Európa helyzete megváltozott a világban. Az USA és a nagy ázsiai országok lettek a termelés és a kereskedelem hajtóerői, miközben Európa Ázsia egy félszigetévé zsugorodott. Az orosz–ukrán háború ráadásul leválasztotta ezt a félszigetet egy nagy szárazföldi egységről. Európa energiában és nyersanyagban is szegény, nincs más hátra, mint megoldani az ökológiai lábnyom csökkentését, olcsó, minőségi és hosszan üzemelő eszközöket gyártani.
Az USA nyomása és annak meghaladása
Az USA az orosz–ukrán háború során kétségtelen módon demonstrálta, hogy politikai nyomást tud gyakorolni Európa politikusaira. Ez utóbbiak nyilatkozataiban, mimikáiban sokszor látszott, hogy úgy beszéltek, mintha citromba haraptak volna, máskor pedig úgy, mint amikor az iskolás egy elavult iskolában felmondja a leckét.
Az USA fölénye kétségtelen a hadiiparban, a csipgyártásban és az űrtechnológiában, ám minden másban Európa, Kína vagy India jobb. Az autógyártásban Németország továbbra is az élen jár, de a vegyiparban, az acélgyártásban is jók az egyes EU-tagállamok, és főleg az ételgyártásban. Ugyanígy van ez a megújuló energiák hasznosításában, az atomerőművek építésében és néhány, valóban fontos könnyűipari ágban is. Európában van elég föld, víz és emberi potenciál, a 21. század pedig a drága ételekről (is) fog szólni. Az iparosodás kezdetei Európához kötődnek, ezt azonban gazdaságosabban működtetik a nagy országok, ezért ezen változtatni kell. Mivel nincs akkora belső felvevőpiac, mint az ázsiai államokban, vissza kell térnünk Max Weber kapitalizmusának szelleméhez és a protestáns etika munkamoráljához. A munka, a környezetvédelem, az újrahasznosítás etikai normává kell hogy váljon, ahogy már a katedrálisok korában is tökéletesre törekedtek az egyes épületekkel, amelyek még ma is állnak. Gondoljunk csak a strasbourgi, kölni, aacheni katedrálisokra, de a balkáni ékszerdobozszerű kolostorokra is. Vagyis a gyökerekhez visszatérve és elölről kell majd kiépítenünk a megkerülhetetlen iparunkat. Bizonyos értelemben Oroszország támadása túl korán érte Európát, elsősorban Németországot, ám a harc nincs veszve, ha Európában sikerül csúcsminőséget csúcstartóssággal előállítani, miközben a haszonkulcsot lejjebb veszik. Így mindenkit lekörözhetünk a világon.
És ebben nem gyakorolhat nyomást az USA, hiszen nem rendelheti el, hogy egy okostévé vagy egy programozható autó milyen haszonkulccsal legyen előállítva, eladva, és azt sem, hogy milyen tartós elemeket, modulárisan fejleszthető részeket szereljenek beléjük. Talán a legjobb példát Angliából hozhatjuk. A Rolls-Royce autók és repülőmotorok máig nélkülözhetetlenek, de az autóknak vannak olyan típusai is, amelyeket száz évvel ezelőtt gyártottak és még használhatók. Annak idején a Volvo reklámszövege az volt, hogy „Ne építsen garázst, vásároljon Volvót". De van még valami: egy brit barátom Shakespeare idejéből származó házban él. Minden kényelmi elemet beépítettek, még zöldséget is termesztenek az udvarban, a ház minden részében elérhető a wi-fi, de a gerendák úgy állnak a plafonon, mint több száz éve. A világ egyéb részeivel (The Europe and the Rest – Európa és a többiek) el kell érnünk, hogy ne akarjanak mástól vásárolni, hanem Európától. Egész Európának szembe kellene mennie a közgazdaság fővonalával, egy neofiziokrata fordulatot kell vennie. Ez azt jelenti, hogy az értéket a tárgyak jelenítik meg, nem pedig a pénz. Európának ezt kellene tennie, ha van benne óhaj a túlélésre, hiszen kevés az energiahordozója és a nyersanyaga.
Oroszország botránya
Oroszország a legrosszabb arcát mutatta meg a háborúban, bár szükség lenne a szénhidrogének importjára, ez ma gyakorlatilag lehetetlen, három okból kifolyólag. Egyrészt Putyin elnök elvesztette a józan eszét és elkezdett vagdalkozni, pedig Oroszország egyik legnagyobb történelmi személyeként vonulhatott volna be országa történetébe, de ő mindent lerombolt, és ennek a lehetőségét végleg elvesztette (hacsak nem győz, hiszen a győzelem mindent igazol). Másrészt az USA nyomása lehetetlenné tette a kereskedést az EU és Oroszország között. Pedig a német munkamorál, precizitás és az orosz energiaforrások óriási eredményeket ígértek. Jó lenne valahogy kicselezni az embargót, de nem lehet. Jó lenne azt mondani, hogy a háború Oroszország és Ukrajna ügye, és hogy miért kellett Ukrajnának Oroszországot ingerelnie, de az az idő, amikor ezek a mondatok érdekesek lettek volna, már rég elszállt. Marad tehát az, hogy az európai ember nyel egy nagyot, elfogadja, hogy a háború terheit viselni fogja, és elkezd igazán jó eszközöket gyártani, amelyeknek az elavulási ideje a végtelent fogja közelíteni. Azaz kevésbé patetikusan fogalmazva, a gyártmányok életkorát a lehető leghosszabb időre tolnánk ki. Képzeljünk csak el egy olyan Rollce-Royce-ot, amelyben nagyszerű motor dohog, de egyébként nincs benne semmi luxus, csak a futómű, és a karosszéria is nagyon kitartó. A tömeggyártásból vissza kell lépnünk egyet. Gondoljunk egy – mondjuk – 70 évig tartós hűtőszekrényre, amelyet néhány alkalommal, amikor szükség mutatkozik rá, ellátnának a legtakarékosabb részekkel, ahogy az elkerülhetetlen (nem a tervezett!) elavulás halad. A moduláris fejleszthetőség és a kompatibilitás lehet minden összetett termék kulcsa.
Ám a tárgyak mögött a legnagyobb érték az ember, aki elfogadja az európai morált. Az európaiakban megvan az a tudás, amivel naggyá tették az országokat, és megvan bennük az a lehetőség is, hogy nagyszerű oktatást fejlesszenek ki – gondoljunk csak a finn modellre. Európának nagyszerű egyetemi oktatása is van, amely során az amerikai egyetemektől lényegesen olcsóbban tud kiváló szakembereket képezni. Ha Európa a különböző mérnökök képzését csúcsra futtatná, és a gyermekkortól jelentkező jeleket e hivatás iránt idejekorán fel tudná ismerni, valamint valóban kiszállna az elavulást bekalkuláló gyártásból, ezenkívül a haszonkulcsokat alacsonyra tenné, ki tudna mászni ebből a mély árokból, amiben van/vagyunk. Annyiszor mutatta meg Nyugat- és Közép-Európa is, hogy megvan bennük az elszántság, a munkamorál, az ügyesség és a gondolatiság, hogy ismét megmutathatnák, hogy ezúttal Oroszország nélkül is sikeresek tudnak lenni. Gondoljunk csak Krakkóra, Lvivre, de akár Szarajevóra is, ahol operaház, vasútállomás épült 1878 után az Osztrák–Magyar Monarchia által.
Kína nyomulása a mennyiséggel
Az orosz–ukrán konfliktus után – akármi is lesz az eredmény – Európa el lesz választva Oroszországtól, viszont az USA-nak a mindent felülmúló kínai mennyiségi nyomulásával kell majd szembenéznie. Kína és USA versenyt fut. Ezt az EU-nak nem kell megalázva néznie, hanem proaktívan cselekednie. A minőség és a precizitás jegyében kell fejlődnie. Ki kell fejlesztenie saját számítógépiparát, legalább egy saját csippel, majd csipcsaláddal, amely előre és hátra is kompatibilis. Az egész iparágat, és minden iparágat úgy kell fejlesztenie, hogy az emberek a legkevésbé érezzék az elavulást. Fel kell karolni Európában egy szoftvergyárat, amely minőségi és tartós szoftvereket gyárt, amelyek visszafelé és előre is kompatibilisek. Ugyancsak ezt kell tenni a hardvergyárakkal is. A megtépázott és megalázott államoknak bele kell szállniuk a fejlődő iparágak pénzelésébe. Az ingatlanpiaci, az autógyártási pénzügyi lufikat pedig ki kell pukkantaniuk, és egyszerre kell ösztönözniük az embereket arra, hogy dolgozzanak és szorgalmas, eszes gyerekeket neveljenek. Meg kell találni az európai egységet, testvériséget, azt a közösséget, amiben mindenki otthon érzi magát. Minden európainak (Ahogy azt Joschka Fischer egykori német külügyminiszter felvázolta) a település, a táj, a tartomány, ország és a közösség egészének a fejlődéséről kell gondolkodnia, a maga szintje és lehetősége szerint. Meg kell érteni, hogy egymás segítése nélkül nem jut sehova a kontinens, csak a feledésbe. A megleckéztetést már megtanultuk, most rajtunk a sor egy új lecke megtanítására. A politikumnak meg kell találnia az egyensúlyt az európai államok együvé tartozása és külön értékei között.
Őszintén szólva, mit érdekel engem, hogy van-e, lesz-e Spanyolországban bikaviadal és hogy a Feröer-szigeteken megölnek-e néhány delfint, vagy hogy az izlandiak kilőnek-e néhány bálnát. Az utóbbi esetek mindaddig nem keltik fel az érdeklődést, amíg nem veszélyeztetik a fajok fennmaradását. A francia borok, a belga sörök, a svájci csokik, a szerbiai sajtok, a skandináv autók alvázának szigetelése csúcsminőség. A mechatronika, a robotika fejlesztésébe kell belevetnünk magunkat. A gyors szállítás infrastruktúrája kell hogy kiépüljön kelet és nyugat, észak és dél felé, méghozzá párhuzamosan Lengyelországtól Dániáig, a Pireneusoktól Magyarországig és Tallintól Athénig. Az alternatív fűtőanyagok kitalálása, az atomerőművek építése (hogy legyen energia) és a megújuló energiák előállításának fejlesztése együtt, egymást kisegítve kell hogy haladjon. Európa csakis együtt, de egymás különbözőségeit tisztelve indulhat el a ritkábban járt úton. Volt már ilyen a világtörténelemben, gondoljunk csak a görög poliszok teljesítményére, India teljesítményére az arab hódítás előtt, az Ottók Szent Római Teuton császárságára vagy a Karoling reneszánszra.
Már tudjuk, hogy ezzel az orosz–ukrán háborúval rosszul, nagyon rosszul jártunk, de nincs vége az életnek. Magyarországon minőségi pálinkát, gyümölcsöt, gabonát lehet előállítani, amelyet Írországtól Görögországig úgy fogyaszthatnának, hogy csettintenek egyet, és a francia bor mellett ez is eljuthat a világpiacra, Dél-Amerikától Ausztráliáig (pulp brandy, apricot brandy, Williams pear brandy stb. néven). Ha a mérnöki precizitás meg tudja tervezni az elavuló technológiát, akkor meg tudja tervezni a nem elavuló technikát is, csak egyszerre kell előre és hátra is gondolkodni. Ha a kis Magyarország ki tudott találni egy olyan családbarát rendszert, amely a házasságok megkötését kétszeresére emelte, az abortuszokat pedig felére csökkentette (Orbán Viktor beszéde az Amerikai Konzervatív Unió konferenciáján), akkor ezen el lehet gondolkodni bárhol Európában.
Abban kell legyőzni a világ többi részét, amiben jók vagyunk, és amiből ők most még szégyentelenül sok hasznot húznak. És mire észbe kapnának, mindenhol már a „made in EU"-t keresnék.
