A világháború után – pár év alatt – kitanultuk a békét is. Gyalázatosságában vetekedett a háborúval, de némi szerencsével és Isten segítségével sikerült átvészelni. Már akinek. Édesapámnak nem sikerült, így ővele sem születésemkor, sem mindmáig nem találkoztam. Édesanyám fiútestvére, Jaja bátya, a magyar fegyverletétel után bő két évvel hazavergődött a nagy Oroszország szovjet haláltábor világából. Keresztapám, a világ ügyese, vitéz Hortobágyi Ferenc, el se ment.
Értem a halál vérhast küldött három éves koromban behívó gyanánt, ám a Délvidékről Decsre menekült Rothfux doktor szerzett valahonnan gyógyszert, amit injekciós tűvel kellett a hasamba juttatnia. Többet egyszerre. Fájdalmamban és rettegésemben állítólag őrjöngtem. Távoli rokonunk, Nani néni fogott le. Haláláig úgy tartottam, hogy ő volt a faluban a boszorkány, Róthfux doktor meg a sátán… Mindaddig, amíg hittem a boszorkányokban.
A gyűlölt orvos rendeletére asztalos nagyapám, Scherer János hozott nekem minden nap egy pici, sósborszeszes üvegben decsi vörösbort. E gyógyszerrel azóta is élek – a decsi kékfrankosnál nincs se jobb bor, se finomabb, se hatékonyabb orvosság a világon.
Az 1947-re forduló télen nagypapa agyvérzésben meghalt. Jaja bátya szobájában ravatalozták föl, ahol számomra ismeretlen régi arcok bámultak rá a négy falról, üvegezett keretekből.
Pár percre bemehettem hozzá. Hajdan piros orra most olyan sárgás-fehér volt, akár a nagy, lompos bajusza.
Közben gyakran támadtak a fáradhatatlan sokas ikrek: eleinte az örökké szomjas oroszok, majd a ravasz rácok, a kommunista agitátorok, akik mindenütt nyüzsögtek, gyűrött irkáikból egyhangon dadogva, makogva, szótagolva olvastak, tán maguk sem értették, hogy mit s miért. Hogy ez ki ne derüljön, belebújtak a brosúrának nevezett füzetükbe. Persze az új idők legkorszerűbb irodalma pár nap múlva már hegyekben málladozott a Glück bácsi vezette szódavíz- és hulladéktelepen. Körülötte a Községi-, a Református-, a Katolikus-, a Gazdaköri- és az iskolakönyvtárakból száműzött Nyugat, Kelet Népe, Új Idők és más ócska, régi folyóiratok, száz éves bibliák, Szabó Dezsők, Herczeg Ferencek, Verne Gyulák, Cooperek, Prohászka Ottokárok meg Rejtő Jenők, br. Jósika Miklósok és más lejárt írók művei között. Glück bácsival súlyra lehetett könyvet cserélni.
De ne szaladjunk túlságosan előre! Mert ha az idő észreveszi, megmérged, nekidurálja magát, s úgy lehagyja a falut meg az országot velünk együtt, hogy csak na!
Az idő persze se így se úgy nem nyugodott: telt és múlt, aszerint, ahogy a nap esett és kelt.
Nagynénéim sötétedés után hazamerészkedtek az irodából, és vacsora közben sustorogva mesélték, hogy holnaptól mi drágul, mi lesz a legislegújabb rend a helyi Magyarországon, a községházán meg a szövetkezetben, ahol minden iroda duzzadozott az újabb és újabb alkalmazottaktól, akik minél többen lettek, annál kevésbé bírtak az asztalukra meg hovatovább a nyakukba áradó jelenteni valókkal. Nem beszélve a könyvelendőkkel, meg a friss és legfrissebb előírások, utasítások végrehajtásával. A tisztviselők egyre kevésbé fértek el az irodákban, holott mind sűrűbben telepítették ki a kuláknak minősített régi lakókat a jobb és tágasabb házakból… Egyszer ez, másszor az került sorra, de hiába, az irodisták még a legyeknél is gyorsabban szaporodtak.
Rövidre fogva egyhangú élet zajlott a faluban.
Mici néni és Béla bácsi alkotta a Szövetkezet két főnyi belső ellenőr, kárbecslő és utókalkulátor csapatát. Szép ruhákat viseltek gondosan ápolt testükön. Egyenest Pestről jöttek, ami azt sejttette, hogy ők aztán a nagynál is nagyobb kommunisták. Mici néni e véleményhez illő, színes tollakkal ékes kalapot viselt. Velük szemben a környékbeli és helyi propagandisták viseltes ruhákban járkáltak, itt-ott szerzett karcos szemüvegeken át próbálták kisilabizálni apró betűs, egyébként is értelmetlen szövegeiket, amikkel az utcagyűléseken kellett riogatniuk a rettegő lakókat. A nép, az istenadta nép, mi egyebet tehetett volna, amikor a puskás rendőrök naponta végig kísérték a hol sáros, hol poros utcákon a nép bilincsbe vert ellenségeit, akik elmaradtak az adóval, a beszolgáltatással, engedély nélkül levágták saját disznajukat, a kocsmában rágalmazták az anyátlan nemzet szüleit: Rákosi, vagy ne adj’ Isten, Lenin és Sztalin elvtársakat.
Ekkor jött ki helyesírási rendeletben a Nemecsek-törvény is: Isten neve – egyetlen személynévként – ezután kis kezdőbetűvel írandó.
Mindmáig érvényben van.
Igaz volt-e, nem-e, mindenesetre a falubeliek úgy tudták, hogy Béla bácsi és Mici néni zsidó volt, ráadásul gazdag divatáru-kereskedők Szentendrén Magyarország német megszállásáig, amikor is „elvitték őket Auschwitzba”. Hova máshova? Béla bácsiék sosem mondták, a falusiak pedig csak ennek az egy német lágerhelynek a nevét hallották valaha, valakitől. Végül is mindegy, nem? Szentendre is mindegy, lehetett volna akár Győr is vagy Komárom, netán Szentes.
Az az egy nem mindegy, hogy a halál árnyékában megtértek, s még rabságukban megkeresztelte Béla bácsit egy lengyel fogolytársa. Ő pedig később Mici nénit. Ehhez állítólag Mici néni ragaszkodott.
Gyermektelenségük ellenére boldogok voltak. Be- betértek valamelyik ismerős családhoz beszélgetni. Néha hozzánk is beugrottak. Rendre körülöttük sündörögtem: viszegettem nekik ezt meg azt, és Mici néni közelségében nagyokat ábrándoztam… Amikor a munkahelyeken állásvesztés terhe mellett megtiltották, hogy állami és szövetkezeti alkalmazottak templomba járjanak, akkor Mici néni a legnagyobb strucctollas kalapjában, és a még hatalmasabb kölnifelhőjében vonult be szentmisére a két padsor közti kopott kókuszszőnyegen Béla bácsi karján a szokott hetedik padig. Sose hátrább, sose előrébb.
