Kishegyes a falunappal a Bácsér (ma Krivaja) patak völgyébe 1769 tavaszán érkező nyolcvanegy békésszentandrási család bácskai otthonalapítását ünnepli meg úgy, hogy – kicsit megelőzve magát a feltehetőleg áprilisban zajló vándorlást – a tavasz első napjával essen egybe. Az áttelepülés kétszázadik évfordulóján felvett kapcsolatok a két falu művelődési életére irányították a figyelmet, azzal, hogy mindegyik környezet legmegbecsültebb értékeit tárta a másik elé.
Természetesen a gyakran megtartott bemutatkozó műsorok fénypontja mindig a békésszentandrási és a kishegyesi gyerekek teljesítménye volt. Településünkön az első intézményes iskola már öt évvel az ideérkezés után megalakult, pontosan 1774-ben. Igaz, a kis zsellérivadékok alig jártak iskolába, hiszen otthon minden dolgos kézre szükség volt. Az iskolaszék ezekhez a körülményekhez szabta a tanítás kezdetét is, kimondva, hogy „a rendes iskolai oktatás október hó első felében fog szigorúan megkezdetni”. A leánygyerekkel még a XIX. század derekán sem sokat törődtek, csak a fiúkkal. Az a felfogás uralkodott, hogy a lányok értsenek a háztartáshoz, később a kézimunkázáshoz! Csak a kivételesen fogékonyak tanulhattak meg írni és olvasni.
A témakör kutatói számára is sokszor felmerül a kérdés, vajon miért a Bácsér mocsaras völgyét választották a jövevények, akik a Körösöknek a Bácskánál sokkal szemrevalóbb vidékéről indultak útnak, igaz, egy olyan tájról, ahol akkor még nem szabályozták a folyókat, és ahol a termőföld minősége sem vetekedhetett a közép-bácskai fekete humusszal. Nyilván a jobb megélhetés vágya vezérelte őket. Kishegyesen szabadköltözködésű jobbágyok lettek, akik bármikor továbbvándorolhattak, ha eleget tettek szabott kötelezettségeiknek. De a legtöbben maradtak, és itt ingyenes házhelyet, szérűt, rétet és szántóföldet kaptak. Azonnal hozzá is kezdtek otthonaik megépítéséhez. Főként földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak.
Ha egy kishegyesi ember ma végigsétál Békésszentandrás utcáin, s szót vált az emberekkel, csodálkozva tapasztalja: ugyanaz a tájnyelv, ugyanazok a kifejezések, ugyanazok a nevek. Amikor elődeink tanyát ütöttek e vidéken, gyorsan feltalálták magukat. Fiataljaik és a már itt élő fiatalok szabadidejükben táncos mulatságokon ismerkedtek egymással. A magyar népi táncokat már apró gyermekkorukban elsajátították.
Mindkét településnek megvan a maga jellegzetes emlékműve, s mindkettőnek a gyökerei mélyen nyúlnak vissza a múltba. Szentandrás felé közeledve már a bevezető kanyar után látjuk a Holt-Körös jól kiképzett kicsiny öblében a fényárban úszó hatalmas András-keresztet, Lóránt János Demeter monumentális alkotását, amelyet a nagyközség emelt a millennium és a kereszténység 2000. évének tiszteletére, és amely mellett ott a sziklakert a kárpát-medencei Szentandrás nevű települések köveivel. Falunkban az 1849. június 13-án és 14-én lezajlott hegyesi csatában elesett honvédek a kiegyezés után szép emlékművet kaptak. A korabeli leírás így hangzik: „Az acélozott vasba öntött obeliszk három méternyi magasságú és négy mezőre van felosztva. Az obeliszk gyönyörű arányban fogy s teteje gömbdíszben végződik”. Az első világháború után az emlékmű a községháza fészerébe került. Mivel öntvény volt, az ötvenes években ócskavasként eladták. Pótolhatatlan történelmi emlék veszett így el. Ám a sors és a szerencsés véletlen úgy hozta, hogy az emlékmű négy táblája 1997 őszén véletlenül előkerült a községháza egyik melléképületének a padlásáról Ezzel kapcsolatban Németh István megjegyzi: „Az, aki annak idején a ledöntött obeliszkről lecsavarozta és elrejtette őket, jobban bízott az utókor kegyelmében, mint az, aki az emlékoszlopot ócskavasként eladta. Avagy isteni kegyelemmel állnánk szemben?” Az emlékművet – igaz, acélozott vas helyett gránitkőből – az utódok 2000. július 28-án visszaállították, ha nem is eredeti helyére, hanem a Nyugati Temető kápolnája mellé.
Minden nép, így a magyarság történetét is legendák teszik igazán színessé. Ilyen a Kőkecske legendája is, amelynek felénk két kishegyesi és egy zentai változata ismert. Az elterjedtebb hegyesi szerint a töviskési pusztától keletre az egyik szántóföldön egy gyönyörűen kifaragott márvány kőkecskére akadtak. Megcsodálták a szántóvetők, de mindenki otthagyta. Egyik földről a másikra dobták, mert akadályozta őket a szántásban. Úgy 150-160 évvel ezelőtt Szőke Ferenc a boronájára tette nehezéknek. Időközben a szobor ott hánykolódott a szántóföld végén. A gazda nem törődött vele. Egy nap szép hintóval találkozott az úton. Két úr szállt ki belőle. A kőkecske után érdeklődtek. Szőke megmutatta nekik az állatot, mire azok nagyon megörültek. Elővették a kőkecske titkos zárának kulcsát, majd kinyitották. Csak úgy dőlt belőle a sok aranypénz. A mese szerint a nyomravezető jókora jutalmat kapott belőle. A pénzen egy darab földet vásárolt, így jött létre a Szőke-sor. A másik változat szerint Pecze Ferkó találta meg, aki birtokot vett rajta és kastélyt épített belőle.
Ha jellemezni szeretnénk a két falut, mondhatnánk, hogy Békésszentandrás a festők, míg Kishegyes az írók, költők, ének- és zeneművészek hona. Ezt számos kiadvány és a lexikonok sora is szemléletesen mutatja.
A hagyományápolás az egymás iránti figyelem megnyilvánulása is lehet: a kishegyesiek sok más tájegység magyarjainak a népi értékei felé is tisztelettel tekintenek, azokat elsajátítják, bemutatják. Ebben a tekintetben még a határok sem jelentenek akadályt.
