Töretlen hűséggel

„Kedves árnyékotok minden perczben látom”

Grujicsné Popovits Emília versei

Grujicsné Popovits Emília nevével a Petrik Géza szerkesztette, bibliográfiai forrásnak is tekinthető Corvina című, egykor havonta megjelenő, a Magyar Könyvkereskedők Egyletének Közlönye című kiadvány 1901. évi novemberi számában találkoztam először, s nem is könyvének a címe, a Hervadt lombok keltette fel a figyelmemet – a századfordulón minden második verseskönyv reményvesztettségről, hervadásról, búskomorságról, fájdalmas gyötrődésről, eltiport virágoskertekről szólt –, hanem a szépen csengő szlávos név, ami a kiadó, a szabadkai nyomda feltüntetésekor bunyevác honleányra engedett következtetni. Kíváncsiságomat erősítette a címlapon olvasható felhívás, miszerint könyve „kapható Grujicsné Popovits Emíliánál Mitrovicán (Szerém-megye, Szlavónia)”.

A kötetnyitó költeménye is sajátosan és erőteljesen nőies: a Letört lombok című versében mennydörgésről, virágoskertet tépő viharról szól, ahol a dühöngő szél szerteszórja a megtépett virágokat. De a virágzást egyetlen vihar sem törheti meg, a zivatar elvonultával a kertek kiheverik a csapást, s hamarosan újra virágba borul a természet. Ám ekkor a költőnő megkérdezi: miért nincs az ő lelkében is annyi erő, hogy a reá szakadt sorscsapások után ő maga is talpra álljon?

Óh, miért nincs annyi erőm,

Mint a kis virágnak ottan,

Hogy hazámba visszatérjek,

S ne éljek itt – elhagyottan?!

[…]

Áldott népem homlokáról

Levenném a gondok ránczát,

Hogy ne hordja örökösen

A szolgaság nehéz láncát.[1]

Szlavóniában, Mitrovicán (Szávaszentdemeteren) valahol mélységes-mély elhagyatottságban, a szabadulás, a hazamenekülés lehetőségét kutatva versel egy ifjú leány, vagy reményét veszítette asszony. Néhány lappal hátrább, A sorsüldözött vándor című költeményében „csillagtalan ködös éjjel” sötétjében bolyongónak nevezi magát, és sorsa miatt százszorosan elátkozza önmagát. Ám mintha olyasmi is kicsendülne a versből, hogy saját hiúságának lett az áldozata, amikor pillanatnyi érzelmi felbuzdulása nyomán a haza szolgálatába szegődött. De csalatkozott az álmaiban és az elképzeléseiben, s most azt sem tudja, „hogy küzdjem tovább nyomorult életemmel”. Megerősíti a költőnő kétségbeesésének okát az Elmerengés az idegenben című verse, mely némileg közelebb visz talányos helyzete tisztázásához:

Messze, messze földön, idegen országban,

Hol a nép nyelvét nem értem, nem tudom…

Távol szeretteimtől, bús, rideg magányban

Elmerengek a leáldozó napon.

[…]

Kedves árnyékotok minden perczben látom…

Ti együtt vagytok hon, én pedig magam.[2]

Eltekintve attól, hogy a vers poétikailag sok tekintetében igencsak kifogásolható, annyi már világos: talán egy kegyes nővér, talán egy tanítónő távol az otthonától, nemes feladatok elvégzésére szegődött el, de a vállalása meghaladta erejét, s kétségbeesésében hol a virágoktól, hol a naplemente tompa fényeitől kér segítséget. A Fiamnak című vers azután eloszlatja a kételyeket: egészen bizonyosan tanítónőről – a szlavóniai hivatkozásából következőleg –, talán Julián-tanítónőről van szó. Az Emlékvers tanítványom R-ka emlékkönyvébe című verse megerősíti a feltételezést, az E… kis növendékemnek című verse pedig már egyértelművé teszi Grujicsné Popovits Emília tanítónői mivoltát: „Dalt kívánsz tőlem, gyermekem, / Dalt, mely mellett viruljon / E drága hon – és nemzetem / Dalom mellett vigadjon?” Ily költői ihletettséget ugyan nem érez magában, de nyomatékosan figyelmeztet a honleányi elkötelezettségére, nemzete iránt érzett mérhetetlen szeretetére.

A Hervadt lombok című kötet lapjain ezt követően sorjáznak a hazafias versek: az Október 6. című alkalmi költeménye, és a Szeresd a hazát édes gyermekem című pedagógiai célzatú poémája, utána A költőkhöz című versében, általánosságban, minden korok dicső lantosait méltatja, kik valahányan maguk a „fénylő nap bolygó-csillagai”, úgy szórják üdvözítő fényüket szerte a hazában:

A művelődés ezer éves nagy

Munkái hirdetik,

Hogy e földön Árpád hős nemzete

Él, s munkálkodik…

Nem harczi zaj mellett, hanem szívvel,

Nemes lélekkel ront

A gyarló setét ellen, hogy ezzel

Emeljen szép hont.[3]

A költemény pedagógiai szándéka elvitathatatlan, egyszersmind önmagáért beszél. Petőfinek, az örök szabadság költőjének! címmel poémát szentel a szabadság lánglelkű költőjének, méltatva annak magasztos eszméit, Vörösmarty Mihály – a költőkirály – kegyeletes emlékére írt versében pedig az utolérhetetlen költőóriást, a nemzeti ideált ünnepli, majd magasra csapó plebejusi lelkesedéssel A szegény nép című költeményében maga is az elődök nyomába ered, amikor fennhangon figyelmeztet: „Halljátok, a nép jajgat – könyörög! / – Égi szózat hamisan dörög? / Az éhezőknek adjatok kenyeret. / A fázó gyermekeknek meleget.”

Ami az eddig olvasott versekből kitűnik: Emília tanítónő a maga elhagyatott, sanyarúságának okán sokszor felpanaszolt helyzetében diákjainak – és versei olvasóinak – a haza nagyjainak példáját felmutatva hűségről, hazaszeretetről, a nemzetért való munkálkodásról beszél, s amikor sok-sok megnyilatkozásában a közösség iránti elkötelezettség lényegét és jelentőségét körülírta, A hazáért élni című költeményben – a kötet utolsó versében – egyértelművé teszi az elhivatottság és az elkötelezettség lényegét:

A hazáért élni,

A hazáért halni,

Régi dicsőséget

Fényre deríteni:

Örökségkép hagyták

Reánk mi apáink,

Nemzetünk erénye,

Lelkünk üdvössége

Legyen ez minekünk

Most, és mind örökké;

Isten, király s haza

A magyar bálványa,

Ihletett lelkünknek

Fenséges oltárja.

Mint a szent háromság,

Fennkölt, szent eszménye.

E három eszménykép,

Hála imádságként

Éljen hű szívünkben

Most és mindörökké!

Magyarok Istene!

Óh, add ránk áldásod,

Hogy folyton virágozzék

A te szép országod.

Áld meg Isten, áld meg

Fennkölt királyunkat,

S szent szabadságunkat;

Áld meg nemzetünket,

Bűbájos nyelvünket –

Most és mindörökké![4]

Hihetnők, a hazáért, a szülőföldért és a nemzetért ily magas hőfokon csak az képes lelkesedni, akit a közvetlen kapcsolat hiánya, és az távolság emésztő kényszerei tesznek nap mint nap próbára. Egészen pontosan: csak egy, a bizonytalan távoli vidékre, hivatalból kirendelt, a vállalt tanítói szolgálatával együtt járó elhivatottságára figyelmeztető, magasan felette álló törvény teremthet olyan helyzetet, mint amilyenben Grujicsné Popovits Emília a messzi Szlavóniából küldi haza sóvár vágyait és üzeneteit. A Szülőföldemhez című versében gondolatban, első álmainak édes, szép hazájába, vándormadár módra repül haza néhány barátságos, bátorító szóra:  „Hisz amerre vagyok – / Lelkem gondolata / A honvágy szárnyain / Száll hozzátok – haza”. A költői életérzés, az elkeseredettség ihletforrása, a távoli szolgálat vigasztalansága a versek nyomán lassan kirajzolódik a Hervadt lombok című kötet lapjain.

Emília tanítónőt a Hol vagy anyám? című verse tanúsága szerint olykor a halál is megkísérti, attól kér segítséget, aki szépen fogant, mégis gyötrelmessé vált életének mégiscsak a forrása volt. Ezt a nyárfalevélként reszkető lírát csak ritkán derítik olyan költemények, mint a Hajnal ébredéskor a reggeli álmait eldaloló pacsirta üdvözlése, vagy a Tavaszkor ujjongása, amikor a levegőben fölpárálló „Bűvös, mámorító illat / Bódító madárdal, / Elkábítja lelkemet”.

Hogy valójában ki is volt a távolban verselő Grujicsné Popovits Emília, a Hervadt lombok című verseskötet szerzője, ezek után sem tudom. Elbizonytalanít, hogy szabadkai kötődése sem tűnik biztos támpontnak, hiszen könyve a források tanúsága szerint ugyanakkor, 1901-ben Oberläuter Róbert bizományában Temes-Kubinban is megjelent, s ezzel ismét parttalanná vált a sorsát meghatározó tájbelisége. Nevét nem találom Badics Ferenc Julián akció című, 1994-ben Pécsett megjelent kötetében sem, ahol a szerző nem kevesebb mint 130, Szlavónország területén szolgálatot teljesítő Julián-tanító nevét sorolta fel, adatai azonban az 1904. esztendő utáni évtizedre vonatkoznak. Grujicsné Popovits Emília nem volt alkalmazottja a Magyar Királyi Államvasutak mitrovicai elemi népiskolának sem, az intézet X. évfolyamának 1915-ben megjelent értesítője nem emlékezik meg róla. Reményeim szerint egyszer mégis megtalálom a nevét valamelyik szlavóniai magyar iskola tanítóinak sorában, törékeny alakját azonban addig a szívemben őrzöm, hiszen határozottan látni vélem egy magára maradt asszony tengernyi szenvedésének okát és lényegét.

(Folytatjuk)