Jelölések: legjobb film, kétszeres legjobb férfi mellékszereplő (LaKeith Stanfield és Daniel Kaluuya), legjobb fényképész (Sean Bobbitt), legjobb betétdal, legjobb eredeti forgatókönyv.
1969-ben újabb áldozatot szed az USA gyökeresen rasszista belpolitikája: egy rendőri rajtaütés során 99 lövést adnak le Fred Hamptonra, a Fekete Párduc Párt vezetőjére. Hampton mint téma megér egy mozit, életéről filmet csinálni azonban nem egyszerű: beszédek és tömegrendezvények sorain és egy börtönintermezzón kívül nem sok mindent vehetnénk föl. Shaka King csapata ügyesen talál izgalmasabb nézőpontot: a kamerát az FBI csicskájának, Bill O’Neilnek perspektívájába pakolják.
Billt (LaKeith Stanfield) hamis rendőri személyazonossággal elkövetett kocsilopásért kapják el. Választhat: másfél év dutyi avagy beépül a Fekete Párduc Pártba, hogy megfigyelje Hamptont (Daniel Kaluuya). A kisstílű bűnöző természetesen az utóbbit választja, és ezzel máris aláírja a harminc ezüstpénzről szóló nyugtát. Bill csendes narrátorként vezet minket végig a hatvanas évek rendőri túlkapásain, a párt épülésén és bukásain, egészen az ominózus fináéléig.
Bill politikai identitás nélkül létezik. Nem érez semmit Martin Luther King vagy Malcolm X halála miatt, árulása puszta megúszási akció. És bár felmerül, hogy esetleg megfertőzte Hampton igazságérzete, erre azért nem kapunk meggyőző bizonyítékot. Tipikus passzív elbeszélő ő: része az eseményeknek, időnként aktív elkövetőként is megnyilvánul, de leginkább csak bámul és megpróbál túlélni. Vele szemben a kapitalizmust a rabszolgatartással kiegyenlítő Hampton maga az akció: minden beszéde tűzvész, minden megszólalása tett. Pártja megpróbálja szétzúzni a rasszokra osztott Amerika legendáját, sértett latinókat és szegény fehér délieket éppúgy magával ránt, mint ellenségeskedő fekete bandákat.
A hatvanas évek végének taxisofőrösen füstölgő, dudaszóval zenélő, színpompásan látens rasszista USA-ja (fényképész: Sean Bobbitt) kísértetiesen emlékeztet 2020 Minneapolisára, és a Júdás és a fekete messiás ezt lépten-nyomon alá is húzza. A nőket zúzó gumibotokat és a rendőri túlkapásokat talán még politizáló túltolásnak is nézhetnénk, ám ez kevéssé propaganda mint inkább történelmi tény. A ’69 és a BLM jelenvalósága közt feszülő elenyésző különbségre mutogatás pedig különös aktualitást biztosít a filmnek. „Akárhányszor egy zsaru meghúzza a ravaszt, a polgármester húzta azt meg” – mondja Hampton, és hát igaza van. Ha valamiért, ezért már érdemes volt leporolni az amerikai történelem e fejezetét.
Hasonlóan jó választás volt Stanfieldre és Kaluuyára osztani a két főszerepet (érdekes módon mindketten a Kifelé! című úttörő horrorból pottyantak ide). Az előbbi ott is jól őrli a belső monológot, ahol a forgatókönyv talán nem látta előre, utóbbi pedig karizmatikus, laza, egy igazi népszónok – tökéletes ellentéte emblematikus rémfilmszerepének.
Mi hát a baj a Júdás és a fekete messiással?
Ugyanaz, ami nagyzoló, bibliai babérokra törő címével. Shaka King marka egyszerűen túl kicsi volt egy ekkora szelet torta felmarkolásához.
Lehetne újszövetségi mítosz. Lehetne történelem, amint azt a folyton idézett tévéinterjúk, archív felvételek feltételezik és helyezik keretbe. Az identitások melodrámája is lehetne: a „kinek adom épp ki magam?” kérdés körüllengi a főszereplőket és lesből támad. Sőt: még azt sem mulasztja el, hogy egy pillanatra belátni engedjen az FBI manipulatív és elnyomó hierarchiájába, amely a tartótiszt Mitchellt (Jesse Plemons) a mindenható J. Edgar Hoover (Martin Sheen) marionettjeként mutassa fel.
Ez a film mítosz is akar lenni, történelem is és identitásdráma is, és emellett jó karakterboncnoki munka is. Vesztére.
A Júdás... dramaturgiája csak a film első felében tart ki; problémája ugyanaz, mint a túlhajtott szuperhősfilmeké: a félidőnél, amikor sort kerít az első igazi nagy feszültségbombára és látszólag szénné égeti a Fekete Párduc-mozgalmat, már igen nehezen kapaszkodik vissza a csúcsra. Mozgatja a Hamptont és az egyre inkább bosszúszövetkezetként működő perpetuum mobilét, próbálja mélyíteni a motivációkat és próbálja egyre komolyabb dilemmába mártani Billt, ismét és ismét ráijesztve. Szereplői azonban hősiesen ellenállnak a forgatókönyvírói szándéknak. Hampton még mindig szabadságot akar a népnek, Bill pedig még mindig másfél év börtönt akar megúszni, ez azonban már kevés. A dühítő fináléig lassan vánszorog és a filmvégi tanulságot is inkább dokumentumfelvételekre bízza. Így válik a Júdás... legnagyobb erénye saját csapdájává: igazi embereket akar felmutatni egy igazi világban, s közben elfeledi, hogy a világ gyakran unalmas. (És hogy ezt megúszandó csinálunk filmeket.)
