Dr. Mák Ferenc irodalomtörténész záruló sorozatában Margitai József tanító, tanítóképző intézeti igazgató, lapszerkesztő, történetíró, pályája végén kormányfőtanácsos nem mindennapi, áldozatvállalásoktól és nehézségektől nem mentes pályáját mutatta be. Az alábbiakban – Mák Ferenc választása alapján –Margitai József könyvéből idézünk részleteket.
A magyar–horvát testvériség II.
(részletek Margitai József könyvéből)
A horvát nyelv- és irodalom-történet tanúsága szerint a kultúra és vele az irodalom is a horvátok közt sok ideig a magyarral együtt fejlődött, s nemcsak amíg latin volt a politikai közélet, s részben az irodalom nyelve, hanem később is párhuzamban haladt vele, sőt táplálkozott belőle, mikor úgy nálunk, mint a Dráván túl a nemzeti nyelv kezdett érvényesülni. A horvátok a körösmegyei születésű Vitéz Jánost (1400–1472), Hunyadi János titkárát és Korvin Mátyás nevelőjét, a későbbi esztergomi érseket tartják náluk a humanista korszak megalapítójának. A horvát írók szeretik kiemelni, hogy Mátyás király az ő ösztönzésére alapított egyetemet Pozsonyban, főiskolát és híres könyvtárat Budán. Ezekben az intézetekben dolgoztak és tanultak horvátországi, dalmáciai és Raguza-köztársasági horvátok, s köztük az akkori írók legnagyobbja, Csesmiczki János (Janus Pannonius) pécsi püspök. A horvát írók nyelvükön magyar vonatkozású eseményeket énekeltek meg. P. o. Vetránich Buda eleste (1541) alkalmából írta Buda panaszát, melyben Bécsre hárítja Buda elestének okát. Pergovich Iván 1574-ben kiadta Verbőczy István Tripartitumát, Karnarutich Bruno dalmátországi horvát nyelven megénekelte 1584-ben Szigetvár elfoglalását.
E korból való művek nyelvét – s ez nevezetes körülmény – „szlavon” és nem horvát nyelvnek hívják az akkori írók, mert a mostani Horvátországnak a Dráva és a Száva közti része (Varazsd, Körös, Zagoria és Zágráb megyék) még a XVII. században is Szlavonia volt. […] A tulajdonképpeni Horvátország (Croatia) a Kulpától délre feküdt, de a török hódítás folytán lakossága egyre közelebb menekült az anyaországhoz, magával hozván a horvát nevet és jelleget is, és lassanként nyelvileg és érzelmileg is elhódította a régi Szlavoniának Magyarországhoz mindenkor hű szalvon ajkú népét. A XVIII. század elején vesztette el a „szlavon” nyelv sajátos irodalmi és politikai jelentőségét, és foglalta el helyét a horvát nyelv elnevezés. A „szlavon” nyelvvel együtt a Dráva és Kulpa közt fekvő terület Szlavonia elnevezését is csak akkor váltotta fel a „Horvátország” elnevezés; ezzel egyszersmind a régi „Szlavonia” neve Verőcze, Pozsega, Szerém és Valkóvár megyékre, Magyarország drávántúli megyéire tolódott át, melyeket azután az 1868. évi kiegyezés is Horvátországhoz csatolt. A régi „szlavon” nyelv azonban Szlavonország név eltolódásával nem veszett ki, mert fejtegetésünknek legfőbb bizonyságául ez a nyelv még ma is él a nép ajkán, ott, a régi helyén: Varazsd, Zágráb és Kőrös megyékben, Magyarországon pedig Muraközön, s tovább a mura- és dráva-menti vidékeken „kajkavec” tájnyelv elnevezés alatt.
Zrínyi Péter testestől, lelkestől magyar volt! – de horvát magyar, ki nem tudott, és is tudhatott különbséget tenni hazafiságban a két érzés közt; hisz minden példa azt bizonyítja, hogy abban a korban a magyar haza fogalmában benne foglaltatott a horvát haza fogalma is. […] A XVIII. század második felét és a XIX. század elejét, mint a horvát testvéri érzés legszebb időszakát említi a történelem. A magyarországi, horvát- és szalvonországi, boszniai, hercegovinai és dalmáciai ferencrendiek egy provincia alá tartoztak 1735-ig, illetőleg 1757-ig. ez az összetartozás kedvező hatással volt a délvidéki szláv zárdák magyar hazafias magatartására. Ennek nyomai a szerzetesek irodalmi ténykedésében is érezhetők. A szerzetesek latin, horvát és magyar nyelven írt műveinek legnagyobb része a budai nyomdából került ki. Kacsics Miosics András (1702–1760) ferencrendű atya a legnevesebb horvát népköltők egyike, […] sokat énekel a „magyar-horvát” vitézségről. A magyar nyelv 1792 óta a zágrábi, varazsdi, eszéki és pozsegai gimnáziumban, mint rendkívüli tantárgy szerepelt. Később, 1827-ben pedig a horvát szábor a magyar nyelvnek a horvát iskolákban való tanítását rendelte el.
A nyolcszázados testvéri megértésre és bajtársi viszonyra jönnek azután a szomorúbb idők! Amilyen mértékben gyengült a magyar és a horvát szíveket és érdekeket összekötő kapocs: a török veszedelem és a német törekvések ereje, olyan mértékben növekedett a magyarellenes áramlat úgy a politikában, mint az irodalom terén. A legelső s legkiválóbb konkolyhintő Vitezovich (régi nevén Ritter) Pál volt. Bécs megbízásából kutatni kezdi a régi horvát királyság határait, hogy Szent István koronájának tulajdonjogi viszonya terület dolgában meg legyen állapítható. […] Vitezovich hintette el a nagyhorvát eszme első magvát „Croatia rediviva” című munkájában (1703), az ő törekvése lett Gájnak, s később Starcsevicsnek mintaképe. A nagyhorvát eszme megvalósulásának politikai territoriális viszonyokon kívül egyik nagy akadálya volt még egy nemzeti körülmény: az egységes nyelv hiánya. A „kajkavac”, „čakavac”, „štokavac” tájszólás és más (ekavaci, ikavaci, ie- és ijekavci) kiejtési módok, a szóknak vidékenkint más- és másféleképen történő hangsúlyozása szintén akadályul szolgált a reformtörekvéseknek. […] Vitezovich terjesztette ki a régi Szlavoniára a Horvátország elnevezést, s az ő művei folytán lépett a „szlavon” nyelv helyére a minden délszlávot összefoglaló horvát nyelv.
A délszláv törekvések malmára hajtotta a vizet Napoleon azáltal, hogy 1809-ben Krajnából, Karinthia egy részéből, Isztriából, Grácból, a horvát tengermellékből, Dalmáciából és a szávántúli Horvátországból megalapította az Illir-királyságot. A horvát szívekben mély nyomokat hagyott a franciák uralma s közigazgatása, felébresztette bennük a nemzeti eszme és nemzeti nyelv iránt való törekvéseket. Ettől az időtől számítják a horvátok nemzeti ébredésének hajnalát. Végül a türelmetlen vendéggel, a szerbekkel lépett szövetségre ellenünk. […]
A horvát történeti könyvek lapozgatása alatt arra a meggyőződésre jöttem, hogy horvát testvéreink elferdítve szeretik közölni a magyarral való viszony történeti tényeit, vagy csak azokról írnak, és iskoláikban is csak azokat tanítják, amelyek az ő széthúzó terveiknek és törekvéseiknek kedveznek. Innen van az, hogy akik ezekből a könyvekből merítik a – bár nem néprajzi, de ősi politikai – testvéri viszonyra vonatkozó ismereteiket, azok váltig tagadják, hogy valami szorosabb kapcsolatuk volna a magyarokkal. […]
Lesznek-e még derültebb napjai a politikai együttélésnek? Vajon visszatérnek-e még Horvátországba és Szlavóniába a Garayak, Lackfyak, Ujlakyak, Corvin János, a Zrínyiek, Frangepánok s a többiek ideje beli állapotok? Erősen hiszem, hogy vissza fognak még térni a kölcsönös megértés napjai! Lesz még olyan idő, mikor a magyar nem lesz gyűlölt a horvát testvér előtt, mikor a régi emlékek felújulnak a szívekben, mikor a horvát iskolákban nemcsak a horvát, hanem a magyar hazaszeretetre is egyaránt fogják nevelni z ifjúságot, mikor a két nemzet tisztelni és tanulni fogja egymás nyelvét, s mikor a horvát a magyarral karöltve igyekszik politikai hivatását betölteni. Ez az idő majd akkor következik be, mikor a magyar és a horvát ismét válságos helyzetbe jut, mikor valamely közös ellenség ismét megjelenik a haza határán. Majd akkor, a közös baj, a közös érdek behegeszti a félreértések perpatvarainak sebeit, és összeforrasztja a széthúzó lelkeket.
[Margitai József]: A magyar–horvát testvériség; In: A horvát- és a szlavonországi magyarok sorsa, nemzeti védelme és a magyar-horvát testvériség. Írta Margitai József, a Julián-egyesület nyug. tanügyi tanácsosa; Budapest – Eggenberger-féle könyvkereskedés, é. n. [1918] 379–390. p.
