Igazából egyetlenegy témát talált fontosnak megírni Lovas Ildikó. Csáth utolsó napját. Szíven ütötték a ház cselédjének szavai, a doktor úr hogyan roskadt a nagy orgonafa alá fekete kalapjában. Akkor döntötte el, ha regényt ír, ezt a témát írja meg. Hozzá mindigis Csáth állt közelebb, nem Kosztolányi.
Az egyetemen a pad alatt olvasta Csáth ’87-ben megjelent naplóját, mégsem azt írta meg elsőként. Amikor elkezdett vele foglalkozni ráébredt, van valami, amit előtte fel kell dolgoznia, szembe nézni vele, kibeszélni magából, túl lenni rajta – ez az a spiritusz, a láng az emberben, amellyel nem tudunk vitába szállni – ez lett a Kijárat az Adriára. Azóta is Csáthot írja, különlegesen hat rá, valójában azok a fák mellett sétál el időnként, amelyek még látták a polihisztort. Előbbre menni, élményeket gyűjteni, mélyebbre fúrni, kegyelem dolga, mert azt vagy megkapja az ember, vagy nem. A József Attila-díjas író 2020-ban két könyvét is megjelentette a Forum Könyvkiadó Intézet és a Magyar Szó Lapkiadó Kft. Mindkettő más-más írói hozzáállást igényelt és nem párhuzamosan íródtak.
A város lelke, avagy identitásjelek című, Szabadkáról írt tárcákat tartalmazó könyvét és az Amikor Isten hasba rúg című regényét vehette/veheti kezébe az olvasó. Ez utóbbi központi alakjai Csáth Géza, azaz dr. Brenner József és legközelebbi családtagjai. Csáth művészeti kánonjából Lovas Ildikó impulzusokat kapott, és az áttételeket kereste a művészi és az emberi aspektus között.
– Egy egészen másik regényt kezdtem el írni 2018-ban, mégpedig a Szép Amália nevű cselédnek a legendáját. Egyszer csak azt éreztem, van valami más, aminek a végére kell járni, körül kell járni, éreztem, nekem Csáthtal még dolgom van. És abba hagytam a Szép Amáliát. Elkezdtem olvasni a korabeli újságokat 1898-tól visszamenőleg, hirdetéseket, cikkeket, A repülő Vucsidolt (Csáth Géza–Havas Emil–Munk Artúr), kezdtem bele csúszni ebbe a Csáth-jelenségbe. Elolvastam a naplóit, a gyerekkori naplója a kedvencem, és újra elszédített a felismerés, ez a gyerek egy csoda! Bandukoltam Szabadkán – ősszel a legszebb a város – és ahogy bandukoltam rájöttem, semmi sem fontos, csak az, hogy mi volt ezzel a gyerekkel, és ha ezt megfejtem, akkor megértem azt a Szabadkát, azt a világot, ami a kulcsa, hogy egy cselédnek a legendáját megírjam. Addig kutakodtam, szaglásztam, nyomoztam, mígnem ráakadtam a Kelevéz Ágnes interjújára, amelyet 1997-ben Csáth Géza lányával készített. Hallgattam a lányának a hangját, padlóra küldött. A lányét, akit teljesen kitakartak a magyar irodalomból, ahogyan korábban az édesanyját. A női társadalom – a nők intrikussága, macskatermészete – kivetette őt magából. A legcsodálatosabb, ami történhetett Kisolgával, egy olyan emberrel élt belső szövetségben, ami kivételes. Nem volt abban csillogási, előrehaladási, társadalmi presztizslehetőség, csak két ember egymásrautaltsága.
A hét fejezetből álló családregényben a családtagok, négyen, akik eddig homályba voltak, hirtelen beleáradnak és feloldódnak a rájuk szegeződő fénycsóvában.
– Csáthban mindig is ott volt egy kőkemény törekvés, hogy megtudja, mi van a dolgok mélyén, vagy hogy mi az igazság valamiben. Ez a fajta emberség, ez a fajta egyenesség vonzott Csáthhoz. Ezért tartottam fontosnak, hogy látszódjon az apja, látszódjon a mostohája, látszódjon a testvére, látszódjon a felesége. Látszódjanak azok az emberek, akik körülötte voltak. Egész mivoltuk, természetük, gondolataik, érzés- és látásmódjuk, és az elkövetett emberi hibák. Hogy eljussunk oda, miért volt képtelen Kosztolányi megírni a Mostohát. Tudjuk, Csáth azt akarta, hogy Kosztolányi írja meg és tárja a világ elé életének regényét, amire Kosztolányi képtelen volt, nem tudta megírni, jól mutatják ezt Mostoha címen megjelent próbálkozásai. Természetesen írókon nem kérjük számon az igazságot, az emberi tulajdonságait. Én sem kérem számon Kosztolányin, a művészetén sem. Mindigis azt éreztem, hogy nekem a Kosztolányi egy kicsit hamis, túl édes, mint amilyenek a versei, A kiskutya, a Térkép, Anyuska régi képe. Életjeles szavalóként fejből tudtuk ezeket. Amikor fiatal vagy, tizennyolc éves – egyébként tisztában vagyok vele, hogy nagyszerű az életműve – nem szólít meg. Viszont van egy másik gond is. Kosztolányi 1919-ben a közvélemény elé tárja Csáth függőségét és önkívületében elkövetett halálát, amivel azt éri el, hogy Csáth teljesítményének diadémáján már nem becsülnek mást ezen kívül. Ezt gerjesztik halála után hetven évet követően megjelentetett naplói, amelyek nem a hozzátartozóinál voltak. A hallomásból ismert óriás, aki az eképpen kezekbe adott fordított látcső kicsinyítő üvegén mind inkább tetszik morfinista feleséggyilkosnak.
A regény Csáthnak egy másféle akusztikáját jelenti, egy teljesen új Csáth képet vetít az olvasó elé. A „morfinista író”, a „nőfaló” és „feleséggyilkos” kifejezések leáznak, leperegnek. Az efajta megközelítés kiváltó oka részedről valamilyen indulatforrás volt, amely hevesen felfakadt, az alkotófolyamat, a rekonstruálási folyamat pedig valakire/valakikre/valamikre kivetített jóvátétel?
– Nagyon örülök, ha úgy érzed, hogy lepörögnek ezek a sztereotípiák. Ezért is adtam a Rekonstrukció alcímet. Azt gondolom, hogy Csáth, aki egy nagyon bonyolult, szomorú sorsú ember volt, aki szeretett édesanyja elvesztése után – a szemünk láttára zajlik le – talpra állt, mert velőig hatolóan kemény volt, és gyémánttiszta. Tagadhatatlan az is, hogy zseni volt, tehetsége több művészeti ágban született meg és visszhangzott tovább. Az igazság elválaszthatatlan mindattól, ami létrehozta. Fájó lehetett számára, hogy apja a pénzét Budánovity Máriára, a második feleség húgára költötte, aki – és ez sem közismert tény – az egyik legnagyobb magyar operaénekesnő volt. Én nem tagadom, hogy Csáth morfinista és nőfaló volt és elvakította az őrültség. Az emberek beskatulyázását utálom. Egyébként a szenvedélybetegek gyógyulásában a zene gyógyír, és a muzsikát is megtagadta tőle a családja. Amikor kérte a hegedűt, nem adták oda neki. Képzeljük el a zenével való kapcsolatát, amit hangszer híján csak belülről hall, bujkáló, elillanó és mindig visszatérő tartalmakat, miközben a megvonási tünetek felrobbannak benne. Micsoda pokol! Nem tagadom, hogy ebben a pokoli létezésben megöli a feleségét, majd saját magát, ezt nem tagadom, én azt állítom, hogy ez csak az érem egyik oldala. Hamis megítélés. De hogy is lehetne más, mikor minden ellene dolgozik. Egyáltalán mindent miért takar be a sztereotípia, hogy morfinista volt? Igen, ezt le akartam róla mosni.
A párbeszédes regény kisugárzása, vonzása, élményt ad, belső feldolgoznivalót. Végtelen mélység van bennük. A léleknek olyan mélységei, olyan szövevényei, amelyek beláthatatlanok.
– Csontig kell hatolni. Addig kell magadban lemenni, akármennyire is fáj, amíg megleled, azt, ami a létezésed mozgatórugója. Amikor Csáthot írom – ha nem akarok patetikus lenni, ha nem akarok még egy szöveget a meglévő értelmezések sorába illeszteni, akkor ettől jóval többet, valami mást próbálok találni, egy másik nézőpont felől közelíteni, egy olyan szegmentumot fölfedni, ami nem ismert – ahhoz önmagamba is olyan mélységekbe kell lemenni, ahol úgy érzem, elsodor az áradat.
Mennyire kellett odahallgatnia, hogy működjön a belső kontroll, amely enged vagy visszafog, azaz helyesen működik.
– Nincs kontroll. A gondolatnak, az érzésnek a pereméig kell merészkedni. Azért is párbeszédes forma, mert amikor az egyik szereplő szavai valóban csontig hatolnak – ilyenkor nem lehet méricskélni, mérlegelni – és amikor már nincs tovább, akkor belép a másik szereplő, aki tovább fúr. Ezek igen mély furatok. A családtagok adják egymás kezébe a beszéd fonalát, és ebben nincs kompromisszum. Elhagytam mindenféle írói trükköt, technikát, amik egyébként megvédik az emberi lelket. Csak az volt fontos, hogy mindenki máshogyan, de valamiféleképpen érintse a létezés misztériumát.
A regény címében a világrajövetel misztériuma fogalmazódik meg. „Amikor Isten hasba rúg, megszületik a gyermek. Onnantól megoldódik a legfőbb kérdés: kire hagyjam az életem? Amikor Isten hasba rúg, a fájdalom nem ártó szándék, hanem jutalom.”
– Így van, a világrajövetel, a szülés misztérium. Megtörténik vagy nem, az érzés maga velünk van. Ez a legősibb emberi tapasztalat.
Az élményanyag formába öntése sajátos, egyedi: egyeseknek egy szerepük van, mások két szerepben szólalnak meg, illetve van egy ifj. Brenner Józsefből Csáth Gézává formálódó hősünk.
– Igen. Ezzel segítek is az olvasónak, de igazából azt várom el tőle, hogy engedje el magát. Olyan ez, mint amikor fölfekszel a vízre és elhiszed, hogy nem fogsz elsüllyedni.
Megrendítő a szereplők közötti, finoman szőtt „érzelmi háló”: kéz a kézben jár a Brenner édesanya és a fia, kinek kancsal tekintete „szerelmesen tapadt születésének vágyott helyére”, a Feleség ősasszonyi ragaszkodása „Én betakartam a hajammal. Betakargattam... A föld voltam, ami megtartotta”. A szenvedélyes női megszólalásokat ellenpontozza a szinte szenvtelen Kisolga.
– Minden így van, ahogy mondod. Kisgyermek volt a Csáth, amikor meghalt az anyja, egy éves sem volt a lánya, a Kisolga, amikor meghalt az anyja meg az apja. A nagyszülőkből, a nagyapából a vasárnap délutáni zongorajáték emléke maradt, meg a sustorgás, amikor róla suttogtak. Olga életét a titok határozza meg, hiszen nem mondják el neki: apád megölte anyádat, majd öngyilkos lett. Az élet és a halál, a lét és a nemlét peremén mozog a kislány. Egyetlen ember van, akihez kötődik, Brenner Dezső, a szótlan férfi, az apja gyógyszerész öccse. Az anyjuk sírjánál beszéli meg a két testvér, hogy mi a másik feladata az életben. Férfiként beszélik meg az életet. Másrészt ott van az apa hiúsága, hogy milyen szépnek látta magát a Brenner ügyvéd. A mostoha hiúsága. A szépség, az emberi ideál valamiképpen középpontba kerül a családban, amibe ők nem férnek bele. És itt van a gyermekük, minimum egy bűnnek az eredménye. Mély, kibeszélhetetlen történetek.
Csáth Géza apaként is megszólal: „Olgának... Sírt „G”-ből. Én erre hegedülten Fist – Erre ő lecsúszott akaratlanul „Fis”-re, majd F-re. Utánam jött a hanggal, mert érzéke, ösztöne van reá, és a hangbeidegzést örökölte tőlem.” A sors beigazolja Csáth átlelkesítettségét, lánya zenetanárnő lesz.
– Apai adottság? Nem tudhatom. Valóban csak ennyi volna? Örökölte az apjától a tehetséget, a kitartást, az eszméletlen életrevalóságot? Ha így van, akkor Csáth is életrevaló volt, meggyőződésem, hogy az volt. Ugyanannyira fontos az életrevalóság, az életgazdagság vagy az, hogy orvos lett, vagy, hogy gyerekként milyen mély emberi fájdalmakat élt át. A lánya fantasztikus módon végig vitte az életet, és nem lehetett neki könnyű. Kisolga azért erős, talpraesett, nem érzelgős, mert magában hordozza a gyémántkeménységet, ami – úgy gondolom – a Csáthot is, az anyja halála óta megtartotta. Kisolga az életbemaradáshoz visszaszól a családnak: „Csak semmi hiszti.” Abban a pillanatban, amikor túl sokat sír, túlságosan elengedi magát, mi garantálja, hogy megkapaszkodik és beteljesíti azt az utat, amit az apa szánt neki.
A huzatos fészerben, egy egérszaros vesszőkosárban őrzött hagyaték ébreszti rá Olgát apja nagyságára.
– Milyen szeretet, vagy milyen isteni gondviselés, óvó gondviselés övezi a Csáth Géza lányát, hogy nagybátyja, Brenner Dezső gyógyszerész fizeti a taníttatását, megtartja az életnek, szeretet ad neki, s akit a lány apjának tekint, Dezső apa, így is hívja. Később a férje látja, tudja, úgy nem lehet élni, ha egy űr tátong az ember lelke közepén – üresség, lyuk – látja felesége származásának a réseit, lejön Szabadkára, hogy elhozza neki az apai örökséget. Olga kinyitja a könyvet, amit az apja írt és az anyjának dedikált. Beléjük feledkezik. Csak akkor tudod saját magad definiálni, önmagad lényét megérteni és elhelyezni a világban, ha megérted az eredettörténeted. Ahogyan a férje átadja az apai hagyatékot, számomra ez a legszebb szerelmi vallomás. Én legalábbis úgy akartam megírni.
„... a fő dolog az élet, s a többi mind hazugság.” – olvashatjuk a regényben. Ez a regény elsősorban az életről szól.
– Igen, az életről és a létezésről. Akármennyire ijesztő, az élet szépségét és nagyszerűségét talán azért tudjuk értékelni, mert a halál még az életnek a része. Ezzel a regénnyel az életet ünnepelem. Az ember manifesztációja annak a szépségnek, ami a teremtett világból adatik nekünk. Erről akartam beszélni.
n Az illusztrációit a dédunoka, Czér Fanni készítette a felkérésedre. Érzékeny és megható kontaktus alakult ki köztetek?
– Kialakult köztünk egy párbeszéd. Arra törekedtem, hogy megértessem azt a fajta látásmódot, ahogyan én viszonyulok Csáthhoz, és ami eléggé különbözik attól, ami bevett. Egyszerűbb lett volna a halál felől közelíteni, de addig dolgoztunk ezen, amíg az élet került fölülre. Egy metaforával, egy jelképpel felér a címoldalon látható ruhátlan női test állati prémmel ölelve. Annyira ősi. A barlangrajzokhoz, a legelső impulzusokhoz tér vissza, amiben nincs más, csak a testünk és a meleg prém, ami betakar. A primér létezés megfogalmazása ez.
Nagy írói teljesítmény, hogy született egy regény, és megszülettek a Szabadka tárcák könyvben, ami szépirodalmi jellegű kalandozás, építészeti, de valójában kultúrtörténeti bédekker, fényképanyaggal több mint 260 oldalon.
– A vidékiséggel megbélyegzett Szabadkáról ezt a hamis beidegződést le akartam szedni, meg akartam tisztítani szavakkal, gondolatokkal. Mindenféleképpen meg akartam tisztítani tőle. Gondoljunk csak Kosztolányira, aki lenézően Sárszegként, mások Mucsának nevezték Szabadkát. Sinkó is „elintézte”, a világ legnagyobb falujának nevezte, Mikszáth pedig jogtalanul Szegedet magasztalta, holott Szabadka élénkebb volt.
Szabadkát az teszi mássá, hogy mi élünk bennük, ugyanakkor benne vannak örömeink és bánataink pillanatai. Vajon a gondoskodásról vagy a romboló önkényről beszélnek a szabadkai épületek, szobrok, terek némán, és mégis érthetően. Hogyan vélekedsz erről?
– Különleges város Szabadka. Amikor fiatalok voltunk a város szürkeségében gyönyörű épület volt a Városháza, de a Könyvtár fojtogató termeiben nem kaptunk levegőt, a Jadran mozi messziről felsejlett előttünk, a Korzó közepéről láttuk a filmplakátokat, a legjobb filmek hamar ideérkeztek. Mindenki arról beszélt, hogy valamikor itt járt a villamos, mi meg csak azt éreztük, odafagy a betonhoz a talpunk, mert nem jött a busz. Ez volt a mi életünk. A szocialista éra vége és a legrosszabbja jutott nekünk. Rozoga buszok közlekedtek, kőolajválság volt, áramhiány. A Fekete Fürdő ott rohadt szét, arra is emlékszem, amikor a Jovan Nenad cár szobra ott feküdt a Boss étterem udvarán és a fű a nyakunkig ért. Emlékszem arra, amikor a Strossmayer utcából parkolót csináltak. Lehetetlen volt létezni ebben a városban. Kimentünk az ócskapiacra, ahol egy kartonpapíron próbáltuk a farmer nadrágot. Válaszul, az ország szétesésével párhuzamosan elkezdtek megjelenni a nosztalgikus, szirupos könyvek a Mézeskalácsvárosról, Szabadkáról, a szecesszió városáról.
Veszélyes dolognak tartottam, hogy megállt az idő. Ezt a fajta kettősséget, hamisságot. Mert nem a város önmagával való azonosságából kiindulva beszélünk a városfejlesztésről. Mi az az eszmény, amihez közelítünk, amit meg akarunk valósítani és mi az, ahol kényelemből, lustaságból, gyöngeségből, felszínességből, bármilyen okból kifolyólag legyintünk, mert nem érdekel bennünket. Nem a hétköznapok rögvalóságáról beszélek most. Azért is mondom a tárcák egymásutánjára, hogy szépirodalmi kalandozás. Ami az eszményitől érkezik és nem a hétköznapi valósághoz van köze.
„Ahogy minden ember azonos modell szerint épül fel, ellenben mindenki más-más jellemmel, azaz arccal bír", akként Szabadkát is az „arc-jellem” teszi mássá?
– Mennyire becsüljük mi önmagunkat? Ez rólunk árul el sokat. Amikor nézegetjük a Desiré Fesztivál plakátjait, az angol mellett mindig szerbül és magyarul van feliratozva. Ez a város színháza és fesztiválja. Ezzel szemben a Filmfesztiválon a hivatalos nyelv a szerb meg az angol. Pedig nem így indult. Emberi dolgok éltetik a várost. Emberek vesznek el belőle vagy tesznek hozzá. Mi mégis csak azok vagyunk, akiknek az elődei ezt a várost létre hozták.
