A világháború sodrásában
Amikor 1914-ben kitört ez első világháború, Kórógy lelkészét táviratilag Budapestre rendelték, ahol közölték vele, hogy a horvátországi és a boszniai magyar szórványokban végzett lelkészi tevékenysége jutalmául kinevezték Debrecen város és Hajdu vármegye királyi tanfelügyelőjévé – máris elfoglalhatja új helyét és tisztségét. Kórógy után Debrecen! – Ágoston Sándor körül mindenki úszott a boldogságban. „Egy eldugott falusi papból az ország 72 tanfelügyelője között egyszerre a legelső lenni” – kit ne ragadott volna magával a lelkesedés? Csak egy öreg barátja nézett komor tekintettel a szemébe, s intett a fejével, hogy: ne! És ő ebben az isteni gondviselés útmutatását vélte látni – visszatért hát Kórógyra, mert abban az időben a falujára is súlyos megpróbáltatások vártak. „Máig sem bántam meg. Sőt áldom az emlékét az én öreg barátomnak, aki egy néma fej mozdulatával lebeszélt” – írta idős korában papírra vetett önéletrajzában a református püspök.[1] Pedig az igazi megpróbáltatások még csak ezután következtek.
Ágoston Sándor tehát visszatért kórógyi híveihez, zsoltárral vigasztalni a lelkeket, és bicskával gyógyítani a testi nyavalyát. 1915-ben a háború már kegyetlenül megtépázta az ő eklézsiáját is, és mint jó lelkipásztor, most is igyekezett vigasztalni az elesetteket. Az év karácsonyára húsz oldalas füzetben szólította meg a fronton szolgáló, a kórházakban szenvedő, vagy a fogságban sínylődő falubeli férfiakat. Vitte a posta a háborús frontokra az Üzenet hazulról című füzetet, melynek címlapján olvasható: A kórógyi katonáknak küldi szent karácsony ünnepére az egész község nevében Ágoston Sándor lelkész. (És mert a tiszta lélek számadással is tartozik, hát az első füzet belső oldalára nagy jótevőjének írt ajánlást: Nagyságos Dr. Baksa Lajos úrnak, tiszteletem jeléül, Kórógy, 1915. decz. 23. Ágoston Sándor – olvasható a fekete téntával rótt dedikácóban.)
„Kelt levelem Kórógyon, 1915. deczember hó 10-én. Kívánom, hogy ezen pár sor írásom lelki-testi épségben és jó egészségben találjon mindnyájatokat” – kezdte levelét a lelkész, ünnepélyesen, mintha az Isten színe előtt adna számot a reá bízott nyáj állapotáról. Mindenkit megszólít, mindenkihez szól. Távol élünk egymástól – folytatja levelét – „Mi itthon, az ősi hajlékokban, ti pedig szerteszéjjel a nagy világban: ki Szerbiában, ki a távoli havasokon, ki az orosz síkságokon, ki pedig Szibériában, vagy Turkesztánban szomorú rabságban – sokan pedig sehol, mert már nyugosznak a csöndes katona-sírok alatt. De legyetek bárhol, mindenütt rátok gondolunk, benneteket emlegetünk, értetek imádkozunk.”[2] És következik azok névsora, akik A hazáért és a királyért, az édes otthonért és szeretteikért hősi halált haltak, név szerint tízen: Tóth Samu, Dezső Pál, Balázs Péter, Kovács István, Szánki János, Dezső Illés, Gyana János, Pap János, Bencze József és Szekeres Illés – némelyikük szépemlékét fénykép is megörökítette. Majd a kórházban és a fogolytáborban sínylődők, a most bevonulók, a hősiesen küzdők névsora következik, rendre, ahogy azt az eklézsia feletti számadás megkívánja. Mindenről szót ejtett, amiről tudomása volt, a sebesülés és a halál körülményeiről, a pusztító járványokról és a katonai érdemekről, a kitüntetésekről is. Tudja, és mindenkinek elmondja, hogy „Gyöke Áron mint civil kocsis szolgált az olasz harctéren, most beteg Nagyváradon. Dezső István és Dezső Lajos munició-gyártásnál dolgoznak. Deák József és Deák István itthon vannak, mint betegek.”[3] Elmondja továbbá azt is, hogy a háború kitörésének napjaiban sok falubeli férfit civil kocsisként mozgósítottak, akik Szerbiától Galíciáig, szinte minden fronton megfordultak, s csak hónapok múlva térhettek haza övéikhez. Közülük hetet név szerint is felsorolt. „E szerint tehát összegezve a fentieket: hősi halált haltak 10-en, eltűntek 10-en, hadifogságba kerültek 21-en, katonai szolgálatban vannak 91-en, vagyis hiányzik a falunkból eddig 132 fiatal és javakorabeli férfi.”[4]
(Folytatjuk)
