Az anekdota egyrészt irodalom, másrészt népi műfaj, akárcsak a népmese. Olyan történet, amit tervezetlenül hoznak létre. Közkedvelt volt egykoron a szórakozás eme műfaja, hiszen általában közismert személyek és történelmi események humoros jellemzését adja csattanós, tréfás, néhol szarkasztikus befejezéssel; a magyar nép pedig kifejezetten élvezte az „egyszeri ember” tanulsággal járó szófordulatait. Karinthy Ferenc meghatározása szerint: „Az anekdota lassacskán kanyargó, mulatságos, lehetőleg poénra végződő mese. Nem is fontos, hogy igaz legyen.” Szórakoztató jellegén túl ismereteket nyújt letűnt időkről, és élettapasztalatokat közvetít. Alapvetően szájhagyomány útján terjedt. Erre a szó eredeti görög jelentése is utal = „kiadatlan”. A kifejezés akkor keletkezett, amikor Prokopios Anekdota címmel kiadta művét, amelyben Jusztinianusz császár magánéletén élcelődött. A görög anekdota műfaja megjelent Dante és Boccaccio műveiben is, majd belopta magát a világirodalomba és tovább él.
A szentesi illetőségű Vágvölgyi Zoltán lejegyezte a szájhagyomány útján terjedő történeteket és egykori levelezésekben is kutatott. Így maradt fenn Bucsány tanár úr aranyos története Mátyás Sándorról, a kiváló gimnáziumi tanárról, aki hét nyelven beszélt, műfordító volt, ugyanakkor nagy hipochonder. Állandóan a képzelt vagy valós betegségeivel traktálta környezetét. Nagy barátja volt Németh László író, aki egy alkalommal leutazott Szentesre. Mátyás tanár úr Bucsány Györggyel ment a neves vendég elé az állomásra. A szívélyes köszöntések után Mátyás tanár úr szokása szerint azonnal panaszkodni kezdett, mire Németh László, aki jómaga is betegséggel küszködött, így szólt: „Sándorom, jó veled találkoznom, melletted az ember egészségesnek érzi magát”.
„Nem kell hinni a szóbeszédnek: bármelyik zsenivel megeshet az, ami velünk, hétköznapi földönfutókkal. És ez fordítva is igaz. Csakhogy az ő hírük messzebb terjed, és történeteiket általában jegyzi az utókor. Ettől mások, mint mi” – olvashatjuk az Erdélyi Napló: Híres emberek bolondos történeteiben.
Shakespeare furcsa humora
Történt, hogy a Globe színház egyik előadása után a drámaíró (1564–1616) véletlenül meghallotta amint barátja egy szép hölggyel intéz légyottot. Éppen a jelszót beszélték meg, amelynek elhangzásakor a nő beengedi szobájába a férfit, ez pedig stílusosan III. Richárd volt. Több sem kellett a nagy Willnek, fél óra múlva már ott állt a hölgy ajtajában elsuttogva a jelszót. Az beengedte, a sötétben pedig megesett, amelynek meg kellett esnie. Ekkor ért oda a mit sem sejtő barát, izgatottan kibökve a jelszót: III. Richárd! Shakespeare nevetve kiszólt: „Sajnálom barátom, Hódító Vilmos hamarabb érkezett, mint a király!”
A szamár is jó
Szintén színházi eset a következő, bár a történet eredeti színhelye és főszereplői már nem ismertek. Ez az anekdota ugyanis több szerzőnél is olvasható, és mindegyik más színházba és más művésszel meséli el az adomát. Valami igazságnak mégiscsak kell lennie benne, hiszen több forrás is megerősíti a történet hitelességét, még akkor is, ha ma már kideríthetetlen az eredeti helyszín. A társulat a III. Richárdot játszotta, a színpadon zajlottak a tragikus történések. Amikor a királyt a csatában legyőzték, és minden veszve látszik, a dráma csúcspontján a főszereplő felkiált: „Országomat egy lóért!” A drámai csendben ekkor a nézőtéren megszólalt egy borgőzös hang: „Királyom, egy szamár nem lesz jó?” Ám a színész sem vesztette el lélekjelenlétét, visszakiáltott: „Dehogynem, jó a szamár is, jöjjön fel!”
Newton beszólt!
Isaac Newton (1642–1727), amellett hogy a történelem egyik legkiválóbb tudósa volt, egy ideig politikai szerepet is vállalt. Az egyetem képviselőjeként 1688-ban megválasztották az úgynevezett hosszú parlament tagjának, ezért Londonba költözött, de a parlamenti életet és környezetet rövid idő után számára elfogadhatatlannak érezte, és visszaköltözött Cambridge-be. Hogy mennyire nem szerette ezt a politikai szerepet, azt jól mutatja, hogy képviselői mandátuma alatt mindössze egyszer szólalt fel. De az a felszólalása legendává vált… Newton gondolataiba mélyedten üldögélt a parlament padjaiban, amikor hirtelen szólásra jelentkezett. Mindenki izgatottan várta, mint mond a nagy tudós, gondolták, valami korszakalkotó ötlet jutott eszébe. Newton komótosan felállt, és határozott hangon a következőket mondta: „Kérem, csukják be az ablakokat, mert a huzat megárt a szónokoknak!”
Balzac és a bolond
A nagy francia író, Honoré de Balzac (1799–1850) nem az eleganciáról és tisztálkodási szokásairól volt híres. Magyarán, elég slamposan és mocskosan járt-kelt a nagyvilágban. Még csak nemes sem volt, a „de” jelzőt, amely arisztokrata származására utal, maga biggyesztette vezetékneve elé. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy a francia nemzet egyik legnagyobb személyiségének számított. Balzac írói nagyságánál talán csak trehánysága volt nagyobb, emellett még túlsúlyos is volt. Ahogyan más jeles embereknél, Balzac esetében is igen keskeny volt a léc a zsenialitás és az őrültség között. Friedrich von Humboldt, a neves porosz természettudós egy szép napon megkérte egyik pszichiáter barátját, mutasson be neki egy valódi bolondot. A barát el is intézett egy találkozót Humboldtnak egyik páciensével, méghozzá Balzac lakásán. A két jeles személyiség nem ismerte egymást, Balzac pedig szokásához híven fésületlenül, egy olcsó házikabátban, piszkosan jelent meg az asztalnál. Órákon át be nem állt a szája, hetet-havat összehordott, és a vendégek előtt nagyokat böfögött. Vacsora után Humboldt odahajolt barátjához, és megköszönte, hogy ilyen szórakoztató bolonddal hozta össze. A pszichiáter meglepődve, kissé értetlenül mutatott a Balzac mellett ülő páciensére: „Drága barátom, ő itt az idióta, a másik Honoré de Balzac, az író!”
A sárga tengeralattjáró
A Beatles tagjait egy szép napon buliba hívták George Harrison egyik barátjához. Minden szép volt és jó, csakhogy a haver a vendégek tudtán kívül kábítószereket kevert az italokba. Óriási hangulatban zajlott az est, hajnaltájt még mindig teljesen feldobva indultak haza a zenészek. Ám az LSD megtette hatását. Amikor Harrison házához ért a társaság, John Lennon felkiáltott: „Jesszus, egy sárga tengeralattjáró! Mindenki a fedélzetre!” A többit ma már kívülről fújjuk:
We all live in a yellow submarine
Yellow submarine, yellow submarine
A meggazdagodásnak rögös az útja
Egy tőzsdecápa a meggazdagodás leggyorsabb útjában reménykedve betér Párizs legnagyobb könyvesboltjába, hogy az elsők között vegye kézbe a „Hogyan gazdagodjunk meg?” c. könyv egy példányát. Georges Feydeau (1862–1921, francia drámaíró) éppen a polcok között nézelődik. Megpillantja ismerősét, leolvassa a kezében lévő könyv címét, majd így szól: „Javasolnám, hogy vedd meg mellé a Büntető Törvénykönyv egy példányát is!”
A szórakozott filozófus
Voltaire (1694–1778, francia filozófus) élete alkonyán így szólt: „Felhagyok a haldoklással, amint eszembe jut egy szellemes mondás!” A rossz nyelvek azóta is azon tanakodnak, nem figyelmetlenségből elkövetett szórakozottság okozta -e a halálát.
Kivárja
A múlt században egy műkereskedő, aki inkább értett a bizniszhez, mint a művészethez felkereste Anastasit (1933 – amerikai tájképfestő).
– Mennyiért adja ezt a vásznat? – kérdezte.
– 200 dollár – mondta a festő.
– Adok érte ötvenet.
– Ötvenet??? Majd ha az éhenhalás fenyeget! – háborodott fel a művész.
Mire a műkereskedő higgadtan ennyit szólt:
– Jó, azt még kivárom.
Hamarosan
Picasso (1881–1973, spanyol festő-szobrász) felvázolta az amerikai író Gertrude Stein portréját. Elégedetten mosolygott bajsza alatt, miközben az író szinte megdermedt az eredmény láttán. Rikító színek, és szeme szinte alig látszik. Visszahőkölt és borzongva kiáltotta:
– Ez egyáltalán nem hasonlít rám!
– Csigavér, meglátja, hamarosan nagyon is hasonlítani fog!
Einstein igazán vicces ember volt
Albert Einstein (1879–1955, német fizikus) igen tetszetősen játszott hegedűn. Évekig volt a harvardi vonósnégyes tagja. Egy este Haydn darabját gyakorolták, amikor is elhibázta az első tételt – egyszer, majd még egyszer, majd ismét… A karmester idegesen tette le a pálcát és kifakadt: „Uram, az a baj önnel, hogy nem tud számolni!” Albert Einsteint, az elméleti fizikust tudományos és laikus körökben egyaránt a legnagyobb 20. századi tudósnak tartják. Anekdoták sora szól arról, hogy bohókás egyéniségét többször is felvillantotta. Egyszer Einstein éppen vizsgáztatott, és a hallgatóknak szánt tételeket átadta asszisztensének. A tanársegéd egy pillantást vetett a papírra, majd döbbenten megszólalt: „De Professzor úr, ezek még a múlt évi kérdések!” Erre Einstein: „Tudom, csakhogy én közben átírtam a válaszokat!”
Szilárd Leó* (1898–1964, magyar származású fizikus) elsőként ismerte fel, hogy a nukleáris láncreakció (és ezzel az atombomba) létrehozható. Mivel félelmetes lehetőségnek tartotta, hogy először Németország fejlessze ki az atombombát, Szilárd Leó meggyőzte Einsteint, írjon Franklin D. Rooseveltnek, hogy ebben nekik kell elsőnek lenniük. Tevékenyen részt vett az erre irányuló Manhattan tervben. Egy beszélgetés során felmerült a földön kívüli élet lehetősége a Földhöz hasonló bolygókon. Megkérdezték Szilárd Leót, hogy szerinte létezhet-e földön kívüli élet. A válasza egyértelműen nem volt. Amikor rákérdeztek, hogy miért tartja valószínűtlennek, így felelt: „Mert az Isten nem követi el kétszer ugyanazt a hibát.”
*Forrás: Beck Mihály: Humor a tudományban, Budapest, Akadémiai kiadó, 2010. és Bisztray Gyula: Jókedvű magyar tudósok, Budapest, Gondolat, 1972.
