Muraköz-országnak hűséges fia

„Magyarokat megyek keresni”

A Julián-iskolák felügyelete

A Horvátországban, Szlavóniában és Boszniában szórványban élő magyar közösségek gondozása és védelme érdekében 1904-ben létrehozott Julián Egyesület megalakulásának pillanatában a hazafiúi szorgalmával már korábban kitűnt, lelkes és fáradhatatlan Margitai Józsefet is soraiba választotta, a védelmi munkából neki is jutott feladat bőven: tanügyi tanácsosként és tanfelügyelőként a horvát területeken elszórtan élő magyar közösségek felkutatása, az iskoláik megszervezése, a védelmi akció elé gördített helyi akadályok elhárítása, s a tanítók munkájának figyelemmel kísérése és irányítása volt a feladata. Munkáját a helyszínen kellett elvégeznie, előfordult hát, hogy az esztendő nagy részét Szlavónország eldugott-rejtegetett vidékein tett utazással töltötte. Ennek a páratlanul szép és felettébb fáradságos munkának lett az eredménye A horvát- és a szlavonországi magyarok sorsa, nemzeti védelme és a magyar-horvát testvériség című, egyedülállóan gazdag, történeti értékű munkája, amely a Nagy Háborút követő összeomlás évében, 1918-ban jelent meg negyven dokumentumértékű fényképpel és Vargha T. (?) ihletetten szép rajzaival. „Nem volt vezető szerepem a védelmi akcióban – írta munkájáról a tanfelügyelő –, eleinte csak afféle felderítői és tanácsadói munkára vállalkoztam, mint olyan magamféle, nemzetiségi vidéken működő tanügyi ember, ki foglalkozásából és a viszonyok ismeretéből kifolyólag érdeklődik, s ha valamely hazafias eszme kerül felszínre, örül, ha annak érdekében ő is közreműködhetik.” Feladata mindazonáltal nem volt egyszerű, utazásai, iskolai és egyházi látogatásai során gyakran került konfliktusba a helyi horvát hivatalos körökkel, akik ellenséget láttak a magyar iskoláktól, a magyar tanítóktól és egyházi méltóságoktól kezdve a Julián Egyesület hivatalos képviselőjéig mindenkiben, aki a horvát társországban a magyarság társadalmi fölemelésének ügyét szolgálta. A „horvát és szerb atyafiak” ellenséges magatartása abból eredt, hogy ellenséges politikai indulatok nyomán félreismerték a védelmi akció célját és munkáját. „Azt fogták rá, hogy a Julián-egyesület a horvátok elmagyarosítása céljából állít iskolákat, holott erre soha senki sem gondolt” – szögezte le a korszak kimagasló tanúja, Margitai József.[1]

Szlavónországi és boszniai bolyongásai során bőségesen nyílt alkalma megismerni az „idegenben élő magyarság” hitéletét, kulturális, közgazdasági viszonyait, családi, társadalmi, községi és politikai életét. Láthatta az érvényesülés, a boldogulás akadályait és nehézségeit, részese volt annak a küzdelemnek, amelyet a magyarság jogaiért, iskolái működéséért, anyanyelve használatáért, hitélete gyakorlásáért vívott. Mindazonáltal boldogan üdvözölte az olyan, szívét-lelkét felemelő jelenségeket, melyek az idegen viszonyok közé került magyar nép hazaszeretetéről, a hazájához és nemzetéhez való ragaszkodásáról tettek megható tanúbizonyságot. Könyve megírásakor határozott célja volt olvasóival megismertetni az utazásai során szerzett tapasztalatait, a helyszínen szerzett benyomásait, hogy ezek által nagyobb érdeklődést keltsen az idegenben élő magyar nép sorsa, valamint az azt gyámolító Julián Egyesület működése iránt. „A Szlavoniában és Horvátországban működő és működni szándékozó magyar tanítóknak is hasznára lesz, ha általános képet nyernek, és tájékozódást szerezek a viszonyokról, és a nemzeti védelem részletei felől. A helyi viszonyok ismerete az önbizalmat, a küldetésnek megismerése pedig a lelkesedést fokozza” – vélte a könyv szerzője. Utazásai során elvezette olvasóit azokra a helyekre, ahol a magyarok nagyobb számban éltek, bekopogtatott otthonaikba, helyt foglalt szegényesen terített asztaluknál. De bebocsátást kért a magyar főúri családok palotáiba-kastélyaiba is, véleményt cserélt azokkal a birtokososokkal, akik napszámosaik és zselléreik számára templomot és iskolát alapítottak. „Hogy összekapcsoljam a jelent a múlttal, [olvasómat] elvezetem azokba a régi, eltűnt magyar vármegyékbe, várispánságokba, azokhoz a magyar várromokhoz, ahol hajdan a magyar nemesség vezetése mellett magyar meg horvát várkatona és várjobbágy testvéri szeretettel, vállvetve munkálkodott közös, hazafias célok eléréséért.”[2]

Különös hangsúlyt fektetett a magyar és horvát kölcsönös megértést gátló okok fölkutatására, hogy a politikával és a gazdasággal foglalkozók tisztábban lássák, mi történik a Dráván túli területeken, a Száva és a „Fruskagora vidékén”. Megfigyelései középpontjában az iskolák álltak, ezért utazásai során elsősorban a horvát papokkal kereste a kapcsolatokat, hogy felderítse és elhárítsa azokat az akadályokat, melyeket főleg ők gördítettek a magyar iskolák és a magyar tanítók működése elé. „Munkámban számos vonatkozást fog az olvasó találni a magyar és a horvát testvéri megértés megalapozására nézve – fogalmazta meg szándékát Margitai József. – Amerre jártam, kerestem, megragadtam az alkalmat, hogy horvát testvéreink között eloszlassam a téves nézeteket és az összetartozás érzését ápoljam. Ez nem volt küldetésem feladata, de szívem szerint véltem cselekedni, mikor az ellentétek kiegyenlítésre törekedtem.”[3] A Julián-egyesület első tíz évének, működése legnehezebb, legösszetettebb korszakának történetéről szól Margitai József A horvát- és a szlavonországi magyarok sorsa, nemzeti védelme és a magyar-horvát testvériség című kötete, mely gazdag tanári pályájának beteljesülése, igazi ékköve. Munkáját a Horvát és Szlavónországban, Boszniában és Hercegovinában élő magyar testvéreinknek és horvát barátainknak ajánlotta.

Az 1900-ik évi népszámlálás alapján készült statisztika Horvát és Szlavónországban 90.781 magyar anyanyelvű lakost tartott számon, létszámuk azonban 1910-re, erőteljes lendülettel, 119.874 főre szaporodott. A csaknem százhúsz ezres magyar közösség túlnyomó többsége az 1860-as, 1870-es évek idején fölgyorsult betelepülés során került a Dráván túli területekre. Őshonos magyarság ugyanis már csak a Vuka-folyó mentén, a nádasok és a posványok közt fekvő Kórógyon, Harasztin, Szent-Lászlón, továbbá a szerémségi Erdővégen, Bingulán, Ürögön, Maradékon és az Eszék melletti Rétfaluban élt. Margitai József ismeretei szerint régebbi keletű letelepedések Szerém megye és Verőce megye ama vidékein történtek, ahol a gróf Eltz, a herceg Odescalchi, a gróf Pehacsevich, a Jankovich és a Tüköry uradalmakhoz közel fekvő falvak találhatók. „A nevezett uradalmak pusztáin a birtokosok évszázadok óta előszeretettel tartanak magyar cselédséget, mert a magyar cseléd megbízható, munkabíró, kitartó és értelmes” – mutatott rá a történeti munka szerzője. A magyarok betelepülése a horvát határőrvidék 1872-ben történt felszámolását követő években vált tömegessé, amikor az olcsó földterületek szinte csábították Magyarország déli vármegyéinek – Zala, Somogy, Baranya és Bács-Bodrog vármegyék – szegény, földnélküli lakosságát.

A Szlavóniába és a Belovár megyébe vásárra járó zalai, somogyi, baranyai és bácskai magyar gazdák meghallották, hogy „beljebb a hegyeken túl, a vasúttól 40–50 km-nyire 15, 20, 50 forint egy hold földnek az ára, s akinek 1000–2000 forintja van, az 20, 25 holdnyi birtokot, és ráadásul tágas háztelket, házat és gazdasági épületeket is vehet. Megtekintették tehát ezeket a földeket és józan, magyar eszükkel meggyőződtek arról, hogy a földek jók, teremnének is, ha gazdájuk megadná nekik azt, amit a föld megkíván: a jó munkát, a trágyázást, gondozást. Ehhez nem értett a volt granicsár gazda! […] Így lett 2–3 holdas gazdából 20–30 holdas gazda. Velük ment a falu kovácsa, csizmadiája, asztalosa és más iparosa is” – foglalta össze a betelepülés történeti előzményeit Margitai József.[4] A bácskai magyarok átkelve a Dunán és a Tarcal hegyen Szerém megyének főleg a keleti részén, a rumai, és az ürögi, az észak-nyugati részén, az újlaki, a sidi és a vukovári, továbbá a délnyugati, a Száváig terjedő részén, a zsupanyai járásban találtak új otthonra. A „vér nélküli honfoglalás” sok fáradsággal, gonddal és bajjal járt, mert a horvát és szerb lakosság nem látta szívesen a maga közösségében a jövevényeket. A hatóságok, a bíróság, a jegyző, a pap sem fogadta őket tárt karokkal, semmivel sem könnyítették meg a magyarok letelepedését.

Margitai József tanfelügyelő első útja 1904-ben az újdályai MÁV-iskolába vezetett, ahol tanévkezdés ünnepi rendezvényén a MÁV-iskola hét tantermében közel 300 magyar tanulót köszöntöttek a tanítók, akiket a környékről naponkint külön iskolai vonat szállított a magyar államvasutak iskolájába. Másnap Vinkovcében a MÁV iskolában tizennégy tanító mellett 600 tanuló köszöntötte a látogatókat. Rednek várának falai alatt ugyan csak öt magyar gyermeket találtak, Boszna-Bródon azonban a tizenhárom tanító 626 gyermeket tanított, Nekcse tizenegy tanítója pedig szintén 600 magyar diákot oktatott a tudományra. Az 1900-as évek elején Szlavóniában a MÁV elemi iskoláiban összesen 5065, a felső népiskoláiban pedig 152 magyar gyermek tanult. A Julián-iskolai tanfelügyelő lelkesen vetette papírra: „Az ember lelkét megkapja, ha reggelenként a zágrábi, eszéki, vinkovcei, zimonyi, stb. vasúti állomásokra beérkező iskolai vonatokról leszállni látja a vasutasok gyermekeinek vidám csapatát, kik sorakozva, tanítóik vezetése mellett sietnek az iskolába. A MÁV-iskolák névtelen apostolai ugyanazokért a célokért lelkesednek és küzdenek, mint a Julián-tanítók; iskoláik tanítás-terve, munkájuk, feladatuk s hazafias reményeik is ugyanazok, mint a Julián-tanítóké.”[5] A magyar diákok e gazdag seregletét látva, méltán hitte a gondos és lelkiismeretes tanfelügyelő, hogy a társországokban a megromlott politikai viszonyok megjavításához az első és legszükségesebb lépés az iskolai nevelésnek és tanításnak a fölszabadítása, az indulatoktól mentes támogatása lenne. A helyes nevelési és tanítási rendszer lenne hivatva „kibogozni a magyar és horvát testvéri megértés összekuszált szálait, mert a mostani rendszer éppen az ellenkezőjére neveli az ország ügyeinek és népek egykor majd vezetésére és irányítására hivatott tanuló ifjúságot, úgy a középiskolákban, mint a zágrábi egyetemen.”[6] Az a sínpár pedig, amely Magyarországot Horvát- és Szlavónországgal összeköti, lehetne akár az állami élet és a gazdasági szükségletek mellett az állampolgári és testvéri összetartozás, a közös megértés útja is. „Vajon lesz-e valamikor sikere a Julián-egyesület törekvéseinek, mellyel annak a sok ezer szegény, ideszakadt magyarnak nemzeti védelmét, a jövő boldogulását igyekszik elősegíteni? – kérdezte talán önmagától is Margitai József tanfelügyelő,[7] miközben maga is világosan látta, hogy Horvát-Szlavónországban a magyar nép boldogulása csak akkor lesz elképzelhető, ha megtanulja a horvát nyelvet, ha megismeri, és tiszteletben tartja az ország törvényeit. Ugyanakkor azt is világosan látta, hogy ha Magyarországon a nemzetiségek vezető férfiai is fontosnak tartanák ezeket a szempontokat, „nem volna nemzetiségi kérdés, és nem volnának nálunk nemzetiségi súrlódások”.[8] Ennek azonban a horvát-szerb koalíció idején már nem sok reményét látta.

(Folytatjuk)