Bármily furcsa is, a „haza bölcsében” Sütő András drámáinak hősét látom megelevenedni, noha nem is szerepelt ezekben a művekben. Élete és politikusi tevékenysége mégis a legnagyobbak közé emelte, akiről (főként halála után) verseket írtak a költők, és akiről adomák, anekdoták tömege született meg. Önkéntelenül vetődik fel bennünk a kérdés: mi kapcsolja Deák Ferenc cselekedeteit Sütő eszmei alapállásához a fejünkben? Annak a megfellebbezhetetlen igazságnak a felismerése mindkettőjüknél, hogy népe iránti legnagyobb vétket követi el az, aki még akkor is harcba viszi övéit, amikor már biztos a vereség.
Sokféle címet kaptak a magyar köz-, szellemi és művészeti-irodalmi élet nagyjai az évszázadok során: Széchenyi a „legnagyobb magyar” volt, Blaha Lujza a „nemzet csalogánya”… Ezekhez mérten is igen rendhagyó és megtisztelő az a minősítés, amelyet Deák Ferenc népétől kapott: a „haza bölcse”. Ezt erősítik meg azok a versek, adomák, anekdoták és más irodalmi és folklorisztikai remeklések is, amelyek róla íródtak, vele foglalkoznak. Tóth Kálmán költeményét száz és száz helyen szavalták el a Deák-ünnepségeken, -tanácskozásokon:
A szem volt ő, mely értünk messze néz,
Hallás, mely mindent figyelembe vész,
A kéz, melyben törvényünk volt a kard,
Mely oltalmaz, véd, s ha kell, visszatart;
Az ajk, mely minden érzést kifejez:
Egy nemzet vágya és igéje ez,
Erős, hatalmas akkor, hogyha szól:
Félelmes, mikor hallgat és dacol.
Úgy jött szelíden, mint a magvető,
Nagy eszméknek magvát hintette ő.
Egyenlőség, szabadság elveit,
Ahol csak föllép, mint a nap, derit,
Munkára kelt, idomít, ösztönöz,
Együtt tavasz s gyümölccsel teli ősz,
Fejlődni, tenni, ahol csak lehet:
Megérdemelni a polgári nevet.
A csendes, szerény embernek, aki nagyon korán, kamaszkorában veszítette el a szüleit, feltételezett és valós délvidéki kapcsolatai is léteztek. Amikor a pápai királyi algimnáziumot, majd a piarista gimnáziumot elvégezte, gyámja Hertelendy György ughi földbirtokos volt, aki a győri Királyi Tudományakadémia jogi tanszékére íratta be.
A délvidéki vonatkozásokat kereső kutató már itt szimatot fog, hiszen Hertelendyfalva, a dél-bánáti székely település, egészen Belgrád közelségében fekszik, évszázadok óta kiszolgáltatva a történelem viharainak. A falu lakosai mégis megőrizték kristálytiszta nyelvüket és népi szokásaikat.
A pontos vonatkozások feltárása időigényes levéltári kutatásokat igényel, de mondaként témánkhoz tartozik, tehát a szájhagyományra hivatkozva utalhatunk rá, hogy a Deák családnak Bajsán voltak birtokai, s több Deák vezetéknevű környékbeli magyar származtatja magát tagjaitól, így szülőfalum, Kishegyes több lakosa is, közöttük édesanyám (leánykori nevén Deák Ilona). A bátrabbak egyenesen a haza bölcse közvetlen rokonainak tartják magukat, habár tudják, hogy nem volt gyermeke.
A nagy államférfi mindenkori szerénységét, mérsékletességét, majd a kiegyezésre való hajlamát sokféleképpen értékelték a történészek és politológusok, de miként a Deák Ferenc élete és kora című rendkívül tetszetős kivitelezésű jubileumi kiadvány előszavában olvashatjuk, „Talán soha senki nem kérdőjelezte meg, hogy méltó-e erre (a megtisztelő minősítésre). De vajon tényleg nem merevedett-e pusztán közhellyé ez a kifejezés az elmúlt évek során? Vajon tudunk-e érdemben is többet Deák Ferencről, az emberről és politikusról azonkívül, hogy páratlanul fontos szerepet játszott az 1867. évi kiegyezés létrejöttében? S ami a legfontosabb: vajon valóban lehet-e a 21. század közepén is megfontolandó üzenete egy immár 200 éve született politikusnak?”
Deák Ferenc nehéz történelmi idők hőse volt, amelyekben csak bölcsen gondolkozva lehetett menteni, ami menthető. A szabadságharc leverése után az elnyomó hatalom minden korábbinál kegyetlenebbül torolta meg a rebellis gondolkodást és magatartást, s ebben a kiélezett helyzetben a 48–49-es forradalom és szabadságharc igazságügyi minisztere, aki mindig a törvényesség felett igyekezett őrködni, senkit sem serkenthetett törvényszegésre. Okosságára vall az is, hogy már százötven évvel az Egy lócsiszár virágvasárnapja megírása előtt Sütő András Kolhaas Mihályának az érvelésével élt: „Hozzá ne nyúlj az ellenségedhez, míg nem vagy biztos benne, hogy fejét veheted! Mikori ez a figyelmeztetés? Kinek szól, ha nem az ostobáknak, a hadi tudományokban és számtanban megbukott kalandoroknak: a hiszékenység vámszedőinek.”
A megfontolt államférfi a következőképpen fogalmazta meg emberi és politikai ars poeticáját: „Kockáztathatunk mindent a hazáért, de a hazát kockáztatnunk nem szabad.” E nézőpontból szemlélve a lázadásnak máskor, és a higgadt tárgyalásoknak megint máskor van az ideje. Petőfi Sándor és Arany János is megszívlelte mondását: „Ki felülről igazságot kíván, annak lefelé is igazságot kell szolgáltatni.” A Rubicon budapesti történelmi folyóirat tematikus számában felsorakoztatott képzőművészeti alkotásokon pózok nélküli, szürke eminenciásként néz velünk szembe.
Gyakran emlegetik Vörösmarty Deákról írt versét, amelyben a kiváló politikus szerénységét emeli ki:
Munkabiró lelket kivánok, félni tudatlant,
S félni merőt: amint a haza jobb ügye hí.
És emberszerető szívet, ha vad indulatokkal
És áleszmékkel küzdeni síkra kelek.
-------------------------------------------
Mindezekért a díj, amelyet elérni reményem:
Vajha kicsin legyek a nagy haza hősei közt.
A „haza bölcsének” személyében megtestesült hát az ellenzéki vezér, aki már 1833 és 1836 között – majd 1939/40-ben szintén – Zalát képviselte a pozsonyi országgyűlésben, ahol a jobbágyság helyzetének javításáért és a szólás meg a sajtó szabadságáért küzdött.
A „haza bölcsének” személyisége annyira izgatta a történészeket, hogy Pulszky Ferencz 1876-ban például jellemrajzot irt róla, ami ritkaságnak számít egy-egy jeles államférfi vagy író-költő esetében, talán csak József Attila a kivétel ebben a tekintetben. A többieket olyannak fogadta el az utókor, amilyenek voltak, ám Deák Ferenc esetében fontosnak tartotta azoknak a lelki okoknak a vizsgálatát, amelyek esetleg a haza sorsát érintő életbevágó döntéseinek meghozatalában befolyásolhatták.
A Magyar Tudományos Akadémia tagját (egy időben elnökét) nagyon nehéz elhatározásokra kényszerítette a történelem, így aztán szinte az ország minden polgárának érdeklődését kiváltották szavai, tettei. 1865. április 15-én a Pesti Naplóban megjelent nevezetes Húsvéti Cikkéről, amelyben a jövőbeni kiegyezést szorgalmazta, részben megértéssel fogadta az ország, de talán éppen ezért jellemezte így Pulszky a kiegyezés körülményeit vizsgálva: „…Bécsben is végre azon meggyőződésre jöttek, hogy Magyarországot másként mint magyarokkal kormányozni nem lehet, s hogy oly magyart fel nem tudnak találni, ki hazáját a monarchia központosításának elárulná. A személyek folyvást változtak, de a nehézségek nem kevesbedtek, oly annyira, hogy Schmerling is kezdte érezni, miként a várakozás több kárral jár kedvencz eszméjére mint Magyarország érzelmeire nézve; mert nálunk a külföld segélyében vetett vad remények lassan lassan eloszlottak, a nemzet többsége mindig szorosabban ragaszkodott Deákhoz, mivel érezte, hogy az ő keblében nem lakik önzés, hogy sem fényt, sem hatalmat, sem bármi előnyt nem keres a maga számára; s ismerte vezérének forró hazaszeretete mellett azon lelkiismeretes ovakodását minden túlmerész s a jövőt veszélyeztető lépésről; ebben találta a sikernek biztos zálogát, ezért követte őt kétkedés nélkül, s bizott határtalanul bölcs belátásában.”
A Deákról írt verseket kötetbe is gyűjtötte tanítványaival a kiváló szegedi kutató és középiskolai tanár, dr. Árpás Károly. Az impozáns kis könyvben sokak mások mellett még Arany Jánosnak, Ady Endrének és Kosztolányi Dezsőnek is szerepel költeménye. „Ha figyelembe vesszük az általa ihletett, az élete során irt költemények csekély mennyiségét (válogatásunk első nagyobb fejezete), és összevetjük a hozzáférhető halotti versek nagy számával – erről szól a második egység –, akkor azt látjuk, hogy nem az államférfiról kapunk képet, hanem a kortársakról. Hasonlóan a magyar világot jellemzi, hogy az aktuális 1876-os esztendő után alig született olyan lírai alkotás, amely vele, tetteivel, illetve hatásával foglalkozik; ezeket soroltam a harmadik egységbe” – vallja a kötethez írt előszavában Árpás.
Ugyancsak ő gyűjtötte egybe diákjaival a Deákról szóló történeteket (adomákat, anekdotákat is), alapozva az 1870-es években megjelent Deák Ferenc adomái című könyvre is. A kötethez írt előszavában eljut a következtetésig, hogy a legendában kell keresni e szájról szájra adott kis mesék sikerének titkát. „A középkori legenda arra tanított, hogy mindenkiből lehet szent, a leghétköznapibb emberből is, ha megtartja Isten parancsait. Az anekdota, az adoma arra volt példa az átlagemberekből, belőlünk álló olvasónak, hogy a történelmi személyiségek, nagy emberek, művészek éppen olyan esendők, mint mi vagyunk”, jegyzi meg találóan.
Hasonló kísérletre vállalkozott Liska Dénes is, aki „Hazudni nem szabad” mottóval közölte a Deákról szóló anekdotákat. Ez a pazar kivitelezésű kötet Liska saját gyűjtése nyomán keletkezett, aki a legtöbb anekdota lelőhelyeként az ötkötetes Magyar Anekdotakincs-et jelöli meg.
Főként e kiadványok darabjaiban élte át hősünk, a „haza bölcse”, az elmúlt két évszázadot.
