Másfél évtizede beszélgettünk utoljára: összegyűltünk kéttucatnyian, mint valamiféle érettségi találkozóra, az újvidéki Forum-klubban mi, akiket harminc esztendővel korábban bocsátott útjára a Tanszék. Néhányan az egykori tanárok közül is eljöttek. Szeli tanár úr arról érdeklődött, mi történik Zentán, mit tudok a régi ismerőseiről, a gimnáziumról, és közben vissza-visszatekintett a zentai múltba, én pedig élvezettel hallgattam.
Tudtam persze róla, hogy egykor részt vett a Zentai Füzetek és a Monográfia Füzetek szerkesztésében, bemutatta a zentai írókat is; az sem volt ismeretlen számomra, hogy még korábban a legfiatalabb igazgatója volt a főgimnáziumnak, mégsem igazán ismertem ragaszkodását a szülővárosához, véleményét az útravalóról, amivel jó esetben minden szülőhely ellátja távozni készülő fiát. Ő ugyanis az irodalmat, a művészettörténetet vagy akár a történelmet is fölülről figyelte, kellő távolságból, úgy, hogy nagyobb területre, az egészre rálásson, mert különben nem tudunk mércét szabni az értékre, esetleg besétálunk a provincializmus csapdájába. Látószögének köszönhetően a tanár úr nem vált lokálpatriótává abban az értelemben, hogy a szülőhelyét minden elemében örök gyönyörűségnek vélje, szemet hunyva hiányosságai fölött.
Nem sokkal később mégis vallott könyvben és interjúban a szülőhely emberformáló, gyakran emberpróbáló szerepéről, ami akár helyben maradva, akár elhagyva faluját/városát, ha nem is szabja meg, de irányítgatja az életpályáját.
Az életútjának állomásait föltáró kérdésekre adott válaszait, vallomásait olvasva nem is igazán akad más teendőm, minthogy ezekből néhányat sorba rakjak, bemutatva Szeli István „zentaiságát”.
A Tájkép- és portrévázlatok Zenta honlapjára című könyvének szomorú levelében olvashatjuk: „Vallomást kérsz egy hozzám legközelebb álló tájról vagy helyről, amelyből kibontakozhat »a valóságos és szellemi haza képe«. Megtisztelő a kérés, s ha írnék, úgy csakis szülőhelyemről, Zentáról szólna az írás.”
És amikor Zentáról ír, már azt fejti ki, hogy a szülőhelyhez való kötődést – ami nem is törvényszerűen kell, hogy a születési hely legyen – nem észérvek szabják meg: „Valójában azonban nem is »felfogásról« kellene szólnom, mint fentebb, hanem egyszerűen csak egyféle – öntudatlan s akaratlan – »életérzésről«. Olyasmiről, amiről Kosztolányi négysoros remeke, szülővárosáról szóló lírai reminiszcenciája: Gyermekkorom, mindig téged kereslek, / ha járom a poros-boros Szabadkát. / Mióta labdám elgurult itt, / nem ér az élet egy fabatkát.
Meg is fogalmazza ezt a felismerését, utalva a „portrévázlatokra”: „Az itt felvázolt arcélek egyikének életművén töprengve jutottam el magam is arra a következtetésre, hogy nem a vezérek, az uralkodók, az állambölcsek vagy vallásalapítók tanításában kell keresnünk életünk támfalait és tartóoszlopait, hanem mindennapjaink élettényeiben, tapintható elemeiben, ezek összefüggéseiben, kölcsönhatásában, viszonyrendszerében és törvényszerűségeiben, amit a művészi érzékenységű lélek és a gondolkodó elme ismer fel, s tudatosít bennünk. Ennek révén Zenta az ottani ember számára már nem pusztán lakhely, hanem az otthon apoteózisává magasztosul.”
Persze idézhetnénk a kötetből Móricz Zsigmond sorait is, amikor az Életem regénye megírása után azt mondja: „Újraéltem egész életemet. Nem is kívánok többé magammal foglalkozni. Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt. Írhatnám még a világ végéig, az életem végéig. Minek. Ennél többet nem mondhatok magamról.”
Szeli tanár úr vallomással is fölérő, s a fentebbiekhez szorosan köthető két sora így szól: „Pedig hát magam is érzem, hogy alighanem Herceg Jánosnak volt igaza, amikor nem sokkal halála előtt azt mondta egy beszélgetésünk során: »Benned is az ér valamit, amit még onnan hoztál magaddal«.”
Nem kisebbíti az innen vitt útravalót és termékenyítő hatását sem az az időskori fölismerés, hogy évtizedek folytán a szülőváros is változik, s ugyanúgy, mint a világban sok minden, gyakran nem a javára. Így látja hát Újvidék és Zenta vonalán a múltat és a jelent; három és fél évtized távol, négy itthon: „Emez a harmincöt (év) meg legfeljebb ha intellektuális szolgálataimat vette bérbe, ha éppen szüksége volt és igényt formált rájuk. Ezért szörnyed el az ember, amikor látja amannak az elsivatagosodását is. Nemcsak azt, hogy rendre dőlnek, vesznek, pusztulnak az utcák, terek, sétányok és ligetek százados platánjai, tölgyfái, gesztenyesora és akácosa, hanem azt is, hogy az elhagyott, de kegyelettel őrzött világ is ma már csak az emlékezetben él, azonban már sem fizikai, sem szellemi habitusában nem azonos önmagával. Még csak a lélekben óvott lenyomatával sem. A hajdanvolt emberek, lelkek, eszmék, illúziók, a közgondolkodás és közerkölcs lepusztulásának a látványa döbbenti meg az embert, aki már csak öt–tíz évenként jár haza, akkor is leginkább csak temetésre (ami mindenkor temetkezés is lesz a számára). A megbizonyosodás, hogy minden létező megállíthatatlanul siklik át egy ismeretlen dimenzióba – a temetők terminológiájával –, az öröklétbe. Meg aztán az a nem kevésbé ijesztő felismerés, hogy ettől a hajdanvolt világtól már elidegenítette az idő, az a másik: a valóságos, a reális; mai környezete pedig sohasem fogadta magába (amit persze bizonyára saját maga sem óhajtott igazán), mivelhogy mindvégig gyökértelen, »behozatali értelmiséginek« számított, a házatlan és hazátlan, a szállodában lakó idegen átutazó státusa volt a sorsa ebben a kevert lelkű, nyelvű, szellemű emberi sokaságban.”
A fentiekben felesel egymással az otthont adó szülőváros és az „alkalmi” haza, sőt az előbbi önmagával is, mégis örök érvényű, lélekben és szellemiekben is maradandót igazán a szülőhely tud adni, akkor is, ha az kicsi és távol esik a nagy kulturális központoktól. Megbecsülést érdemel, vagy ahogyan Szeli István nyilatkozta a Vékás Jánosnak adott nagyinterjúban: „Ahhoz a nagyobb közösséghez pedig – ahogy Móricz mondotta annak idején – csak a kis közösségeken keresztül lehet eljutni. Ez elég korán tudatosodott bennem, és ezért viszolyogtam mindig egy olyan szellemi magatartástól, amely lebecsüli azt az életet, amelybe valaki nemcsak hogy beleszületett, hanem benne is él.”
Végül pedig idézzük egyfajta, a továbbiakban a könyvben kifejtett értékelését a zentai irodalomról: Nagyon jól tudjuk, hogy Zenta nem Kiskőröse, nem Stradfordja vagy Jasznaja Poljanája az irodalomtörténetnek – utal nyilván Petőfire, Shakespeare-re és Tolsztojra. Tudjuk, hogy itt nem született olyan nagyságrendű író, akiért, mint Homéroszért, hét város versengett volna, mégis sokaknak a nevét jegyzi az irodalomtörténet.
Tegyük hozzá: született viszont egy Szeli István, akinek a nevét sokaknál nagyobb betűkkel jegyzi az irodalomtörténet. És bár a fiatalkori kimagasló eredmény nem predesztinálja törvényszerűen a jövőt, engedjék meg, hogy befejezésül elmondjak egy derűvel vegyülő komoly történetet: Szeli István a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen egyik vizsgaidőszakban az első négy szemeszter, a másikban a másik két év vizsgáit tette le. Pais Dezsőnél, a kiváló nyelvésznél egyszerre nyolc szemeszter anyagából vizsgázott: „Kérem, június 17-én délután 4 órakor jelentkezik itt nálam” – mondta Pais. Fábián Pál, hasonlóképp ismert nyelvész megkérdezte a vizsgázót: Tudod, ez mit jelent? Pais több mint negyven esztendeje azon a napon, abban az órában a Belvárosi Kávéházban a tarokkpartiját tartja, és még nem történt meg, hogy azt valamiért elhalasztotta volna. Hát vedd tudomásul, mekkora megtiszteltetés ért.
És ugyanabban az évben rektori kitüntetéssel, „vörös oklevéllel” érkezett haza.
Ez is eszünkbe juthat majd, ha erre járva föltekintünk az emléktáblára. A város megtiszteli őt a ma fölállítandó emlékjelekkel, mert Zenta számára is megtisztelő, hogy innen indult el és ide tért vissza – hosszú útnak porával – Szeli tanár úr.
(Elhangzott Zentán szeptember 11-én, a Szeli István születésének 100. évfordulóján állított emléktábla avatóján.)
