Bennetek van az erő, az akarat

Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket. (I. Péter 2:9.)

Ágoston Sándor református lelkész, majd egyháza püspöke 1882. május 8-án született Bácsfeketehegyen, s a hosszú, megpróbáltatásoktól terhes szolgálat után 1960. június 23-án szülőfalujában tért meg a Teremtőjéhez. Pályáját a történelmi Magyarország kiegyezést követő polgári fölvirágzásának delelőjén kezdte, ifjú lelkészként elszenvedte a Nagy Háború minden megpróbáltatását, az összeomlás és a trianoni országcsonkítás gyötrelmeit, részese volt a királyi Jugoszlávia hatalmi arroganciája által feltüzelt indulatoknak, a kisebbségeket ért megpróbáltatásoknak, tanúja volt az 1944–1945-ös partizánterror féktelen tobzódásának, amely később, a titói Jugoszlávia legitimitásához is politikai, ideológiai alapot teremtett. Magatartása, közössége melletti töretlen lelkészi–püspöki kiállása, elveihez és hitéhez való hűsége ragyogó példája a helytállásnak, s mint ilyen, évszázados kisebbségi sorsunk bátorító-megtartó, megőrzésre érdemes értékei sorába tartozik. Nevét a jugoszláviai magyar reformátusok legkiválóbb püspökeként őrizte meg az emlékezet.

goston Sándor – saját elmondása szerint – az isteni gondviselés útmutatásának köszönhetően 1906-ban a drávaszögi Kórógyon kezdte a lelkészi pályáját. A pályáját – és nem a lelkészi hivatását, mert ez utóbbit, ahogyan erre maga is szívesen emlékezett, az általa oly nagyon szeretett kórógyi híveitől tanulta meg. Ő nem lelkészként került a Dráva mocsárvilágába, ő ott, abban a közösségben vált Isten hűséges szolgálójává. Később is szívesen emlékezett rá, hogy az igehirdetést mindig a falu lakóinak az elvárásaihoz igazította, prédikációinak sikerét mindig a hívek tekintetéből olvasta ki. S a hallgatóság mindig tévedhetetlennek bizonyult – szokásai, ősi erkölcsi szempontjai mentén fogalmazta meg az elvárásait, melyekkel magához formálta, alakította a lelkészét is.

Halála előtt egy évvel, 1959. július havában papírra vetett Evangéliumi egzisztencia bizonytalan világban című, mindössze néhány oldalnyi, a Hogyan lettem lelkipásztor kérdésre választ kereső önéletrajzában elmondta: szülőfalujában, Bácsfeketehegyen ugyan református hitben és szellemben nevelkedett, mégsem jutott az eszébe, hogy lelkészi pályára adja a fejét. Még akkor sem, amikor sikeresen érettségizett a nagyhírű kecskeméti református gimnáziumban. Orvos szeretett volna lenni, de a szülei nem tudták ehhez előteremteni a pénzt. „Csupán azért lettem teológus, mert ez volt a legolcsóbb pálya” – olvasható a kései vallomásban. A sikeres középiskolai tanulmányaival a háta mögött, ismét az orvosi pályával kacérkodott, állami stipendiumért folyamodott a katona-orvosi parancsnoksághoz – hasztalan. Teológiai érettségivel a zsebben, továbbra is valami hasznos pálya után kutatott, „eszem ágában sem volt, hogy lelkész legyek” – emlékezett hetvenhét évesen a kamasz éveire a püspök.[1] A tanári pálya – talán igen, némi filozófiai pallérozottsággal akár a teológia tanára is lehetne. Ösztöndíjkérelmét elfogadták, biztosították a számára a svájci tanulmányi éveket, s már a bázeli alumneumban a rendelkezésére bocsátott szoba számát is ismerte. Poggyásza már a bázeli vonaton volt, az ifjú bölcsész Budapesten csak azért száll le, hogy elköszönjön jótevőjétől, Baksai Lajos püspök úrtól. A püspöki hivatalban azután közölték vele, hogy Bázel helyett Kórógyra fog menni káplánnak, ahol egy 80 esztendős öreg lelkész mellett kell hivatalt vállalnia. Vigasztalásként búcsúzáskor az emlékezetébe idézték a Csel. 16:9–10-et. Mástól kellett megtudnia, hogy Kórógy, ahol őt az eklézsia várta, „egy eldugott kis falu Horvátországban, 24 km-re a legközelebbi vasútállomáshoz”.[2]

Kórógyra érkezve az első volt, hogy megrendelte a Heidelbergi Kátét, amit egészen addig soha nem is látott, hiszen a pesti teológián nem teológusokat, csak hitszónokokat képeztek. Lelkésszé nevelésében azonban a kórógyi hívek játszották a meghatározó szerepet, azok elvárásainak kellett minden pillanatban megfelelnie. „A kórógyi nép ahhoz a 15 faluhoz tartozik – olvasható a rövid életrajzában –, amely 1000 éve ugyanazon a helyen lakik. Ebből a 15 faluból 10 van Baranyában, a Dráva balparti torkolatánál, és 5 van a Dráva torkolatától délre. Ezen a vidéken valamikor óriási mocsárterület volt. El voltak zárva a világtól s így tudtak megmaradni a török háborúk idejében. A reformációt 1530–1540 táján fogadták el. Még ma is az akkori bibliafordítás 400 éves nyelvén beszélnek, mind a 150 zsoltárt énekelik. Mind a 15 eklézsia kicsi 200–1000 lélekig, de a világért le nem mondanának arról, hogy mindegyiknek külön lelkipásztora legyen, pedig egymáshoz közel vannak. Ezelőtt 50 évvel, még minden külső segély nélkül nemcsak lelkészi állást, hanem ezenkívül külön felekezeti iskolát is tartottak fenn. Ezek a régi felekezeti iskolák az első világháború után szűntek meg. A hatóság államosította őket. Maradandó hatásuk abban van, hogy népünk megtanult, és még ma is szeret énekelni. Ezért járnak a templomba.”[3] Ez a hitéhez és a hagyományaihoz hű gyülekezet segítette Ágoston Sándort abban, hogy Istennek tetsző szerepében előbb lelkipásztorrá, majd az idők során egyháza legfőbb gondviselőjévé, a püspökévé váljon.

Mindazonáltal az ifjú lelkész végre kiélhette orvosi hajlamait is: mivel a legközelebbi felcser 24 kilométerre volt, Kórógyon ebbe a mesterségbe is bele kellett tanulnia. Ötféle gyógyszer állt a rendelkezésére – Aspirin, Chinin, Opium tinctura, keserűsó és Hoffmann cseppek –, és ezzel kellett gyógyítani a falu apraját, nagyját. S ha operálni kellett, hát a zsebkésével a chirurgusi feladatot is ellátta. És mielőtt ügyvédként nekilátott volna a különböző beadványok megfogalmazásához, meggyógyította az éppen beteg lovakat, s a felfújódott teheneken is segített. „Mikor nem voltam otthon, azt mondták: üres a falu. Mikor otthon voltam, azt mondták: tele van a falu.”[4] A falu azonban sokszor üres volt – lelkészük távoli, szlavóniai és boszniai települések szórvány-magyarjainak a lelki gondozását is ellátta.

A Szlavóniai Magyar Újság – és a magyarság sorskérdései

Kórógyi szolgálatának második esztendejében, 1908-ban született meg Eszéken a Szlavóniai Magyar Újság, melynek Ágoston Sándor – annak 1918-ban történt megszűnéséig – mindvégig lelkes tudósítója volt.[5] Publicisztikai írásai alapján egyaránt nyomon követhető humánus világképének kialakulása, a magyar történelemről alkotott fölfogásának kilombosodó gazdagsága, és a szlavóniai magyarok sorsa iránti aggodalma. A hírlap főszerkesztője, Poliány Zoltán 1908. október 4-én megjelent Beköszöntőjében kiemelte: „Jelentős esemény a Horvát-Szlavónországokban élő magyarság életében a Szlavóniai Magyar Újság első számának megjelenése; jelentősége annál nagyobb, mert ez az első lap, amely címében is kifejezetten a Horvát-Szlavónországokban élő magyarságot kelti életre.” Az új lapnak tehát eddig járatlan utakat kell lépnie, ismeretlen ösvényeket kell kitaposnia, hogy előre haladhasson a kitűzött céljai felé, hogy híreivel eljusson a legkisebb, a legtávolabb eső falvakban élő magyarok otthonába is. „Az itt élő magyarság bármilyen nagy számban helyezkedett is el Horvátország területén, alig tud egymásról; elszigetelten él, és csak a mindennapi kenyér gondjaiban merül ki minden igyekezete. Elhagyatva érzi magát, segítő kéz, tanácsadó nélkül – különösen ott, ahol sem magyar iskolák, sem magyar szervek nincsenek –, és így egymagában állván, lassan elgyengül, megtörik, és előbb elfelejti anyanyelvét, aztán elfelejti szülőföldjét – amit elhagyott –, aztán meginog lelki egyensúlya, elveszíti faji jellegét, s legbecsesebbet, és ezzel örökre elveszett a számunkra.” Milyen szomorú perspektíva, milyen lehangoló távlatok! A Szlavóniai Magyar Újság az összekötő kapocs kívánt lenni a szétszórtan élő magyarság között. A horvát-szlavónországi magyarság sorsáról, életéről, mindennapi küzdelmeiről a magyarországi közvélemény vajmi keveset, úgyszólván semmit sem tudott, az induló lap tehát legfontosabb feladatának tekintette, hogy heti rendszerességgel hírt adjon az elhagyatottságban élő, kenyerükért és otthonaik nyugalmáért aggódó közösségekről, s szándéka szerint lélekben és gondolatban a szeretet erős szálaival fűzze egybe őket a régen elhagyott szülőfölddel. A szlavóniai magyarságnak is épülnie, ismeretekben gyarapodnia kell – folytatta beköszöntő írásában Poliány Zoltán –, ezt igyekszik támogatni és emelni az új hírlap. Írásai, beszámolói kulturális, társadalmi és gazdasági törekvéseit elősegítik, tudásvágyát kielégítik, hogy ily módon, mint a kultúra tekintetében számot tevő nemzetiség, elfoglalja Horvátország politikai és kulturális életében azt a helyet, amely a magyarságot úgy számánál, mint „értelmi fajsúlyánál” fogva, jogosan megilleti. A magyarság tiszteli Horvát-Szlavónország törvényeit és szokásait, ugyanakkor – mint nemzetiséget – megilletik azok a jogok, amelyek a törvényekben gyökereznek. A Szlavóniai Magyar Újság feladata, hogy felemelje szavát minden olyan esetben, amikor a magyarság jogainak csorbítását tapasztalják. „A Horvát-Szlavónországokban élő magyarságnak elsőrangú érdeke, hogy beszélje az ország nyelvét, hogy békében és barátságban éljen az ország népével, s tegyen meg mindent a magyar és a horvát nemzet közti barátság megerősítése érdekében, de ezek a kötelességek ne zárják ki azt, hogy a magyarság megtartsa faji jellegét és nyelvét.”[6] A magyar nyelv ápolására, a magyar közösség jogaink védelmére lépjen hát minden, a népe iránt elkötelezett írástudó az új lap gyámolítóinak, alkotóinak sorába! – szólította meg olvasóit Poliány Zoltán, az új eszéki lap tulajdonosa és főszerkesztője.

Kórógy lelkésze, Ágoston Sándor első – egyszersmind beköszönő-bemutatkozó – írása 1910. december 25-én Karácsonyi gondolatok címmel jelent meg a Szlavóniai Magyar Újság ünnepi számában. Mintha szentbeszédbe szőtte volna gondolatait, ihletett megszólalásában elmondta: a Karácsony a történelem során mindig az elcsöndesedés, a megbékélés, a remény ünnepe volt, másnap azonban rendre ismét rátörtek a gondok a mindennapok emberére. „Pedig nem ilyen karácsonyt ígért a könyörülő Isten Ésaiás által a szélvésztől hányatott, vigasztalástól megfosztott népnek.” A továbbiakban a hitében erős, népével együtt érző lelkész bontotta ki az igazi szabadság fogalmát: „Oh, te szegény, szélvésztől hányatott, vigasztalástól megfosztott emberi lélek! – szólította meg immár a saját híveit. – Elég volt már a hányattatásból, elég volt már a nyomorgásból, eléggé megviselhették már lelkedet-testedet a bűnök. Elkél már néked is a pihenés, a nyugalom, a csendesség, a béke. Ne légy te hasonlatos ahhoz a nyomorult római rabszolgához, hiszen nem vagy te már szolga, hanem szabados. Bűneidnek zsarnokságát megtörte már a te Megváltód, kivel az ő szent asztalánál a békességnek új szövetségére léptél. Az ő békességének szövetsége pedig meg nem tántorodik – azt mondja a te könyörülő Urad.”[7] A megváltás révén fölszabadított ember, a szabados, a szabad akarata értékét és erejét ismerő egyén Ágoston Sándor lelkészi pályája során mindenkor az erkölcsi elkötelezettségre történő hivatkozás alapja volt.

Kitűnik ez öt évvel később, 1914. április 12-én megjelent Ne féljetek… Föltámadott című írásából is, amikor Ágoston Sándor a szabad akarat nyomán kibomló közösségi alkotás, a tudatos sorsvállalás eredményei fölötti számadás nyomán a szlavóniai magyarság sorsát így értékelte: „A szlavóniai magyarsággal a közelebbi években határozottan nagy jelentőségű dolog történt: feltámadott! Feltámadott végérvényesen. Ezt a tényt hiába karja bárki magyarázgatni, eltusolni, mert itt elkezdődött valami, ami a jövő kialakulására befolyást fog gyakorolni. Kétszázezer ember egymásra talált, kétszázezer szív egybe dobbant, s megérezte, hogy három szomorú évtizedet, a néma szenvedések korszakát nem hiába töltötte el: megnyerte vele a jövőt! Többé ezt a magyarságot letagadni, elhallgattatni nem lehet. Számolni kell vele, s alkalmazkodni kell hozzá. Nemcsak néhány napos kérész életre vánszorgott ki sírjából, hanem kikelt onnan egyszersmindenkorra. Többé nem kell aggódni miatta, nincs miért kizárni magunkat a húsvét öröméből. Nincs miért félni, ez a nép a válságos időn átesett, életében a nagy fordulat beállott, sírjából kikelt, öntudatra ébredt, az övé a jövő, az örökkévalóság. Ne féljetek, föltámadott!”[8] Ágoston Sándor a horvát-szlavónországi magyarok között végzett lelkészi munkája során a mindennapok gyakorlatában ismerte fel a nemzeti közösséghez tartozás jelentőségét, a közösségi együvé tartozás biztosította erőforrások hatalmát – egyszersmind legyőzhetetlenségét –, és az egyéni szabadság sorsformáló erejét. Csaknem egy évtizedes publicisztikai munkásságában az értékek fölmutatása révén nyomon követhető az egyén és közössége közötti kölcsönös meghatározottság kialakulásának tényleges folyamata. A kórógyi lelkész a szlavóniai magyarok között alkotta meg a magyarságról, a magyar nemzetről alkotott történeti-bölcseleti meggyőződését.

1911. március 15-én kórógyi református lelkész az eszéki vasutas szövetség ünnepélyén tartott ünnepi beszédében az 1848–1849-es forradalomra és a szabadságharcra emlékezve meglepő letisztultságában fogalmazta meg a magyar nemzetről és történelemről alkotott merőben új és meglepő véleményét. Beszédének Március tizenötödike című írott változatában rámutatott: Petőfiék forradalma nem a pusztítás szándékával lobbant lángra, hanem a teremtés, az újjászületés igénye szólította barikádra, majd vitte háborúba a híveit. Önmagában már az is kultúrcselekedet volt, hogy Landau nyomdájából elsőként a szabad sajtó termékei, Petőfi verse és a proklamáció kikerültek ki. A nemzet ezzel is jelét adta, „hogy előhaladásában, a magyar nemzeti állam kiépítésben fegyvere nem a nyers erőszak, hanem szellemének szabad röpülése, s mindenkit lebilincselő, elbűvölő a magával ragadó ereje. Amikor egy nép századokon át önkényuralom alatt él, láncainak lehullásakor elfojtott szenvedélyének vad kitörésében rendszerint mindenkit ellenségnek tekint. Érzi rettentő erejét, s kész szembeszállni az egész világgal.”[9] Ezzel szemben 1848. március 15-én, amikor Jókai Mór és Vasvári Pál a nyomda lépcsőjén lelkesítő beszédeket tartottak a várakozó sokaságnak, valaki észrevette, hogy a tömegben németek is vannak, azonnal kihívták Irinyi Dánielt, hogy tartson német szónoklatot. Mi több, a márciusi ifjak a Nemzeti Múzeum előtt az ünneplő sokaság között már a tizenkét pont német szövegét is osztogatták, jeléül annak, hogy az ifjú Magyarország respektálja német polgártársai anyanyelvét. Ágoston Sándor ünnepi beszédében kiemelte: a magyar nemzet a szertelen szélsőségek között nem vesztette el a fejét. „A nemzet kívánságait magában foglaló tizenkét pontnak minden betűjében a magyar nemzeti érzés ereje lüktet. Nincs benne egy gondolatnyi árnyalat sem, mely a világpolgárság szétfolyó ábrándjával kacérkodnék. A magyar lélek komoly alkotmányos érzéke, s a múltra való büszkesége a jelen szabad eszméit be tudta illeszteni a történeti fejlődés vonalába, a jövendő szolgálatába, s kizárólag magyar maradt az általános emberi eszmeáramlatok hatása alatt is. Megmutatta, hogy nem zárkózik el a modern eszmék elől, de nem is szédül el káprázatos jelszavak maszlagától, hanem átszűrve azokat a magyar elme századok óta megülepedett rétegein, nemzeti életének eleven erejévé tudja tenni, s össze tudja egyeztetni ősi faji kiválóságaival, a királyhűséggel, a törvény és jog tiszteletével.”

(Folytatjuk)