Takarítónak vették fel a külvárosi kalapgyárba. Akkoriban nagy szó volt, ha valakit, olyan kevés iskolázottsággal, mint az övé, teljes nyolcórai munkára alkalmaztak, hát még neki milyen sokat jelentett, amikor a bátyja két éve „kényszerpihenőn” volt odahaza, pedig ő a villanyszerelő szakmát is kitanulta.
Nem vetette fel a pénz, amit a munkájáért kapott, de miért is fizettek volna többet egy olyannak, akinek más dolga nem akadt, mint a műhelyek tisztán tartása, a rendcsinálás, na meg a gyárudvar felsöprése. Valószínűtlenül keveset keresett, de fiatal volt még, épp csak nekiszaladt az életnek, gondolta, később majd csak jobb lesz.
Már három éve serényen tette a dolgát, amikor valami szöget ütött a fejébe. A selejt kalapokat össze szokták gyűjteni, azután zsákba gyömöszölték, majd a kazánházban a fűtő feladata volt elégetni azokat.
Badarság, hogy azok a szegény kalapok csak azért kerüljenek időről időre a szemétbe, mert a formázó vasalás során kicsit elszíneződtek, megpörkölődött a karima fölötti részük. De hát az még nem olyan végzetes csúfság, hogy el kelljen dobni. Kalap marad attól még az igazi kalap. Egy selyemszalag, jól odaerősítve, épp eltakarná azt az elhanyagolható kis színhibát. Ő maga biztosan a fejére tenné az ilyen kalapot – már ha valaha is eszébe jutna kalapot hordani. De nem olyan öreg ő még, hogy ilyen tökfödőt a feje búbjára illesszen. Egyelőre maradjon az csak az öregurak divatja – gondolta tizenhét évesen.
A gondolat azonban nem csak megfogant, testet is öltött benne, és folyvást csak terebélyesedett. Ezért hát összeszedte minden bátorságát, és odament a műhelyvezetőhöz. Legártatlanabb képét elővéve mesélni kezdte, hogy a kisöccse és a diáktársai néptáncot adnak elő az iskola karácsonyi ünnepségén, de nincs semmiféle jelmezük. Nagy meglepetés és boldogság lenne, ha a selejt kalapokból vihetne nekik. Így egységes lenne a kinézetük, jól mutatnának, és biztosan sikert aratnának a műsorszámmal.
A műhelyvezetőt előbb meghökkentette a képtelennek tűnő ötlet. De ugyan miért ne vihetne ez a fiú a gyári hulladékból? Azokra az elrontott, megpörkölt kalapokra úgyis az enyészet vár, mind a pokol tüzére jutnak, vagyis a kazánba. Meghányta-vetette magában a dolgot, majd rábólintott.
– Egye a fene – mondta – viheted a selejt kalapokat, de csak a selejteset, megértetted?
És még meg is fenyegette az ujjával. A kalapformázó munkások előtt azonban megerősítette: a mindenes fiú – mert így hívták – viheti a selejt kalapokat. Azt persze nem határozta meg, hogy milyen hosszú időre szól az engedély, és milyen mennyiségre vonatkozik, de a munkások úgy gondolták, az utasítást be kell tartani: nyomós oka lehet annak, ha azontúl nem a kazánban égetik el, hanem másutt semmisítik meg a hulladéknak számító selejt fejfedőket.
A fiú – a kitalált, karácsonyi ünnepi műsor apropóján túl – először csak arra gondolt, visz belőlük haza, a családja férfitagjai számára. Nagy család az övék, szerteágazó rokonsággal, volt elég fej, ami még a legdermesztőbb téli hidegben is fedetlen maradt. De nem attól kezdve. Amikor aztán minden fejre kalap került, a fiú tovább fejlesztette az eredeti gondolatát.
A rokonoknak jó volt az ajándékba adott, pörkölődött szegélyű ingyen kalap is, de ha szalaggal elfednék azt a kicsi színhibát – ahogy eredetileg kifundálta –, talán még pénzt is kaphatna értük.
A selejtet továbbra is csak szállította haza a gyárból. Azontúl azonban szalagot varratott rájuk az anyjával, és előbb a szomszédságban, majd a szomszédos utcákban is kínálgatni kezdte az áruját. Hamarosan rájött, a bolti ár feléért árusított kalapok igencsak kelendőek.
A szalagokat időnként váltogatták, kicsit rafináltabbá tették vele a kalapok külsejét – anyja különösen értett hozzá –, és ennek az egésznek gyorsan híre ment. Már a környező kerületekből is jártak hozzájuk, szájról-szájra terjedt a hír az olcsó, tetszetős, háznál vásárolható kalapokról. A vevők maguk is reklámozták az árut. Nem egyszer visszahallotta, hogy a lányok azzal mutatkoznak legszívesebben a korzón, akik az ő kalapjait viselik a fejük búbján, mert attól olyan úrias a kinézetük.
A kalapok csak jöttek, áradtak a gyárból, mivel senki nem gátolta abban, hogy továbbra is elhozza a selejtet. A műhelyvezető tán el is felejtette már az egészet, a munkások azonban nem az utasítását, nevezetesen, hogy „a mindenes viheti a selejt kalapot.”
Otthon gyűltek a kalapok, az anyja meg mérgelődött: hová pakoljam ezt a tengersok holmit, már felszalagozni se győzöm őket, annyi gyűlt össze belőlük!
A valaha csíraként kibújt ötletecske azonban benne ekkorra már javában szárba szökkent:
– Boltot nyitunk – mondta az anyjának. Mert arról sem szabad megfeledkezni, hogy azért közben egész vagyonkája gyűlt össze, bőségesen megvolt hát a fedezete az üzletnek.
Az utcafrontra nyíló faajtót üvegesre cserélték, föléje tábla került, mely cirádás betűkkel hirdette, hogy ott kalapüzlet nyílt.
Eközben, a nagy gazdasági világválság miatt, vagy tán egyszerűen csak azért, mivel a város másik végében új kalapbolt nyílt, a nagy gyárnak kezdett rosszul menni. Egyre csökkent a bevétele, a nagy üzletek, áruházak nem vették át az áruját, mondván, a drága kalapok iránt megszűnni látszik a kereslet. Mintha egyenesen kiment volna a kalap a divatból – érveltek a kereskedők –, holott az utcákon egyre több, kalapban parádézó ficsúrt lehetett látni.
Aztán eljött az az idő is, amikor a gyárat be kellett zárni. Vagy bezárni, vagy potom pénzért túladni rajta, hogy minél kevesebb legyen a veszteség. Csak egyetlen egy érdeklődő jelentkezett, aki rövid alkut követően meg is vette a gyárat.
Amikor aztán a vevő, zsebében az aláírt szerződéssel, kilépett az irodaajtón, a kereskedelmi igazgató félhangosan megjegyezte:
– Le a kalappal előtte! Alig alkudott, gyorsan megkötöttük az üzletet. De valahonnan olyan ismerős nekem ez az ember! Talán egyszer, régen, már munkakapcsolatban állhattunk egymással…
