Ma van június 25-e, és arról kérdeztek, mi történt ekkor, és hogy milyen következményei lettek. Harminc év nem olyan sok idő, ráadásul 1991 már benne van az internet világban, úgyhogy lehet bőven adatokat találni, és emlékezni is, de vajon hogyan érdemes?
Úgy gondolom, hogy az emlékezés akkor illő és jogos, ha valamit helyre tesz, ha valamire okít, és ha valamire enyhülést hoz, ez így együtt némi bölcsességet is adhat. Mi értelme tehát nekünk, magyaroknak, emlékezni a délszlávok államának szétesésére, és mi közünk hozzá. Nos, nagyon is sok. Ha az újonnan létrejövő államhatárokat nézzük, akkor egy magyar kisebbségből három lett, rengeteg fiatal elment, és közülük egyesek meg is haltak a csatatereken. Mások fájdalmat hordoznak magukban, az elszenvedett dolgok miatt, de a legnagyobb azoknak a fájdalma, akik sokszor az egyszülött fiukat vesztették el. Van tehát mire emlékezni.
1. Az emlékezés első vonala
Élnek még tehát azok a szülők, akik gyermeküket elveszítették. Azt mondani nekik, hogy az idő minden sebet begyógyít, kegyetlenség. A veszteség és fájdalom feldolgozására lehet, hogy jogi, és az is lehet, hogy pszichológiai és/vagy pszichiátriai segítségre van szükségük. A történteket ezek nem teszik meg nem történtté, de a szakmai segítség, vagy egy együttérző ölelés segít, az emlékezés első vonalában, tehát az érzelmi segítség és az igazság kiharcolása segít.
2. Az emlékezés második vonala
Minket, magyarokat, olyan szenvedés is ért, amelyben óriási többségünk nem volt konkrétan jelen, de szüleink, vagy nagyszüleink érintettek benne. 1944-ben borzasztó dolgok történtek, és az erre történő emlékezés igazán nehéz. Egyrészt nem felejthetjük őket el, másrészt pedig nem élhetünk úgy, hogy ökölbe szoruljon a kezünk akármikor eszünkbe jut 1944.
Ráadásul ezzel az emlékkel két egymást kizáró módon is lehet foglalkozni. A közbeszédben fel lehet idézni a brutális részleteket, és a bizonyos esetekben szürreális kegyetlenségeket. Ezek az emlékek is fontosak, de vajon mennyit kell beszélnünk róluk, vajon hányszor kell általuk felsérteni a sebeket, és életben tartani a megsebző gondolatokat? Véleményem szerint egyszer sem, vannak kriminológusok, viktimológusok, pszichológusok, történészek, szociológusok, akik talán áttekinthetik ezeket a szörnyűségeket, de belekiabálni a közönség arcába, a gyerekek és a nem érintettek arcába a szörnyűséget, hátborzongató. Emlékszem, hogy gyerekkoromban egyszer az egyik osztály „nagykirándulásra” ment, és megnézték Jasenovacot is, az egyik elmesélte nekem, mit mutattak be nekik kisfilmen, és aznap nehezen aludtam el. Addig még az ártatlan gyermek tudatlanságában éltem, attól kezdve pedig tudtam, mi a borzalom. Vajon szükségem volt-e akkor ezekre az információkra?
A borzalmak felidézésének másik módja, amely a sebek begyógyításában segít, amelyeket ismételve a sebek helyett már csak hegek maradnak. Ezek a szörnyűséget elviselhetővé teszik, egyfajta balzsamot jelentenek a sebekre, és így tanulságul és bölcsességként szolgálnak. Lesz esélyünk, hogy megértsük, hogy a háborúkban sem ördögök állnak angyalokkal szemben, hanem emberek. Esendőek az egyik és a másik oldalon is.
3. Az emlékezés harmadik vonala
Vannak események, amelyekről azt mondják, hogy soha nem szabad őket elfeledni. Ezek már a történészekre tartoznak, és évenként eszébe jut valakinek, vagy egy közösségnek, hogy emlékezzen. A történészek dolga, hogy mindent pontosan leírjanak, és megértsenek, miközben tudják, hogy ahány résztvevő, annyi kép marad az eseményről. Az események megértése nem a tettek igazolása. Sőt, létezik egy számomra ellenszenves mondás is: megbocsátunk, de nem felejtünk.
A probléma ott kezdődik, hogy csak az tud megbocsátani, aki él. Régen elkövetett gazságok esetében sokszor már egyik fél sem él, se az elkövető se a sértett. Mégis az utódok együtt, vagy egymás mellett élhetnek, de ehhez az kell, hogy tiszta forrásból szerezzenek ismereteket, és hogy feltegyék maguknak a kérdést: vajon biztos, hogy én emberségesen viselkedtem volna? Ha az ember elég mélyen a szívébe néz, ez nem olyan könnyű kérdés, sőt sokszor csak az ad egérutat a teljes szembesüléssel szemben, hogy az ember hálát ad azért, hogy nem akkor élt, és nem volt ott akkor.
A másik probléma az, hogy az elkövető talán nem mesélte el, hogy milyen gonoszságokat tett, mert ez mindvégig elkísérte, nem véletlen, hogy közülük sokan önsorsrontó életet éltek, és az életükből „az jött le”, hogy egyeseket gyűlölni kell, és utódaik ezt az arctalan és formátlan gyűlöletet öröklik, így esélyük sincs kijutni ebből az állapotból.
A következő kérdés, amely felmerül, hogy meddig kell, hogy emlékezzünk a szörnyűségekre, én úgy gondolom, hogy addig mindenképpen, amíg van, aki él azok közül, akik érintettek, akiknek valamelyik hozzátartozója elveszett valamilyen gonoszságban. Háborúban, bosszúban, vagy csak azért, mert valaki visszaélt azzal, hogy fegyver van nála.
Vajon mennyi idő ez. Most hirtelen Zrínyi kirohanása jutott eszembe 1566-ból, van emlékpark is, és azt hiszem nincs olyan magyar ember, vagy nagyon ritka, akinek ökölbe szorul a keze, amikor Nagy Szulejmán szobrát nézi. Zrínyi kirohanása lesüllyedt a felejtésbe, és a történészeknek köszönhetően ismereteink vannak róla. Tudjuk, hogy borzalmak történtek, tudjuk, hogy annak idején a gyerekeket sem kímélték, tudjuk, hogy ki volt az egyik, és ki a másik oldalon, és mégis tudunk beszélgetni, tárgyalni, üzletelni a törökökkel. Ha az ember Svédországban jár, se szeri, se száma annak, amikor a dánok gaztetteiről tesznek említést, manapság mégsincsenek rosszban. Ugyan ez érvényes a genovaiakra és velenceiekre is, akik számos háborút vívtak.
Talán az egész dolog mögött a szándék az, ami érdekes. Talán a visszaemlékező nem is akarja a gyógyulást vagy a gyógyítást. De akkor felmerül a kérdés, hogy még meddig és hogyan akarunk emlékezni, vajon 10, 30, 70, 200 vagy 500 évig? Vajon mikor jön az ideje el a felejtésnek. A felejtés legalább olyan fontos, mint az emlékezés. Ezért érdekes, hogy meddig akarunk fenntartani egy élményt, és mikortól engedjük, hogy adat és történelmi elbeszélés legyen. Emlék így is, úgy is, de mennyire más.
A délszláv állam széthullására tehát lehet úgy is tekinteni, hogy az első harminc év elmúlt, és szükség van még némi balzsamra, hogy csak heg maradjon meg a nemzet történetében, de úgy is tekinthetnek rá, hogy még csak 30 éve múlt el, és sokak fájdalma felszakítható.
Vajon ki mennyire bölcs? Ki mikorra teszi a megemlékezés vonalait?
