A május 9-én a 90. születésnapját ünneplő szabadkai Molcer Mátyás művészember, vidékünk nagyérdemű polihisztora, a hosszú életútja során a művészet számos ágában alkotott s alkot kiemelkedőt. Valóságos reneszánsz embere a vajdasági magyar kulturális közegnek, hiszen több évtizedes tevékenységét tekintve egy személyben zongoraművészként, zeneszerzőként és pedagógusként, költőként és műfordítóként, képzőművészként, zene- és színházi kritikusként, valamint publicistaként tett le értéket a közösség asztalára. A pályafutása alatt folyamatosan nyitott szemmel járt, kíváncsi jelleméből fakadóan mindig is fogékony volt az őt körülvevő környezetre, emberekre.
Az általános iskolát és a zeneiskolát 1955-ben Szabadkán, a zeneakadémia zongoraművészszakát 1960-ban Zágrábban fejezte be. Tanulmányait az olaszországi Sienában, majd Zürichben végezte, ahol 1967–68-ban posztgraduális stúdiumokat folytatott zongorajátékból és zeneszerzésből. A magiszteri címet Szkopjéban szerezte meg 1976-ban. 1961 és 1973 között a Szabadkai Zeneiskola tanára. A Magyar Szó újságírójaként (1973–1978) mindenekelőtt zene- és színházi kritikákat írt. 1978-tól ismét a zenede tanáraként tevékenykedett. Zongoraművészként bejárta az egykori Jugoszlávia összes nagyobb városát. Számos verseskötete látott napvilágot. Az Érted szólok című verseskötetét Szenteleky-díjjal is jutalmazták, a Haiku albuma pedig nagy feltűnést keltett 1989-ben. Az évtizedek során számos vajdasági horvát és szerb költő versét ültette át magyar és német nyelvre. A Szabadkai Népszínház állandó munkatársa is volt. Drámákat, monodrámákat írt, és festett is. Zeneszerzői munkássága is sokrétű volt. Hegedűsként szerepet töltött be a Szabadkai Filharmóniában, illetve a népszínházi zenekarban. Zenei tanácsadója volt számos népszínházi, illetve gyermekszínházi előadásnak. Egyetemi hallgató korában pedig a zágrábi HNK színházi zenekarában is közreműködött. Karrierje alatt hét szimfóniát és tíz vonósnégyest komponált. A zongorára írt darabok mellett műveket írt fuvolára, gitárra, hegedűre, harmonikára, tamburára, mélyhegedűre, gordonkára. Ezen felül számos dalt, kardalt is életre hívott. Zeneszerzői munkásságát műfaji sokszínűség jellemzi, hiszen a már felsoroltak mellett írt szonatinákat, szonátákat, szviteket, és megzenésítette számos költő versét. Zeneművei, szimfóniái, szonátái és egyéb szerzeményei, melyekről lemez- és DVD-felvétel készült, több hazai és külföldi rádióadó műsorán szerepelnek. A sokrétű alkotó számtalan érdemes ügyet vett kezébe. Vajdaság művelődési életében betöltött sokoldalú tevékenysége, szerteágazó munkássága páratlan. Ennek elismeréseként Molcer Mátyást a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség nemrégiben Magyar Életfa díjban részesítette.
Meséljen nekünk a zenei pályafutása alakulásáról. Hogyan vált önből előadóművész?
– 1945-ben iratkoztam be a Szabadkai Zeneiskolába hegedű szakra. Első tanítómesterem Bermel Miklós volt, egy rendkívül tehetséges hegedűművész, az akkori Szabadkai Filharmónia és az Opera koncertmestere. Nagy szerencsém volt, hogy hozzá kerültem, rengeteget tanultam tőle. A Szabadkai Filharmónia abban az időben a zágrábi és belgrádi után rangsorban a harmadik legjobb zenekar volt Jugoszláviában. Hogy milyen hegedűs lehettem, az abban is megnyilvánul, hogy a formációban a hegedűsök között igen előkelő helyen ültem, az iskola szimfonikus zenekarában pedig koncertmester voltam. Emlékszem, életem első hegedűórája után hazajöttem, még nem nagyon tudtam kottát írni, mégis rögtön kitaláltam egy kis kompozíciót. Attól a ponttól fogva a komponálás a mindennapjaim részét képezte. Mivel édesanyám gyönyörűen zongorázott, ráadásul fantasztikusan festett, tőle tanultam egy kicsit zongorázni, majd elkezdtem komponálni erre a hangszerre is. Zongorázni egyébként autodidakta módon tanultam meg, kevesebb mint három év alatt. A zenedében elcsodálkoztak rajtam, hogyan tudtam ilyen gyorsan elsajátítani a hangszer fortélyait. Két és fél évig Milko Corának, az ország egyik legjobb zongoraművészének, a zeneiskola egykori igazgatónőjének a tanítványa voltam. Neki köszönhetem azt, hogy idáig eljutottam. A művésznő azonban az utolsó félévben átadta nekem a saját osztályát, ugyanis sokat koncertezett külföldön. Tizennyolc éves koromban tehát egy rövid ideig zongoraoktatónak álltam, így szerettem meg a tanítást. A Szabadkai Zeneiskolában az oktatás tíz évig tartott, hat alsófokú tagozatot és négy felsőfokú, középiskolai tagozatot kellett elvégezni. Az iskola befejezése után a Zágrábi Egyetem művészképző szakára kerültem, ahol öt évig folytattam a felsőfokú tanulmányaim, amit sikeresen és időben el is végeztem. Az egyetem alatt többször kaptam katonai behívót a Szabadkai Hadügyi Osztálytól, de nem vonultam be. Azonban amikor visszatértem a szülővárosomba, én magam jelentkeztem, de kérelmemet elutasították. Ezután elhelyezkedtem tanárnak a zenedébe, majd szinte azonnal megkaptam a behívót téli gyakorlatra. Ennek befejeztével átirányítást kaptam Kragujevac mellé egy ,,büntető” munkásosztagba, ahol rögtön kijelentettem, hogy pedagógus vagyok – megjegyzem, pedagógiát, pszichológiát sohasem tanultam –, hogy óvjam a kezeimet. Szerencsére bekerültem egy irodába, ahol főleg albán nemzetiségű besorozottakat tanítottam. Tíz hónap katonaság után kezdtem el ténylegesen a zenei pályafutásomat. Negyvenöt évig oktattam, a zenélést hegedűn kezdtem, majd brácsára tértem át, de mindenképp a zongora volt az én igazi hangszerem.
Hogyan élte meg az egyetemi éveit?
– A középiskolában Karel Napravnjik tanítványa voltam, aki abban az időben a legnagyobb tudású elméleti szakember volt Jugoszláviában. Neki köszönhetően sikerült olyan tudásra szert tennem, hogy az egyetemen már nem tudtak a professzorok újat tanítani. Sokszor kellemetlenül is éreztem magam, mikor kiderült, hogy nagyobb a tudásom, mint valamelyik tanáré. A zágrábi évem alatt a szüleim már nem éltek, ezért egész fiatalon nekem kellett eltartanom saját magamat. Dolgoztam, zenét komponáltam, amiért szép honoráriumot kaptam. Amikor befejeztem az egyetemi tanulmányaimat, annyi pénzt összespóroltam, hogy vettem magamnak egy nagyon jó angol mechanikás zongorát, ami ma is itt van a lakásomban. Abban az időben egy zongorának az ára egy autó árának felelt meg.
Mi jellemezte az alkotásait abban az időben? Milyen műveket komponált?
– Bartók Béla a XX. század egyik legzseniálisabb zongoraművésze volt. A budapesti akadémián zongorát tanított. Állítása szerint kompozíciót erkölcstelen tanítani, hiszen azt mindenki egyedül tanulja meg. Ami a komponálást illeti, én sohasem utánoztam senkit, mindig a saját fejem után mentem. Pályafutásom során összesen hét szimfóniát írtam, a hatodik és a hetedik rendkívül modernre sikeredett. Egy izraeli, hírneves zenetudós disszertációt is írt az első öt szimfóniámról. Szerinte mintegy harminc évvel megelőztem a nyugati, modernista komponistákat. Emellett még négy zongoraversenyt írtam, egy concertinót, különböző fuvolaversenyeket és valószínűleg az első prím tamburára írt hangversenyt minálunk. Fontos megemlíteni a vonósnégyeseimet, melyekből tíz született. Az első négy is modern felfogásban készült, de a nyolcadik vonósnégyes annyira újszerű lett, hogy érdemes volna levédeni az újításokat, hiszen teljesen új hangnemben íródott.
A komponálás és a tanítás mellett önálló koncerteket is adott.
– Igen. Többször is felléptem Jugoszlávia számos városában, Svájcban, Németországban, Olaszországban, Magyarországon, Csehszlovákiában és másutt. Gyakran tematikus műsorokat is tartottam: Chopin, Hayden, Mozart, Beethoven, Schubert műveit, valamint a saját és más vajdasági zeneszerzők műveit népszerűsítettem.
Kiemelte, hogy nagyon büszke a tanítványaira.
– Bizony. Azonban megdöbbentő, hogy soha semmilyen elismerést nem kaptam zenepedagógusként, pedig egykori diákjaim hatalmas sikereket értek el a nagyvilágban. Nikola Vučković tanítványom Olaszországban koncertezik. Székely István (Isaak) zongoraművész egy évig tanult nálam, azután Izraelbe utazott a Rubin Akadémiára tanítani. Ma már világhírű zongoraművész, jelenleg mesterfokozatot tanít Spanyolországban. Marko Nikodijević, a nemzetközileg elismert zeneszerző, komponálni tanult nálam, de zongorázni is. Az egyik versemet meg is zenésítette, amit később a Berlini Filharmónia is előadott világhírű énekesekkel, előadóművészekkel. Jancsó Tamást is tanítottam zongorázni, aki később Zürichbe folytatta a tanulmányait. Kádár Sándor orgonaművész lett, de nálam tanult zongorát. Jelenleg Amerikában koncertezik. Lévay Szilveszter pedig ma már világhírű musicalszerző. De említhetném még Spiegel Tibor, Dolores Engelhardt, Blaženka Bačlija, Major Melinda, Agnes és Éva Bajić és mások nevét is. Külön kiemelném még a roma tanítványaimat is, akikről mindannyian tudjuk, hogy rendkívül muzikálisak, tehetségesek és szívvel játszanak. Közülük is sok tanítványom volt, mára már szerte a világban nagyon jól prosperálnak a könnyűzenében.
Számos művészeti ágban alkotott. Szinte fel sem lehet sorolni hány alkotás fűzhető a nevéhez. Mindezek mellett újságírói és fordítói pályafutást is maga mögött tudhat. Verseskönyveket írt és jelentetett meg magyar, horvát, német, szerb és roma nyelven.
– Öt évig újságíróként dolgoztam a Magyar Szóban, ahol zene- és színikritikáim is megjelentek. Szerettem a vicces, szórakoztató történeteket, ezt látva Kopeczky László, a Grimasz szerkesztője megkért, hogy működjek közre a rovatban. Akkoriban, azaz a ’70-es években Mortimer és Durcel álnéven írogattam. Előfordult már, hogy három nap alatt 82 német költeményt írtam, valamint két nap alatt egy horvát versciklust szereztem. Számos versgyűjteményt adtam ki, fordítottam, több ezer ex librist dolgoztam ki, verseket zenésítettem meg, de zenei tanulmányokat is készítettem. Értettem a színházhoz is, ezért drámákat, monodrámákat is írtam. Legalább harmincat. Ezekből más nyelveken is megjelentek. Az Átvitt álom című drámám az Újvidéki Színház és a Hét Nap drámapályázatának díját is elnyerte.
Több mint húsz önálló képkiállítása volt, de számos könyvet is illusztrált, fedőlapokat tervezett, és grafikai munkái is vannak.
– Így van. Alkotóként eredetiségre törekedtem, kerültem a járt utakat. A festményeimben is a gondolatokat festettem meg. Persze különféle tárgyak és tájak segítségével, de a gondolatiság központi tényező volt számomra. A könyveimet pedig saját magam illusztráltam, illetve sok horvát író könyveit, tudományos kiadványait, fedőlapjait is. Az utóbbi időben már nem festek, inkább csak írok, mert kényelmes vagyok.
Mi az írói hitvallása? Miből meríti az ihletet?
– A múltból. Prózai műveim, monodrámáim témáit a valóságból merítem, kilencven százalékban megtörtént dolgokról írok. Írói hitvallásom pedig az őszinteség. Mindemellett szeretek kevés szóval sokat mondani. A példaképem Örkény István, aki az egyperces novelláival többet mond, mint mások többkötetes regényeikben. Én is mindig igyekeztem röviden kifejezni magamat, ezért írtam számos egyszavas verset. Alkotás során ugyanakkor nagyon sokszor megihletett a történelemhamisítás kérdésköre is.
Meséljen a tanári pályafutása szépségeiről és a módszereiről.
– Sosem tanultam pedagógiát, sem pszichológiát, de a sikerem titka talán az volt, hogy mindent pont fordítva csináltam, mint ahogy elvárták volna tőlem. A másik titkom a szeretetadás. Én sosem becsültem alá a diákjaimat. Megértéssel fordultam hozzájuk. Még ha több tanítványom nem is világ legnagyobb zsenije volt, akkor is meg lehetett tanítani őket jól zongorázni. Ugyanakkor nem engedtem, hogy a diákok affektáljanak, pózoljanak, hisztériázzanak. Mindig azt hangsúlyoztam: ülj le, és csináld a dolgodat. Beethoventől tanultam, hogy mindig végig kell hallgatni a tanulót akármilyen rosszul is játszik. Utána kell rámutatni a hibáira. Ha ugyanis állandóan félbeszakítom idegességet nevelek bele a gyerekbe, aki aztán a pódiumon is lámpalázas lesz.
Hogyan tölti a nyugdíjas éveit?
– A tévében nézem a legvacakabb műsorokat, mert leköt és addig sem kell gondolkoznom, alkotnom. Ha nincs mit nézni, akkor hirtelen feltörnek a gondolatok. Olyankor már nyugtalan vagyok, bánt a lelkiismeret, hogy megint nem csináltam semmit egész nap. Akkor eszembe jut egy új szerzemény, amit gyorsan leírok, hogy ne felejtsem el. Nem írnék, ha nem tudnék valami újat csinálni. Amit más is tud, az engem nem érdekel.
Milyen érzés volt átvenni ezt a rangos díjat?
– Elcsodálkoztam. Természetesen nagyon fontosak számomra az elismerések, úgyhogy örültem neki. 2020-ban egyébként Horvátországban mint horvátot tüntettek ki hasonló életműdíjjal.
Nyitókép: Gergely Árpád archív
