Barácius Zoltán, a vajdasági színművészet egyik kiváló színészegyénisége volt. A művész Nagybecskereken született 1931. június 17-én. Most lenne 90 éves. Tíz évvel ezelőtt hagyott itt bennünket (2011 novemberében halt meg).
Barácius Zoltán három hivatásos társulatban tanulta a szakmát. Szülővárosában, Nagybecskereken, majd Topolyán és Szabadkán. Három színház csodálatos, szép fölemelkedése, aztán, sajnos, váratlan megszüntetése, felszámolása, kísérte végig a pályán egészen nyugalmazásáig. És tövises volt az az út, amelyet bejárt. Fények és árnyak, megtorpanások, nekilendülések és kimondhatatlan csalódások szegődtek melléje. Igen! Csalódások, mert a művész nehezen viselte el, először a nagybecskereki első hivatásos magyar színházunk, váratlan megszüntetését (mindössze egy évadot élt meg), aztán a topolyai színház érthetetlen megszüntetését, akkor, amikor az a kis társulat a legtöbbet nyújtotta. Egyszerűen bűn volt színházaink megszüntetése. A topolyai színház egy évtizeden át szolgálta hűségesen a közönséget.
Mindennek ellenére, tartalmas, emberi és művészi hitvallást formáló volt Barácius pályája. Amikor Barácius Zoltán 1955-ben Topolyára, a Járási Magyar Népszínházba került, a topolyai társulat tagjai, a hitében meghasonlott színművészt nemcsak befogadták, hanem melléje álltak, és önzetlenül segítették, hogy talpra álljon. És sorjáztak a színészi feladatok. Így például az Anna Frank naplója bemutatója után, a színházi krónikás a következőket írta alakításáról: „Barácius Zoltán Pétere volt az előadás második alakítása (Süveges Eta ragyogó alakítása mellett). Passzív lény, akit nemcsak az üldözés, de a belső gátlások is válságba sodortak abban a padlásszobában, ahol nagyon nehéz volt hinni a szabadulásban. Barácius néma játéka mindezt visszatükrözi”.
Barácius Zoltán pályafutásának harmadik állomása Szabadka volt, 1960-ban. A teljesség igényével nehéz lenne felsorolni mindazokat a színészi feladatokat, amelyeket Barácius Zoltán megoldott. Azonban, legalábbis úgy gondolom, hogy számára a legjelentősebb megmérettetést Gogol Egy őrült naplója című művének monodrámává átdolgozott szövege jelentette. Ez volt az a feladat, amely a szembenézést is jelentette, a számadást, hogy meddig jutott, hogy érdemes volt-e a színész küzdelme. Barácius Zoltán, az említett monodrámával egyértelműen bizonyította, hogy a körötte gyűrűző tragikus események ellenére is talpon maradt, megtalálta a helyét ott fenn a világot jelentő „deszkákon”.
Most, amikor illő tisztelettel, Barácius Zoltánra emlékezünk, akkor nemcsak a színészről, annak rendhagyó, gazdag, minden tekintetben figyelmet, elismerést érdemlő pályafutásáról kell szólni, hanem rendezői munkásságát is meg kell említeni. Ugyanis Barácius Zoltán csaknem 40 éven keresztül, nemcsak pusztán jelen volt műkedvelő színjátszásunk életében, mint rendező, hanem nagyban hozzájárult annak minőségbeli fejlődéséhez.
Barácius Zoltán alapos szakmai tudásával, a rendező gyakran pedagógusi körültekintésével maradandó értékeket teremtett színjátszó mozgalmunkban. S hangsúlyozni kell, Barácius Zoltán a 40 év alatt – annak ellenére, hogy a hivatásos színészi pályára lépett, sohasem szakadt el a műkedvelők színjátszó mozgalmától. Amit megtanult a hivatásosok között, azt mindjárt adta is tovább a műkedvelő színjátszóknak.
Külön fejezetet érdemel Barácius Zoltánnak, a színházi közírónak, értékteremtő, színházi közírónak, értékteremtő, színháztörténeti jelentőségű munkássága. Ugyanis a ’60-as és a ’70-es években, az Életjel kiadásában jelentek meg, a színházzal foglalkozó könyvei. Így például: a Megkésett rekviem, Néhány boldog óra (színészportrék), az Ötgarasos színház, Az ördög cimborái, hogy csak néhány emlékezetes kiadványát említsem.
Azonban Barácius Zoltán, közírói munkásságának legjelentősebb szellemi terméke, minden kétséget kizárólag, a Megkésett rekviem című könyv volt, amely a színháztörténetünk legszomorúbb eseménysorozatát dolgozta fel. A zombori, a nagybecskereki és a topolyai hivatásos magyar színházak érthetetlen, szégyenletes megszüntetéséről van szó. Barácius Zoltán erről a három kis magyar színház tiszavirágú életéről, társulatainak letaglózó döbbenetéről is. Keményen, kertelés nélkül adja tudtunkra, hogy a megszüntetések megalázó folyamatában, a mi magyarjaink sem hiányoztak. Sőt, a főszerepet „játszották” el, sajnos sikeresen.
Szerényen, csendesen élt Barácius Zoltán. A Bodrogvári Ferenc-díjas művészember fanatikus hittel, hűséggel szolgálta ezt a mi kis közösségünket. S bevallom őszintén, hogy úgy érzem: gyorsan elfelejtettük. Igen. Elfelejtettük, mert ez a világ nem ismeri a tisztelet, a ragaszkodás, a szeretet fogalmát.
Csendesen, csak így magamban, fejet hajtok Barácius Zoltán emléke előtt. S ígérem: Nem felejtjük el.
