Lovas Ildikó, József Attila-díjas író, a VM4K koordinátora, nemrég a Pro Urbe díjat is átvehette, amelyet virágzó írói tevékenységéért, Szabadka város fejlődéséhez való hathatós hozzájárulásáért ítéltek neki oda. Lovas Ildikó szinte egész eddigi életét a kultúrának és Szabadkának szentelte. Több újságban publikált, a lapunkban a mai napig is jelennek meg írásai és az Üzenet folyóirat főszerkesztője is volt. Számos nagy sikerű könyvet írt, ezek egyebek közt a Kalamáris, a Meztelenül a történetben, a Kijárat az Adriára, a Spanyol menyasszony, A kis kavics, a Cenzúra alatti, a Rózsaketrec, az Amikor Isten hasba rúg, és a legutóbbi A város lelke, avagy identitásjelek. A kétezres évek beköszöntével Szabadka, majd pedig az MNT művelődési tanácsosa volt. Sokat tett többek közt a Szabadkai Városi Könyvtár olvasóterme, a palicsi könyvtár épülete, a Raichle-palota felújításáért, a Kosztolányi Dezső Színház és a Lifka mozi új épületbe való költözéséért, a Szentháromság-szobor főtérre való visszahelyezéséért, a Vermes Lajos-szobor felállításáért, a Vajdasági Magyar Képtár létrehozásáért, de a Zsinagóga Alapítvány működésében is részt vett, amely hordozója volt az immár teljes pompájában ragyogó Zsinagóga felújításának. Szabadkáról, a díjról, könyvekről, emlékekről Lovas Ildikóval beszélgettünk.
Hogyan gondolsz Szabadkára és mi jut eszedbe először a Pro Urbe díjról?
– A neve, azt jelenti, a városért. Megpróbálom egy történettel érzékeltetni, mit jelent. A Sandhoz jártam óvodába. Emlékszem, hogy az oviba zajok hallatszódtak át a bicikligyárból, a munkazaj, jövés-menés. A kétezres évek elején, amikor bezárták a Partizánt, művelődési tanácsosként azt kezdeményeztem, hogy alakítsuk át alkotóházzá, fiatal képzőművészek, szobrászok, de zenészek, mozgásművészek is helyet kaphattak volna, Németországban számos példát láttam arra, hogy régi gyárépületeket ily módon átalakítottak. Arra gondoltam, megőrzünk valamit, egy gyönyörű épületet, ugyanakkor létre is hozunk valamit, lehetőséget is adunk alkotóművészeknek. Az ötletem nem lett elfogadva, persze nem ez volt az egyetlen. Viszont egy másik városi tanácstag kezdeményezését, hogy graffitikkel legyen ellátva a vasúti híd előtti téglafal, lelkesen támogatták. A graffitik ma is láthatóak azon a téglafalon. A város lelke, avagy identitásjelek című könyvemben is leírtam és vállalom is, hogy az szerintem giccs. A vasúti híd és a fal pedig önmagában építészeti érték. Ezzel a történettel azt akartam érzékeltetni, hogy a városról való gondolkodásban az foglalkoztat, hogyan éljük meg a várost és hogyan tudjuk visszaadni azt, amit ad nekünk, az emlékeket, az élményeket.
A Pro Urbe díj átvételekor (Fotó: Gergely József)
Mindig azt gondoltam, hogy Szabadka egy felkapaszkodó, szabadon lélegző város, ahol az embereknek helyet kell adni az alkotómunkára és itt a valódi értékkel bíró alkotásokra gondolok.
Ha valamit e város múlhatatlan értékének tartok, és amiért hálával tartozok, én is és mások is, akkor az a tanári kar, amely értékeket képes átadni a gyerekeknek, függetlenül a divattól. Olyan nevelésben részesítik a gyerekeket, ami erőt ad. A Szabadkán való nevelődésnek ez az egyik legnagyobb erénye. Ez a város önmagában is ellentmondásos, se nem kicsi, se nem nagy, mintha állandóan nyújtózkodna és megállna a nyúlásban. Itt viszont az emberek mindig is nagyra tartották a tudást és így nevelődtek, nevelődnek a gyerekek is. Ezt értékelnünk kell. Ezt kaptam én is és ezt is megpróbáltam visszaadni a városnak.
Húsz évig kulturális újságíróként, művelődési szerkesztőként, folyóirat-főszerkesztőként, tévés riporterként, irodalmi estek moderátoraként tevékenykedtem, tíz évig nemzetközi filmfesztivál zsűritagja is voltam. Ami tudásra, tapasztalatra szert tettem, azt a városnak akartam visszaadni. És ezt meg is tettem, vállalva a véleményemet, a gondolataimat, a meggyőződésemet és a konfliktusokat is. Nagy megtiszteltetés, ha ez a típusú magatartás, ami rám jellemző, visszaigazolást nyer. Ezt a díjat így élem meg, nem pedig vállon veregetésnek.
Mindig is olyan területen dolgoztam, ahol voltak konfliktusok és viták. Akár újságíróként is, hiszen nem mindig ír az ember olyat, ami mindenkinek tetszik. Addig vállaltam aktívan a vitatkozó értelmiségi szerepet, amíg nem kerültem közéleti funkcióba. Onnantól kezdve, hogy művelődési tanácsos lettem, nem mentem bele ilyen vitákba. Azt követően sem, amikor az életemnek lezárult ez a periódusa és egy új kezdődött. Közéleti szereplőként nem generáltam vitákat, csak elmondtam mit miért teszünk. Ha ugyanis közéleti emberként nekiállnánk vitatkozni, elvennénk ennek lehetőségét az újságíróktól vagy a vitapartnerektől, hiszen a pozícióból adódóan eleve arról beszélünk, ami majd megtörténik. Az teljesen rendben van és azt el is kell fogadni, hogy kapunk hideget és meleget. Egy valamit nem szerettem volna, hogy úgymond belemerevedjek az áldozati szerepbe. Nem akartam, hogy az életem arról szóljon, egyszer voltam valaki és minden alkalommal azt hangoztassam. Nagyon szomorú lennék, ha például a nevem mellett csak az állna, hogy volt ez vagy volt az. A Pro Urbe díj abban erősít meg, hogy össze tud érni az értelmiségi, a kreatív, alkotói szerepkör, ami nem engedi meg az áldozatiságba való belemerevedést – folyamatosan meg kell újulni, hiszen nincs olyan, hogy nem kellene újabb szövegeket, könyveket írni, eseményeket kell kitalálni, megszervezni.
A könyveidben sokszor jelenik meg a város. Szabadkát tartod a történeteid főszereplőjének? Miért tartod fontosnak azt, hogy Szabadkáról írj?
– Amikor végiggondolom az irodalmi tevékenységem, egyetlen kérdést tartok fontosnak: érvényesek-e a könyveim? Érvényes világokat teremtettem-e bennük? Nem a színvonalra gondolok, hiszen nem lehet huszonévesként úgy írni, mint mondjuk ötvenévesen. A színvonal a fejlődési ívet mutatja. Az, hogy érvényes-e, mást jelent. Azt, hogy a gondolatiságom, a rendszer, amit a szövegekben építtetve a világról elmondtam, elbírta az időt. Vagy az idő azt bizonyította, hogy amit leírtam, úgy történt, ahogyan képzeltem, hogy megtörténhet.
A könyveimnek Szabadka úgy a hőse, hogy a jelenségekkel foglalkozom, az emberek egymás közötti viszonyrendszerével, ami szélesebb kontextusban társadalomrajzként is funkcionál. Itt élő magyar íróként nekem különösen fontosak a társadalmi mozgások. Nemcsak azért vagyok magyar író, mert magyarul írok, hanem mert ehhez a kultúrához tartozom, ennek a világnak a szülötte vagyok. Ami persze azt is jelenti, hogy amennyire magyar, ugyanannyira vajdasági is vagyok. Ennek a világnak őrületes belső feszülései vannak, egymást kioltó erők működnek benne, de tisztában kell lennünk azzal, hogy ugyanezek viszik is előre. Szabadka azért különleges város, mert óriási tanulási képessége van egyrészt, másrészt pedig képes arra, hogy megtartsa önmagát.
Persze különösen az is foglalkoztat, hogy milyenek vagyunk mi magyarok ebben a világban. Mondjuk 1918 előtt másként voltunk-e magyarok, mint ma? De ez csak egy része annak, amit meg akarok érteni. Mert magunkat sem érthetem meg, ha a többi közösséget nem értem meg, ha az ő motivációikat nem értem meg. Meggyőződésem, ez a város önmagával azonos még mindig. Vagyis az a Szabadka, amelyik a tizenkilencedik század végén kialakult, megmaradt, ki tudott tartani abban a minőségében, miliőjében, ami ezt a várost az első világháború végén meghatározta. Hogyan lehetséges az, hogy Szabadka megtartja azt a hangulatot, azokat az értékeket, értékrendeket, amik ezt a várost ilyenné alakították, miközben az elmúlt évszázadban sokan mentek és jöttek. Nagyon sokan érzik magukénak Szabadkát. Mi Szabadka ereje, amivel magához tudja alakítani az embereket olyképpen, hogy nem engedi lebontatni magát. Ezt szeretném megfejteni, ezért írok Szabadkáról. Nekem Szabadka ilyen vonatkozásban nagyon fontos.
Művelődési tanácsosként sokat tettél a városért. Ez miért volt fontos a számodra? Mit tartottál szem előtt?
– Ez volt a munkám. Felszabadító élmény volt, amikor felfogtam, rájöttem, megértettem, hogy én elbírom ezt a feladatot. Alkalmas vagyok rá. Mindig sok emberrel beszélgettem arról, hogy milyen Szabadka és milyennek kell lennie. A piacon, a péknél, cipővásárlás közben is erről beszélgettem, ahogyan művészettörténészekkel, történészekkel, építészekkel, szerkesztőkkel. Én nem a politika világából érkeztem a városházára. Már több könyvem volt, folyóiratfőszerkesztő voltam, számos sikeres kezdeményezésem volt, szóval nem volt ilyen szempontból nehéz, ismertem a ,,témát”, a város kulturális életét, meg nagyon sokan segítettek nekem. Azt tartottam szem előtt, hogy Szabadka Szabadka maradjon. Ne álljon meg az időben, de ne is úgy fejlődjön, ahogyan azok fejlesztették, akik 1974-ben megszüntették benne a villamost. Meg tönkre tették a Palicsi-tavat. Fejleszteni, értéket teremteni, nem rombolni. Ha egy szívemhez közeli példát mondhatok, akkor a Korzón lévő antikváriumot mondom. Nagy és hősies cselekedet volt, hogy megmaradt. Sokan dolgoztunk érte, akik egyformán értelmezzük azt, hogy mi a szabadkaiság.
Az olvasók várhatnak tőled újabb könyvet?
– Egy olyan regényt írok, ami az újságcikkekre alapozva meséli el két nő történetét. A műfaji megjelölése a jelen pillanatban cselédregény. Már nem vagyok pályakezdő, így nagy a szabadságom, mert nem gondolok megfelelni semmilyen követelménynek, sem divatnak, sem elvárásnak. Csak egy egyszerű könyvet akarok írni, ami rólunk szól és nekünk íródott.
