FURCSASÁGOK. Nehezen érthető: valaki folyamatosan alkot, de csak magának. Verseit nem látja senki, komponált műveit nem szólaltatja meg, festményei láthatatlanok. A képeiből nem ad el semmit, és kiállításon sem mutatja be őket. Az angol Dora Carringtont nem tudjuk már megkérdezni minderről, lévén hogy 1932-ben elhalálozott (kevés híján negyvenévesen). Apja vasúti mérnökként Indiában is dolgozott, a családban öt gyerek született, mind tanult valamit. A gimnazista Dora külön rajzórákra járt, munkáival díjakat nyert az országos iskolaversenyeken. 1910-ben egy londoni művészeti iskola ösztöndíjasa, közös kiállítások, ekkor festményei még láthatóak, majd a családi háznak egy udvari melléképületében rendezi be műtermét. Oda már kevesen léphetnek be, inkább változatos és nem titkolt szerelmi kapcsolatai révén kerül a lapok pletykarovataiba. Tudjuk mikor, kivel élt (általában neves írókkal). Hogy mit alkotott – az már talány.
Távoli társaként tekinthetünk bizonyos Pavel Filonovra, aki egy leningrádi kis lakásban tengődött egy életen át. Ott zsúfolta össze valamennyi festményét, azokat soha nem állította ki, és nem adott el belőlük egyet sem.
Ez a dilemma ma némileg oldódhat, lehetséges a megoldás: írtál egy regényt, pályázol, de a támogatási kérvényedet elvetik. A szövegedet így aztán olvashatod (továbbra is csak) magadnak. Esetleg barátaidnak.
Engem azonban mostanság egy egészen más dolog foglalkoztat. Érkezett valahogyan egy felvétel egy festményről: Nő szemüveggel. (Az alkotója számomra ismeretlen, pedig nyomoztam utána.) Ha sokáig nézed, az orr, a szemek és a száj körüli sötétebb rész lassan különválik, új arc jelenik meg, amely valahogy szigorúbb. S ha még tovább figyeled, mintha feléd fordulna, s nyilvánvalóvá válik, jobban ismer, mint te önmagad. Ez pedig kellemetlen, kínos – már-már elviselhetetlen. A képet nem is bírod tovább nézni. Szúr.
VILÁGOK HARCA. Közhírré tétetik, hogy az egyik magyar televíziós csatornán zajló Való Világ-féle sorozat üdvöskéjének megkérték a kezét. Önmagában véve ennek persze még nincs különösebb hírértéke. Az érdekes a helyszín! A Maldív-szigetek. Ahol vakítóan kék az égbolt, sima tükrével csábít a tenger, és megfelelő helyükön a pálmafák meg a helyes és kicsinyke, az idegenforgalmi prospektusokból jól ismert házikók. És látjuk az ifjú herceget, amint letérdel a vízpart melletti fehér homokban választottja előtt, és átnyújtva az eljegyzési gyűrűt elrebegi kérelmét. Az ifjú hölgy természetesen igent mond – tökéletes a boldogság. Szinte leírhatatlan. Amivel így nem is próbálkozunk.
A jelentős eseményről persze fotó is készül, rövidesen felrakva a világhálóra, hadd lássa a világ, mi történt ezen az Indiától délre fekvő kis szigeten. (További részletek az erre szakosodott lapok társasági oldalain.)
Nem ellenkezem. Elfogadom, hogy fiatal lányok erről álmodoznak. Miért ne? (Eszembe jut ugyanakkor, volt egy igen hosszú periódus, amikor a magyar állampolgárok alig-alig utazhattak Nyugatra, gyakorta csak külön engedéllyel és meghatározott időközönként. De ez régen volt. Akkortájt egyébként a jugoszláv piros útlevelet meg nagy becsben tartották a tolvajok, a zsebmetszők, mert – kissé áthamisítva – azzal szinte mindenhová el lehetett jutni. De az is régen volt.)
Egyedül azon gondolkodom, kik kerülnek el ma a Maldív-szigetekre, vagy kiknek akad lehetősége arra, hogy egy különlegesen feldíszített velencei gondolában mondják ki a boldogító igent. Egy pedagógusnő vagy egy középkeresetű tisztviselőnő számára ez valószínűleg tényleg csak álom, puszta képzelgés. Másoknál viszont éppenséggel valós elvárás.
Közben levél érkezik a Budapesten élő kedves itteni ismerősnőmtől, aki arról tájékoztat, hogy férjével megnézték a Tamási Áron-kiállítást a Millenáris Parkban, a nemzetközi könyvvásáron, és várták a tárlat megálmodójának beszédét is, aki azonban este fél hatkor annyit mondott, hogy „még várja a tömeget”, s egy órával később osztja meg gondolatait a közönséggel. Addig nézelődtek a könyvek rengetegében, majd az adott időpontban visszatértek a helyszínre, ott azonban – elkeseredve tapasztalták – már szinte senki sem volt.
Belelapozok az erdélyi magyar író Ábel Amerikában című regényébe. A könyvből egészen másfajta világszemlélet árad. És az író olyan követendő magatartásformát állít fel, erkölcsi követelményrendszert, amellyel – valljuk be őszintén – egy mai fiatal nem sok mindent tud kezdeni. Ezért persze nem is hibáztatható. Mint ahogy nincs jogunk nekünk sem igazságot tenni. Csupán szomorúan konstatálhatjuk, hogy a kis híján kilencven évvel ezelőtt megjelent könyv forrás-tiszta szellemisége távolodóban, az émelyítő, az igényességre nem sokat hederítő Maldív-szigeteki hamis káprázat pedig már kivédhetetlenül az előszobában.
Újabb fotó: a délceg ifjú felemelkedik, átkarolja az elalélt arát, és belebámulnak a naplementébe. Igen, nagyon romantikus! Lesz mit mutogatni idővel az érettségi találkozón. Persze, ha érettségiztek egyáltalán.
