Ádvent első vasárnapján a többi között Izajás könyvét olvastuk Szabadkán, a kertvárosi szentmisén, annak a 63. fejezetéből vett panaszéneket (Iz 63, 16b-17. 19b; 64, 1. 2b. 3-8). Vajon miért éppen erre a 2500 éves szövegre esett a Plébános Úr választása?
– A szentmisék olvasmányrendje kötött, vagyis nem én döntöm el, mikor mi kerül fölolvasásra. De úgy éreztem, a Szentlélek vezetése mutatkozik meg, amikor ebben a Covidos esztendőben éppen ez az izajási szöveg kerül elő az Úrjöveti idő első napján. Annyira drámaian emlékeztet a mi mai állapotunkra, hogy nem szabad kihagyni annak az időszaknak, a próféta által látott dolgoknak a mai történésekkel való párhuzamba állítását. Izajás (vagy az ő nevében írt valamelyik tanítványa) arra a megállapításra fűzi föl az egész panaszénekét, levélrészletét, amivel majdnem 500 évvel megelőzi a Jézus által megfogalmazott Miatyánk keletkezését, hogy az Örökkévaló Atyánk nekünk. Istent ő nevezi először, ilyen kontextusban, Atyának, s gyönyörű személyes hangot megütve panaszkodik neki arról, hogy a babiloni fogságban vagy már onnan hazatérve Jeruzsálembe, mennyire magányosnak érzi magát, úgy érzi, a választott nép letért a helyes útról, elhagyta az Urat, s hogy a nagyon is szövetségre épülő izraeli hitrendszer a független politikai rendszerrel együtt összeomlott. A nép a politikai függetlenségéért föláldozta a vallási függetlenségét, cserébe viszont elvesztette a politikai függetlenségét is. Amikor Isten olyan nagyot tesz, hogy újra hazahívja Babilonból, megmenti választott népét – éppen annak a pogány Kürosz királynak az uralkodása alatt, aki kiadja a rendeletet, hogy a mintegy 70 éves fogságból haza kell engedni a zsidókat, sőt anyagilag is támogatja a Nabukodonozor által lerombolt jeruzsálemi templom újbóli felépítését, a próféta azt látja, hogy nagyon sokan nem akarnak hazamenni, félnek a létbizonytalanságtól. Úgy átalakultak a babiloni fogság időszakában, hogy nekik a zsidóság, vagyis az a tény, hogy az Isten és ember között kötött szövetségnek a részei, annak hordozói – immár teher. S ettől szabadulni akarnak.
Azt látja a panaszének szerzője, hogy a fogságban ugyan valamelyest hangsúlyozták a különállásukat, de a vallásgyakorlásuk kiüresedett formákká, folklorisztikussá lett. Az első generáció még valahogy megtartotta, a második úgy-ahogy továbbadta, de az ő gyerekeik már nem, eltűnt a forma is, nemcsak a tartalom. A nyelvet sem igazán őrizték meg, nem akartak héberül imádkozni, azt is nyűgnek érezték, úgy gondolták, az a különállásukat erősíti inkább, s csökkenti a betagosodásuk esélyét a babiloni birodalmi rendszerbe. Úgy érzi a próféta, hogy olyan küldetése van, mint Mózesnak. Rá kell olvasnia népe fejére a bűneit, mondván: a népemért küzdök, de a népem ellen.
Úgy éreztem, hogy azért szól egy kicsit rólunk is ez a panaszének, mert mi is megtapasztaltuk azt, mit jelent, ha rengetegen elmennek, elvándorolnak. Úgy érezzük, minden bizonytalan körülöttünk, mint amikor a zsidókat elvitték a babiloni fogságba. Bennünket nem vittek el, hanem húzgálták a határokat a fejünk fölött, ráadásul a háborúk is jöttek-mentek, már kezdtük azt hinni, hogy soha többé nem lesz háború, amikor a 90-es években újra lett, aztán következtek a bombázások, a további létbizonytalanság. Azt tapasztalja az ember, hogy ugyanaz megtörténik, amit 2500 évvel ezelőtt a próféta oly nagy fájdalommal tapasztal: eltűnik a nemzeti és a vallási alapokra épített közösség, és kezdünk feloldódni a nagy Semmiben.
Arról is szót ejtett, hogy ez a folyamat nem most kezdődött, nem valami ,,liberális” irányzat csupán, félreértelmezve azt a szabadságot, amit egy helyesen értelmezett liberalizmus hozhat, hanem sokkal korábban kezdődött el.
– A nagy európai nemzeteknek az ilyen formában való hanyatlása is akkor vette kezdetét, amikor elkezdték lenézni, „óvodásnak” gondolni a vallási alapokra szerveződött társadalmukat, a középkort minden tekintetben sötétnek titulálták, és lassan már semmilyen értékét nem fogadtak el magától értetődőnek. Mindent, ami a vallással kapcsolatos, és esetleg érték lett volna, megtagadtak. Szép lassan eljutottunk oda, hogy megtagadjuk a vallási alapjainkat, aztán a nemzeti alapjainkat, majd pedig az anyanyelvünket is, és nem marad semmink. Végül már azt kezdjük hinni, hogy nem az a fontos, hogy milyen nyelven beszélek, hanem hogy valamilyen világnyelven megszólaljak, és innentől kezdve már teljesen mindegy, milyen ritka szép nyelv is az én anyanyelvem. Nem szeretem, mert kevésbé boldogulok vele. Tehát annál kevésbé kell ragaszkodnom hozzá.
Nem beszélve arról, hogy a külföldi jólétbe vándorolt nemzettársaink legnagyobb része sem arról híres, hogy 4-5 gyermekük születik, hanem általában egy vagy egy sem, tehát ők sem teszik oda magukat e téren a nemzet megmaradásáért.
– A második, harmadik generáció már nem viszi el a gyerekeit a magyar misszióba egy külföldi városban, már nem jelent neki semmit az, részt vesz egy magyar misén, utána pedig elfogyaszt a templom mellett működő konyhán egy magyaros ételt… Tehát ahhoz képest, hogy mekkora nemzettestünk lehetne ott kinn, a Nyugaton, minimális eredményekről tudunk beszámolni.
A prófétának igaza van: ha egy vallási és nemzeti alapokra épülő közösség megtagadja az alapokat és a gyökereket, akkor szétesik, és eltűnik.
Újabb hasonlatként említhetjük a néhai virágzó Római Birodalom példáját is.
– Igen, a történelem ismétli önmagát. Nemcsak a zsidósággal történt meg mindez. Amikor eltelt újabb ezer év, fölbomlott a Római Birodalom is, meghasonlott önmagával, minden gyökerét felszámolta, szinte szükségszerű volt a bukása. Mert jöttek olyan keleti népek, a hatalmas népvándorlási korszakban, többek között a mi törzseink is, amelyeknek semmit sem jelentett a Római Birodalom értékrendszere, nem számítottak nekik az emeletes házak, a vízvezetékrendszer… a Kárpát-medencét elfoglaló őseink sem akarták felújítani Aquincumnál a római romokat, nem akartak új házakat emelni a régiek helyén, maradtak inkább a veremházaikban és jurtáikban. De ezek a népek törzsi struktúrában, nemzeti, vallási alapon szerveződtek. Bennünket, magyarokat ez nagyon megerősített a kereszténységben! Úgy tűnik, valóban egyfajta isteni rendeltetés volt, hogy István megkereszteltetett bennünket. Mert a magyar hitvilágnak rengeteg momentuma olyan volt, mint a kereszténység előképe, amire a kereszténység gyönyörűen tudott építeni. A Mária-, a Boldogasszony-tisztelet is megnyilvánult már…
Az sem véletlen, ugye, hogy az első fennmaradt gyönyörű magyar nyelvű vers épp az Ómagyar Mária-siralom.
– Igaz, ez is ott van a magyarság tudatmezejében már a pogány korban is! Tehát mi elkezdtünk szerveződni nemzeti és vallási alapon. S jön a többi nép is. A Római Birodalom megbukik, mert nagyon komolyan szerveződő új birodalmi struktúrák alakulnak ki. Valamilyen módon ilyenek az angolok, angolszászok, a franciák, bajorok, lengyelek és a szlávok is.
Eltelt immár 1500 év, és megint mit látunk?
– Nemigen van már nemzeti, vallási alapja azoknak a népeknek, nemzeteknek, amelyek a Nyugaton élnek, egyre inkább kezdik ránk erőszakolni a nemzetek, vallások, nyelvek fölötti megfoghatatlan nagy nihilt, és jönnek délről meg a Közel-Keletről, Ázsiából, Afrikából azok a népek, amelyek – mint annak idején mi! – nagyon komolyan vallási, nemzeti alapon szerveződnek, akiknek nem fog kelleni a mi kultúránknak az értéke sem. Rácsodálkoztam, hogy mennyire meg tudott rendülni Franciaország, amikor égett a NotreDame, a Párizsi Főegyházmegye főszékesegyháza. Azért történt talán olyan hallatlan nemzeti megdöbbenés, mert megérezték, hogy a hit azért mégiscsak jelent valamit. Lehet, hogy épp ez az épület kapcsol össze bennünket, franciákat? Úgy nevezték régen Franciaországot, hogy„az Egyház legidősebb leánya”. Mert tényleg rengeteget adott a kereszténységnek. A párizsi egyetemen tanult a középkor filozófusainak színe-java, csodálatos szellemi pezsgés volt ott.
Rólunk, magyarokról is elmondható mindez! Az utóbbi évtizedekben újra fellendült a Magyar középkor vallási értékeinek kutatása. Olyan virágzó szellemi élet folyt a magyar középkorban, hogy csodálta egész Európa. Saját kottaírási rendszerünk volt, megkereszkelkedésünk után 100 évvel már magyar papjaink vannak, akik megírják Szent István legendáját, miseszövegeket, zsolozsmadallamokat gyártanak magya rkottaírási rendszerrel, magyar, ún. pentaton zenei dialektusban. Valami hihetetlen gazdagságot hozott nekünk a kereszténység, és amíg ragaszkodunk a vallási, nemzeti gyökerekhez, addig tudunk közösségben gondolkodni.
Mert most olyan világ jön, úgy látszik, mint ami 1500 évvel ezelőtt volt. Rácsodálkozhatunk mi a Keletről jot népekre, de el fognak pusztítani bennünket. Ők ragaszkodnak valamihez, amin mi már túl vagyunk. Nem fognak beilleszkedni. Nem is akarnak. És nem is less hová, mert mi nem tartjuk meg azt, amibe ők egyáltalán be tudnának illeszkedni, ha akarnának.
Egy pozitív példát is említett viszont a prédikációjában: a szabadkai bunyevácok identitásmegtartó erejét, eltökéltségét.
– Én 11. éve élek itt Szabadkán, a Munkás Jézus Templom plébánosaként, s itt ismerkedtem meg testközelből a bunyevác vallásossággal. Tisza mentiként sokáig csak hallomásból ismertem őket. Bezzeg ők! – mondták az emberek. – Ők ragaszkodnak ahhoz, amit mi sokkal korábban elkezdtünk föladni. Sokkal jobban belekapaszkodnak az egyházba, a maguk vallási gyökereibe, mint mi, és lám, ez megtartotta őket!
Ebből is látszik, micsoda erő a vallási szövetség megtartása. A közösségi szellem ápolása.
Ha nem jól döntünk, magunkra maradunk a mai fékevesztett, zűrzavaros, álértékeket propagáló világban, melyből hiányzik az érzelmi stabilitás. A vallás ezt is megadja nekünk. És ne feledjük: végeredményben a demokrácia értékeit is a kereszténység találta ki. A többi között azt is, hogy minden ember egyforma értékű. Az alapvető emberi jogok mind-mind a Bibliából vezethetők le! Az individualista embereket nem lehet közösséggé formálni, megmaradnak egyéneknek, még egy csoporton belül is. Neveljük rá magunkat, hogy merjünk dönteni! Mert nem lehet minden az enyém. Ha én elfogadom a keresztény alapelveket, az alapdöntés. De ha ez befolyásolja utána a cselekedeteimet, az már nem tetszik egyolyas fajtaszabadelvű világban gondolkodó társadalmirendszernek, amely azt akarja ránk erőltetni, hogy mindig ő mondja meg, mi a helyes.
Engem nem az tesz naggyá, ha elhagyom a nyelvemet, és majd egy nyelven fogunk beszélni mindannyian. Az tesz egyetemessé, vagyis katolikussá, hogy az egyetemes egyház tagja vagyok. Nem azért, mert föl adom önmagamat, hanem mert a magma kultúráját teszem oda az egyházasztalára, hogy a magam értékeivel, nemzeti értékeimmel gazdagítsam a népeket egy családba hívó Egyházat! Mi vittük be a magyar pentaton dallamvilágot a gregorián rendszerbe, szenteket termő népnek hívtak minket régen Európa népei. A világon egyik királyi családnak sincs annyi szentje, mint az Árpád-háznak. Megtartottuk, alakítottuk a magunk népszokásait az egyházonbelül is, tehát a magyar egyház az egyetemes katolikus egyházon belül is gyönyörűen tudja megmutatni a maga gazdagságát, kulturális sokszínűségét. Akkor leszek én jó katolikus, ha jó magyar katolikus vagyok!
Most, e rettenetes járvány idején, amikor a vírus elszakít bennünket egymástól, és kötelezően szeparál, méginkább meg kell fognunk egymáskezét, ha virtuálisan is, hiszen összeköt bennünket a közös vallás, a közös nyelv, a közös kultúra.
És tegyük fel magunknak ezeket a kérdéseket: Mit jelent számomra az, hogy én keresztény vagyok? Mit jelent, hogy katolikus vagyok? Mit jelent, hogy vajdasági, bácskai katolikus magyar ember vagyok? S végezetül válaszoljuk meg ezt a kérdést is: a vallási közösségem érdeke vajon akár csak egyszer is fontosabb volt-e nekem, mint a sajátom?
