóért se, úgy kezdett bele: – Ágoston tanár úr egész családfája itt lakott a faluban, mióta tán csak erre a környékre ember betette a lábát. Művelt, jó modorú emberek voltak, tanítók, jegyzők, katonatisztek lettek a férfiakból nemzedékről nemzedékre, a lányok meg szép kiállású, erkölcsös fehérnépek, mind máshová ment férjhez, földbirtokoshoz, egy meg tán Pestre, valami országgyűlési követhez. Ezeket csak azért mondtam el, nehogy valaki azt higgye, hogy olyan jöttmentekről szól a monda – s azért, potya sör ide vagy oda –, vetett egy sanda pillantást a Tetkós felé, de azt úgy lebilincselte a történet, tán észre se vette. Amúgy meg nem törődött se a kíváncsi tekintetekkel, se a beszólásokkal.
– Na szóval, övék volt a templomtól a negyedik ház, amelyik olyan gondozott, hej pedig de régen nem lakik ott már egy lélek se – ivott egy torokolajozó kortyintást a kocsma főszereplője, mialatt a hallgatóság emésztgette az információt. – Négy lány után született meg a kis Ágoston, féltő gonddal vette körül a család. Itt kezdte az elemit, jó kiállású legényke volt, úgy beszélték. Abban az évben helyezték ide tanítani a szép tanítókisasszonyt, Malvinkát. Ez volt az első éve. Sokan jártak egy osztályba, osztatlan volt még akkor.
Kálmán úr és Pali bácsi rábólintott. Erzsi mama meg leült az idegenek asztalához, és töltött az üres poharakba meg magának is egy kortynyit, s néhány halk szóval elmagyarázta, milyen is volt régen, amikor hatvan nebuló töltötte meg a termet. Az első tanítási nap Ágoston egy szál vörös rózsát, késői virágzásút tört le a kertből, úgy ment végig peckesen a falun, hátán új hátitáska, lábán fekete lakkcipő.
A kis parasztgyerekek meg mezítláb, tarisznyával fölszerelkezve.
Amikor belépett az olajos padlójú terembe, sok lányka meg fiú nyüzsgött ott, egymás szavába kiabálva. De bezzeg csend lett, mikor az oldalsó ajtón belibbent karcsún, szőkén, kék szoknyában, patyolatfehér blúzban a tanító kisasszonyka. Mindenki csetlett-botlott, hogy helyet fogjon magának. Végül már csak Ágostonka állt ott, vörösebb volt az arca, mint kezében a rózsa. Kicsit meghajolt, és odatette a katedrán álló asztal sarkára a virágot, és leült az első padba. Úgy mondta utána a szakácsné, aki az én öregapámnak valami szegről végre rokona volt, hogy még aznap odaállt a gyerek az apja elé, aki a községházán osztotta az igazságot, és megmondta nyíltan, hogy neki nem lesz más a felesége, csak tanító Malvinka. Gondolhatják – lengette meg üres korsóját Balázs bá –, milyen nagy nevetésben tört ki a család.
A Tetkós sürgette volna, de tudta, nem illendő, így csak kifizette az első kört, majd rendelt egy másodikat. Az elkésett beódalgóknak várni kellett az italukra is meg a történet elejére is – így jár az, aki nincs jó helyen jó időben –, és Fuvaros csak úgy megállt oldalt az ajtónál. Nem akart zargatni, tudta, hogy ez a történet most teljesen és tökéletesen csak Balázs bácsié, aki töretlen lendülettel folytatta is, elvégre ő tette le a garast. Teltek-múltak az évek, minden szeptember első napján Malvinka megkapta a rózsáját, a kisfiú tanult szorgalmasan. Aztán elkerült a városba, ő is tanítóképzőt végzett, katonaidejét is kitöltötte becsülettel. Malvinkának nem udvarolt senki. Parasztlegény nem mert szemet vetni rá, a gazdagabb szomszéd földbirtokosok fiai meg földdel, jelentős hozománnyal vették el a jómódú lányokat. Úgy az ötvenes évek közepén jött el az a szeptember, amikor az iskola előtt megállt egy hintó. Leszállt róla a fekete pantallós, magas fiatalember, truccolt hetyke kis bajusz, pajkosan csillogó kék szem, kezében egy szál rózsa. Ő volt bizony, Ágoston. Ott, azon a szent napon kérte meg Malvinka kezét, az iskolában. Egy hónap múlva itt esküdtek meg a templomban, még tanítottak is együtt a faluban pár évig, aztán elkerültek a városba. Legendásan boldog házasságban éltek. Bizony, senki nem mondta volna meg, hogy a férj valaha tanítványa volt, méghozzá az első elemiben a tanítónőnek. Most meg hazajön a tanító úr, a régi falujába, ahol megismert az első és egyetlen igaz szerelmét – fejezte be, kicsit drámai hangsúllyal a történetet a sok beszédben eltikkadt ex-harangozó. A Tetkós hangos szusszanással kiengedte a levegőt, és arra gondolt, hogy tán holnap bemegy a megyeszékhelyre, rég látta a kedvesét, meg rózsát is visz, bár nem volt szokása idáig. Persze nem boltit, csak innen a kertből egy szálat. Későn virágzót.
Nyitókép: Ótos András
