A Szabadkai Városi Múzeum muzeológusa, dr. Ninkov K. Olga, Vajdaság művészeti életének meghatározó személyiségei közé tartozik. Több mint harminc éve fáradhatatlanul és lelkiismeretesen dolgozik azon, hogy felfedezze, kutassa, óvja és szemléltesse számunkra a térségünkre jellemző műtárgyakat, alkotásokat, festményeket. Munkájában alapos, kimért, a helyi képzőművészek alkotásainak, pályájának bemutatásán fáradozik, figyelemmel kíséri, támogatja és szakmai támogatással ösztönzi a fiatal képzőművészeket, művészettörténészeket, valamint előadásokat tart, tanulmányokat ír.
Kiemelkedő művészettörténészi, műkritikusi, kurátori tevékenysége elismeréseként nemrég, nemzeti ünnepünk alkalmából a magyar Kulturális és Innovációs Minisztérium Németh Lajos-díjában részesült.
Hogyan indult a pályafutása? Milyen meghatározó momentumokat tudna kiemelni fiatal korából?
– Gyermek- és tinédzser koromban is vonzott a színház. Akkoriban Szabadkán nagyon erős színházi élet volt, szinte heti rendszerességgel néztünk meg egy-egy előadást. A mai napig az orromban érzem a függöny nehéz illatát, hallom a színpadi deszkák nyikorgását, a szünetben a hangos zsibongást. Annak idején azt hittem, hogy egyszer majd a színházban fogom megtalálni a hivatásom, de a sors más útra terelt. Valójában a középfokú zeneiskolában kezdtem el érdeklődni a művészettörténet iránt. A kíváncsiság és a tudásvágy motivált arra, hogy a '80-as években beiratkozzak a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának művészettörténet és néprajz szakára. Az egyetem befejezése után egy évig Németországban, pontosabban Münchenben éltem és dolgoztam. Nagy vágyam volt ugyanis, hogy mielőtt visszaköltözök a szülővárosomba, egy tanulmányi út keretében megtekintsem Nyugat-Európában azokat a múzeumokat, képtárakat, műalkotásokat, amikről még egyetemistaként tanultam. Így a többi között megnéztem a Mona Lisát, Van Gogh festményeit és gótikus templomokat is meglátogattam. Ugyanakkor néprajzi utakon is voltam, így Párizsban nemcsak a Louvre-t tekintettem meg, hanem a Néprajzi Múzeumot is, nomádok között is megfordultam, sokat nemezeltem, Athénban pedig végigjártam a legnagyobb Régészeti Múzeumot, de elutaztam Belgiumba, Hollandiába, és természetesen Németországban is felkerestem a nevezetességeket. Fontosnak tartottam ezeket az utazásokat, ugyanis az lebegett előttem, hogyan fogok én dolgozni vagy tanítani, ha nem látom eredetiben ezeket a műalkotásokat. Nem leszek hiteles. Még a mai napig is úgy gondolom, hogy az az elsődleges, igazi élmény, ami közvetlenül hat az emberre. Egy épületet, festményt, rajzot, szobrot nem reprodukción, könyvek lapjain kell látni, azok halvány képet adnak vissza.
Felvetődött bennem a kérdés, hogy miért költözött vissza Vajdaságba?
– A szívem mindig hazahúzott Szabadkára. Itt vannak a gyökereim, itt nőttem fel. Ezt a légkört és szellemiséget ismertem meg, ezért a megszerzett tudásomat itthon akartam kamatoztatni. Zárójelben megjegyzem azonban, hogy mindenképpen célszerű még fiatalként világot látni, utazni, felfedezni más országokat, kultúrákat, így aztán az ember még jobban megbecsüli, amikor hazajöhet az otthonába.
Öt évig tanított a szabadkai Svetozar Marković Gimnáziumban, ezzel párhuzamosan a Zentai Városi Múzeumban is dolgozott.
– Igen. Én voltam az első okleveles művészettörténésze a múzeumnak. Mind a két helyen jól éreztem magam, abszolút ki tudtam teljesedni. A mai napig büszkeséggel tölt el, hogy a volt diákjaim közül többen választották hivatásul a művészettörténészetet. Ugyanakkor boldogság számomra az is, ha találkozok egy volt tanítványommal, aki emlékszik rám, esetleg megjegyzi, milyen hatással voltak rá a megtartott óráim. Mindig is fontosnak tartottam, hogy a gyermekek és a fiatalok megtanulják, mi is a művészet, és miután elsajátították az elméleti anyagot, jöhetett a vizuális élmény, hiszen a művészetek erről szólnak: a lélekig hatoló élményről és a tudásról. Ráadásul a műalkotások eredetiben hatnak igazán. Sok oktatási intézményben a tanulók inkább csak rajzolnak, festenek és magolnak, így sajnos gyerekek tömkelege kerül ki a középiskolából úgy, hogy nem tanulják meg a művészettörténet ábécéjét. A képzőművészet pedig az írással egyenértékű oly módon, hogy benne is megtalálhatóak a megfelelő kódok. Ezekből nagyon sok mindent ki tudunk olvasni egy adott korról, annak művészetéről, kultúrájáról. Azt mondják, a művészet az élet tükre. Viszont kevesen foglalkoznak azzal, hogy erre rámutassanak. Szükség lenne arra, hogy a művészettörténészek komolyabb figyelmet fordítsanak a kortárs művészetre, művészekre, hogy nagyobb lélegzetű tanulmányok szülessenek, ne csak kiállítások. Ugyanakkor több munkalehetőséget kellene biztosítani a múzeumokban, képtárakban, műemlékvédelmi intézetekben, hogy minél többet dolgozzanak azon, hogy ne vesszenek el az értékeink. Fontos elmondani, hogy a mi munkánk, a kutatások, a kiállítások szervezése, vagy éppen a tanulmányírások a kollektív tudatot gazdagítják. Nagyon sok minden feledésbe merülhet, a tárgyak pedig elkallódnak, jelentésük értelmetlenné válik.
Az utolsó gondolatához kapcsolódva kérdezném, ön milyen művészettörténésznek tartja magát?
– Én nem az a típusú ember és művészettörténész vagyok, akit kimondottan csak a magas művészet érdekel. Szeretek a helyi vonatkozású képzőművészek munkáinak feltárásán, a képzőművészeti gyűjtemények feldolgozásán dolgozni. Nem értek egyet azokkal az emberekkel, akik azt mondják, csak a nagy központokban van jó művészet. Ez nem igaz. Van az máshol is, csak tudni kell felismerni és bemutatni. Az értékes tárgyak között nem azokra kell gondolni, amik aranyból vannak, hanem amelyek magukban hordozzák a különböző aspektusból fogalmazott értékeket, amelyek fontosak a vidékünk számára. A művészet számomra egy nyelv. Örülök annak, hogy értem ezt a nyelvet, és annak is, hogy tudok olvasni a sorok között. Egyébként a művészettörténeten belül nagyon szeretek ikonográfiával foglalkozni, azaz a motívumokkal, a témákkal. Ezek változnak, és sajátosak egy bizonyos korra, egy bizonyos művészre, terepre, régióra. Ezeket figyelem most is, szeretek ebbe belemélyedni.
Mi a művészettörténészi hitvallása?
– Fontos, hogy az ember dolgozzon, és ne engedje elmúlni az éveket tevékenység nélkül. Ne várjunk, hiszen az idő nagyon gyorsan elrepül. Ugyanakkor vegyük észre a körülöttünk lévő művészetet, és próbáljuk megérteni azt. Járjunk el kiállításokra. Úgy gondolom, hogy a kitartó munka nagyon lényeges az életben. Ha őszintén érdeklődünk és kutatunk valami után, és lelkiismeretesen is foglalkozunk azzal, előbb-utóbb megmutatkozik a mélyebb tartalom.
Milyen művészettörténészi szemmel járni a világot?
– Egyrészt jó, másrészt néha fájdalmas is, hiszen egy szakember hamarabb felismeri, ha valamit elrontottak vagy leromboltak. Külön öröm élvezni egy másik művészettörténész munkáját. A kortárs képzőművészet szívbe markoló tud lenni, én is megélem ezt a kort, és ilyenkor idő kell, hogy a ráció szólaljon meg bennem.
Ninkov K. Olga megnyitja Csernik Attila kiállítását Topolyán
E könyve fedőlapját Sagmeister Peity Laura tervezte
Mire büszke az életében?
– Hálás vagyok a sorsnak, hogy megadta azt a lehetőséget, hogy a szakmám területén tudtam másoknak is segíteni. Remélem, még tudok is, hiszen már abban a korban vagyok, amikor megtehetem ezt. Boldog vagyok, ha be tudunk mutatni egy jó kiállítást és alapos katalógust. Örömmel tölt el, hogy szerkeszthettem néhány jó könyvet, és hogy segíthettem néhány kollégámnak is emléket állítani. Ugyanakkor büszke vagyok a magukat nem megtagadó kortárs képzőművészeinkre, akiknek az életművét követem. Néhányukkal szoros barátságot kötöttem. Büszke vagyok arra, hogy mindig voltak olyan emberek az életemben – elsősorban a szüleim, de tanárok vagy szakemberek is –, akik segítettek nekem, tereltek az utamon, vagy egyszerűen csak jóindulattal voltak irántam. Számomra már az is sokat jelentett, ha valaki jó szemmel nézte, amit csinálok, esetleg elismerte az elért eredményeimet, vagy csak kísérte a munkámat. Mindezek mellett hálás vagyok a szüleimnek, hogy megengedték, hogy a saját utamat járjam.
Biztos meghatódott, mikor átvehette Budapesten a Németh Lajos-díjat.
– Ez a díj hatalmas visszajelzés számomra, és sokat jelent, hogy megkaphattam. Az igencsak nagyszabású díjkiosztón többször meghatódtam, hiszen számos gratulációt kaptam nemcsak vajdasági emberektől, de Magyarországról is, a díjazottaktól, szakmabeliektől. Gratuláltak a néprajzos kollégáim is, akikkel együtt jártunk egyetemre. Büszkeséggel tölt el, hogy valaki/valakik számon tartják és figyelemmel kísérik a munkámat, Ezen felül mindennek hangot adnak oly módon, hogy díjban részesítenek. Ez azért nagyon fontos, mert a művészettörténészek munkája egyébként is a közönségnek szól, sohasem csak egy embernek. Tehát ez az elismerés nemcsak a munkámra irányul, hanem a vajdasági művészettörténészekre, művészettörténetre, muzeológiára. A díjat egyébként az egyetemi tanáromról nevezték el, akit mindig is nagyon tiszteltem és becsültem. A díjátadón, sőt még a Budapestre vezető úton is sok olyan pillanat volt, amikor csak rá gondoltam. Előttem volt az arca és a munkája, amiből a mai napig meríteni tudok
Ninkov K. Olga a Zentai Művésztelep vezetője is volt 1993-ban
Nyitókép: Ninkov K. Olga a Budahelyi Tibor által tervezett díjjal a kezében (Rózsa Dániel felvétele)
