Sára és a kandúr, aki elvesztette a nagyiját
– Ne fészkelődj már! – mondta apa, és szorongatta a kormányt.
Az autók két sorban álltak mozdulatlanul előttük és mögöttük is. Sára arca elborult, és elfordította a fejét, de olyan gyorsan, hogy egyik hosszú fekete hajtincse majdnem a szájára tapadt. Apa azt gondolta, hogy a kislány a forgalomtorlódás miatt haragszik rá.
– Csak leérjünk a hídról és minden rendben lesz.
Kezével végigsimította a homlokát és hozzátette: – Talán...
Sára már harmadszor vette elő a mobiltelefonját, de eszébe jutott, hogy attól ugyan nem várhat segítséget, ezért visszatette a mosolygó mókus alakú hátitáskájába. Anya már rég, szívesen vett volna neki egy másik hátitáskát, de Sára képtelen volt csak úgy eldobni a nagyi ajándékát.
– Nézd ezt a sok autót körülöttünk! C-c-c! – ciccegett apa. – Mindnek olyan keskeny lámpája van, akárha ferde szemeik lennének. Mind olyan gonoszul néznek ki. Valamikor az autóknak kerek lámpáik voltak, olyan – jóságosak. Akkor szeretni lehetett az autókat.
A kislány felé fordult, de nem talált benne beszélgetőtársat.
A sor megindult.
Majd megállt.
Újra megindult.
Lassan haladtak.
Naaaagyoooon lassan.
Néhány perc múlva leértek a nagyváros zsúfolt utcáiba. A buszok a jobb szélső sávon sorakoztak fel, a többi jármű a másik két sávon tolongott. Valaki türelmetlenül dudálni kezdett.
– És épp ezt a hétvégét kellett választanod, hogy a nagyinál lehess?
– Mit tehetnék, apa? Elkezdődött a szünidő, ti dolgoztok, én meg már nem tudok a szobámban ülni.
Apa felhúzta a szemöldökét, jeléül annak, hogy nyugtázta Sára kijelentését.
– És a Facebook? Fényképezkedhetnél és csetelhetnél kedvedre.
Sára nem reagált.
– Ahogyan az összes barátnőd is?
Semmi.
A szeme sem rebbent.
Apa lemondott róla, hogy meggyőzheti.
– Soha nem volt ennyi autó! Ez szörnyű! És hol van most az a tér? Mindig elfelejtem, hogy is kell odajutni. Itt mindegyik utca hasonló...
Az autó balra fordult, majd jobbra, majd megint jobbra, de a magas épületeken és az aprócska fákon kívül semmi mást nem láttak.
– Valahol itt kell lennie...
Lelassítottak egy kicsit.
Apa hunyorgott.
Jobbra fordultak, de az zsákutca volt.
– Hmmm, nem vagyok biztos – mondta apa és elkomolyodott.
– Nem baj! Egyedül is odatalálok! – kiáltotta Sára, és oldozni kezdte a biztonsági övet.
Apa ránézett. – Gondolod? Ez nekem sokat jelentene, mert sietek. Izé... Munka után mama és én megyünk valahová, így egy kicsit késünk az ebédről.
– Nem gond, apa. Nem vagyok kicsi, tizenkét éves vagyok.
Sára kinyitotta az ajtót és az aszfaltra lépett. Új, zöldes színű tornacipője teljesen elütött a kemény, repedezett beton látványától. A repedések egy öreg fa vékony, fekete ágaira emlékeztettek.
– Minden rendben van, apa – szólt Sára, apja aggódó arca láttán. – Ahogy megérkeztem, jelentkezem.
Apa jobbra-balra húzogatta a száját, mert nem tudta pontosan, mit is válaszoljon, végül ennyit mondott: – Köszönöm.
Sára bólintott.
A kerekek lassan indultak el, mintha az autó vonakodott volna az elindulástól.
Hamarosan elfordult a saroknál és eltűnt.
A kislány megigazította a farmernadrágját, a zsebébe tette a mobilt és felment az ösvényre.
Hirtelen csend lett. Mintha sehol egy lélek sem lenne. Mintha a város hirtelen kiürült volna.
Sára szétnézett, de csak a roskatag, szürke épületeket és a szomorú, júniusi zöldet látta az elvirágzott hársfákon.
Szerette az öreg hársak illatát. Elbűvölő volt, bódító, kicsit kesernyés, de benne mindig erőt ébresztett, hogy szívja be még, és még, és még többet, mintha arra tanította volna ez az illat, hogy ezen a világon semmiből sem lehet elég. Milyen kis dolog, és milyen gyönyörű. Akkor eszébe jutottak a nagyi szavai. A kis dolgoknak édeseknek kell lenniük, hogy könnyebben elviselhessük a nagy dolgok keserűségét. Sára csokoládéra és süteményekre gondolt, de ha ezt hangosan is kimondta, a nagyi csak megsimogatta a fejét.
Egyenesen ment, majd befordult balra, abba az utcába, ahol az épületek halványkék színűek voltak. Egy ember haladt el mellette kerékpáron, és furcsa volt, hogy olyan sokáig nézte őt. Talán le is lassított, amikor elhaladt mellette.
– Elnézést, megmondaná, hogyan érhetnék el a térig?
Az ember megcsóválta a fejét és tovább tekerte a pedálokat.
Sára aztán az előtte levő épületre nézett, és észrevette, hogy a homlokzat egy vékony rétege felpúposodott. A toronyház oldalának felülete valami kockás mintázatú volt, s a gipsz, akár a régi rongy, szétszakadozott rajta. Furcsa volt, hogy ilyen tisztán láthatott minden szegélyt, minden redőt, minden repedést az épületen. „Ó, milyen éles a látásom“, gondolta.
Egy kis zsákutcába, jobbra fordult. Rengeteg autó állt az úttest mindkét oldalán, a zsákutca így régi, eldobott járművek parkolóhelyére hasonlított. Némelyek csak rozsdás roncsra emlékeztettek, az egyik kis cirkáló olyan gömbölyű fémrészekből volt összerakva, hogy egy felfúvódott, dagadt halra hasonlított. A kislány fölemelte a fejét, és meglátott egy embert egy teraszon, melyen halványrózsaszín fehérnemű száradt. Mozdulatlanul állt ott, az árnyakkal teli szemeteskukát nézte.
– Elnézést, meg tudná mondani, hogyan juthatnék el a térig?
– Tér? Miféle tér?
– Tér. Épületekkel, oszlopcsarnokokkal körülvéve...
Az ember szorított egyet az állkapcsán, felhúzta a száját, megvonta a vállát, egy pillanatra elgondolkodott, megfordult és bement a lakásába.
„Továbbra sem tud róla senki semmit”, szomorodott el Sára, de érezte, hogy a tér közel van.
Egyenesen ment tovább és elért egy kis fakerítéshez. Két piszkosszürke deszka közt betülekedett, és belépett egy kerek kis udvarba. „Úgy tűnik, jó helyen járok. Emlékszem erre az udvarra”, gondolta magában, a téglával kirakott lépcsőzetet és a kis, gyepes helyet nézve, ahol egy fekete hajfürtös kislány hajtotta műanyag triciklijét. Bement a kapun, aztán jobbra fordult, és a sarok mögött egy kétemeletes, hosszúkás építményhez ért.
Egy hosszú alagúton átkelve kiért a napos, nyílt térre.
A tér szürkéspiros négyzetekkel volt kirakva, és mind a négy oldalán oszlopcsarnokok övezték, bennük kis boltokkal. A kislány nem tudta ugyan elég jól az ide vezető utat, mégis csodálkozott, hogy bárki, akit a tér felől kérdezett, csak tagadólag rázta a fejét, mintha először hallana felőle. De most valóban ide érkezett.
Nézte a háromemeletes épületeket alátámasztó széles, gömbölyű oszlopokat, és külön megörült a két torony közt elhelyezett nagy órának. A két torony az emeletek fölött volt, melyek az egész teret bezárták. Néhány ablak nyitva állt, ezért úgy tűnt, hogy az épület hotel vagy irodák sorozata. A kislányt leginkább a hidacska hozta zavarba, a tér közepén, mert semmilyen átkeléssel kapcsolatos akadály nem volt a helyszínen: sem folyó, sem zöldterület, sem bármilyen emelkedő. Hidat azért építenek, hogy valamin át lehessen kelni, vagy átugorni valamit, de nem tudott rájönni, hogy ezt a hidat miért rakták éppen ide.
– Ah, itt vagy! – szólalt meg mögötte egy hang.
Megfordult, és megpillantotta a sötétpiros kardinálist. A madár a kislány felé fordította jobb szemét.
– Szia, Bertold! Megkaptam az üzenetedet, de...
– Tudod, hogy nem szeretem, ha így hívnak! Neked én Berti vagyok! – komorodott el amúgy is fekete arcocskája. – Gyere, keressük meg. Már megint eltűnt!
– A nagyi? De hogy szökhetett meg előled?
– Magam sem tudom. Én egérvadászatra indultam, mint minden reggel, zavarba hozott, hogy...
– Bertiiiii! – tárta szét kezeit Sára mérgesen. – Mikor fogod fel végre, hogy nem macska vagy, hanem madár!
– Meséld ezt másnak! Ezekkel a tappancsokkal személyesen karmolásztam meg a legveszélyesebb bulldogot, és szebben dorombolok, mint két sziámi macska duettben!
– Jó, jó – forgatta a kislány a szemeit. – Mondd, hol van Krisztina? Mikor láttad utoljára a nagyit?
A kardinális forgolódott, néhányszor megrázta a fejét, és széttárta szárnyait, hogy csőrével kicsippentsen alóla egy tollacskát.
– Berti! Ne hülyéskedj, hanem válaszolj nekem!
– Azt hiszem, az ott volt...
A madár megnyalta vékony ujjait, és átsimította velük a csőrét, mint a macska.
Sára lehajolt, felé nyújtotta az ujját, Berti ráugrott, és a kislány a vállára emelte.
– Ez az első eset, hogy eltűnt?
– Nem.
– És ezt miért nem jelentetted előbb?
– A nagyinál maradt a mobilom, ő meg mindig magával viszi, ha elveszik – kezdett fészkelődni a kardinális, mint mindig, ha hazudnia kellett.
– Igazán? Jó, megyünk és megkeressük. Rossz kandúr voltál!
A kardinális úgy elszégyellte magát, hogy elpirult.
(Kovács Jolánka fordítása)
