Julián-tanító – Az 1880-as években Magyarország déli vármegyéiből az olcsó földek megszerzésének reményében a földnélküli nincstelenek tízezrei mentek Szlavóniába. Egész családok szánták rá magukat az új honfoglalásra, s a gondok egyikét a magyar iskolák hiánya jelentette. Egyházi és társadalmi összefogás nyomán sorra alakultak Horvátország szórványmagyarságának közösségeiben az oktatást biztosító intézmények: a MÁV-iskolák, a református közösségek iskolái, 1904-től – a Julián-Egyesület megalakulásától kezdve – pedig a Julián-iskolák, melyekben jól képzett tanítók végezték az oktató-nevelő munkát, amellett missziós feladataik sorába tartozott a horvát–szerb környezetben a magyar önismeret elmélyítése is. A Julián-tanítók közül néhánynak irodalmi munkássága is igen figyelemreméltó, műveikben a szlavóniai valóságon túl emléket állítottak a korabeli magyar történelemnek is.
A XIX. század utolsó harmadában a történelmi Magyarország déli vármegyéiből tömegesen vándoroltak be a magyar és a német családok a Dráván túli területekre. A földínség okozta elszegényedés százezreket kényszerített az ország elhagyására, többségük – az amerikás magyarok – a tengeren túli ismeretlenben kereste a boldogulás lehetőségét, tízezrével akadtak azonban olyanok is, akik fölismerték a Szlavónia kínálta lehetőségeket. Bernics Ferenc A Julián akció (1994) című könyve bevezetőjében levéltári forrásokat idézve rámutatott: az 1880-as években a vásározó zalai, somogyi, baranyai és bácskai magyarok, miután meghallották, hogy az egykori határőrvidéken egy hold föld ára mindössze 20–30 forint – egy-kétezer forintért tehát akár 30 holdnyi terület is vásárolhatnak – odahaza hamar eladták a két-három holdnyi földjüket, melynek az árán Szlavóniban – az egykori határőrvidéken – 20–30 holdas gazdák lettek. Az Alföld magyarjai főleg a Szerémségbe, a Somogy és a Zala megyeiek pedig Verőce, Pozsega és Belovár-Kőrös megyék lankás vidékére telepedtek, ahol az erdőirtásból is kivették a részüket.[1] A Magyar Statisztikai Hivatal Kivándorlás 1899–1913 (1918) című kötete bevezetőjében olvasható: a korszak népmozgalmának „fő jellegzetessége a Dráva melléki vármegyék és a Bács-Bodrog vármegye mezőgazdasági népességének a Dráva, illetve a Duna túlpartjára való áthúzódása” volt.[2] Bernics Ferenc statisztikai adatokkal is bizonyítja az erőteljes bevándorlás tényét: az 1850. évi osztrák népességi összeírás szerint az akkori Horvátországban 5732, a határőrvidéken 4985, összesen is mindössze 10.717 magyar ajkú lakos élt. A kiegyezés, majd a határőrvidék polgári közigazgatás alá való helyezése után a magyar ajkú népesség lélekszáma rohamosan növekedett: 1880-ban 41.417; 1890-ben 68.794; 1900-ban 90.781; 1910-ben 105.948 volt a magyar lakosok száma.[3]
Horvát-Szlavónországban tehát tömegesen telepedtek le a magyar földművelő családok, az így keletkezett földművelő magyar tömegnek azonban nem volt közösségteremtő képessége, társadalom-építő ereje. Nem voltak papjai és tanítói, egyáltalán: nem (vagy alig) volt értelmisége, amely segítette volna beilleszkedését a horvát környezetbe. Bernics Ferenc könyvében idézte a gerbováci szülők 1901. október 8-ai keltezésű panaszlevelét, amelyben a felettes hatóságokhoz 75 magyar családfő nevében a következő kérést fogalmazták meg: „Mi, szegény magyarok, akiknek a szegénység végett szeretett magyar hazánkat el kellett hagyni, és Horvátországban megtelepedni, azért, hogy nyomorunkat enyhítve gyermekeinknek némileg valami jövőt biztosítsunk, ezáltal már annyira elszaporodtunk, hogy több helyen már több a magyar, mint a törzs horvát nép […], így Belovár megye grubispoljei járásához tartozandó Gerbovácz és Nagy-Jaszenovácz iskolailag egyesített községekben már tanköteles gyermekeinknek létszáma is 65-re rúg, akik nem magyarul, hanem horvát nyelven hallgatják az iskolában az előadásokat […]. Alázattal esedezünk, hogy kegyeskedjék […] magyar ajkú tanköteles gyermekeink részére egy állami iskolát községünkben létesíteni.”[4] A hasonló kérések tucatja vezetett oda, hogy a magyar kormány tervbe vette a Horvát-Szlavónországban kallódó magyarok megsegítését. Hosszú és alapos előkészítő munka után, 1904. április 16-án a Nemzeti Múzeum dísztermében tartott közgyűlésen Széchenyi Béla vezetésével és az ifjú Klebelsberg Kunó felügyeletével megalakult a Julián Egyesület, amely azután 1918-ig több-kevesebb sikerrel viselte gondját a szórványmagyarságnak. Egy későbbi elnöki jelentés szerint „a Julián-Egyesület néven fennálló társadalmi szervezet […] a m. kir. kormány által alakított közvetítő szerv, melynek hivatása a Horvát-Szlavon országokban élő magyarság gazdasági és kulturális téren való támogatása, mely tevékenységnek közvetlenül a magyar állam nevében való kifejtése politikai okokból nehézségekbe ütköznék”.[5] A Julián-Egyesület tehát az iskola- és a művelődési egyesületek alapításán túl a magyarság társadalmi megszervezésében játszott meghatározó szerepet. Óriási volt a támogatás jelentősége: Széchenyi Béla elnöki jelentése szerint 1913-ban már 46 iskolában 102 tanító 6332 magyar tanulót tanított. Bernics Ferenc szerint egy 1914-ben keletkezett tanítói névsorban azonban már 116 név szerepel.[6] Mindez persze leküzdhetetlen feszültségeket gerjesztett az amúgy társországnak tekintett Horvátországban, alapja volt a horvát nacionalizmus és a függetlenségi törekvések föllángolásának. Az ellentétek az 1910-es években elvezettek a magyarok üldözéséhez, hatósági zaklatásaihoz, és a nyílt konfliktusokhoz is.
Lénárth Imre azon jeles szlavónországi Julián-tanítók sorába tartozott, akik az 1908 óta Eszéken megjelenő Szlavóniai Magyar Újság lapjain alkalmanként írásaiban is – hol elbeszéléseiben, hol riportszerű tudósításaiban – beszámolt a szórványmagyarság sorsát érintő eseményekről. 1913. április 6-án a lap szerkesztőjének címzett levelében a djakovói püspök magyarellenes intézkedései ellen emelte föl a szavát,[7] néhány hónappal később, 1913. június 15-én megjelent a megrendítő erejű Emlékezés egy hontársunkról című tanító-gyilkosságról szóló elbeszélése,[8] 1915. február 1-jén pedig a Nagy Háború frontjain szolgáló tanítótársai iránti együttérzés késztette megszólalásra.[9]
Lénárth Imre – akinek életpályája még földerítésre vár – Csákovác faluban végezte tanítói munkáját, megérkezéséről 1909. december elején a Körültekintés Szerémségben című három részes tárcájában így számolt be: „Először Satrincére nevezett ki engem az Egyesület [a Julián-Egyesület – M. F.]. De Berényi barátom, szerencsémre népszerűbb ember, s deputációban kérték vissza. Meg is kapták. Így kerültem azután csinosabb faluba, Csákovácra.”[10] Az elkövetkező öt év során három jelentős utazást tett a történelmi Magyarország területén, melyekről – nem leplezett hazafiúi lelkesedéssel – úti élményeiben számolt be. Mi sem természetesebb, hogy első útja a Csákovác környéki falvakba vezetett, s útja során elsődleges célja a vidék megismerése és tanítótársainak a meglátogatása volt. Szerémségi körültekintése a Fruska gora vidékén élő magyarok korabeli életének ma már felbecsülhetetlenül értékes dokumentuma, mint ahogyan történeti szempontból fontos egész újságírói tevékenysége is. Lénárth Imre útja (útjai) során egyetlen pillanatra sem feledkezett meg tanítói missziójáról, leplezetlen együttérzéssel figyelte tanító-társai, ezen túlmenően pedig a magyar iskolák sorsát, a szlavóniai magyarság életének alakulását. Az 1909. esztendő Mindenszentekének ünnepén úgy indult el háromnapos szerémségi útjára, hogy odahaza, a csákováci iskolában mindent gondosan a „helyére tett”. „Miután kijelöltem a ministráló fiúkat, orgonahúzókat, harangozókat, s Kálóczy Mariska tanítónő kisasszonynak átadtam az orgona és az oratórium kulcsait, vasárnap reggel örömmel indultunk útnak Bánovci állomásra” – csukta be megnyugodva maga mögött az iskola ajtaját. Két útitársa kíséretében tett utazásuk első megállója Nikince (Nyékinca) volt, ahol a széles utcák és csinos házak sorában elsőként régi barátja, egy bizonyos Medjimóri otthonát kereste fel. A csákováci tanító útirajzában fontosnak vélte följegyezni: „A községben két magyar iskola van: Julián és református, négy tanítóval, illetve tanítónővel. A Julián iskola a község közepén, a tágas vásártéren terül el, előtte a nemrégen fúrt kút. De van horvát iskola is. Temploma csinos, mostanában restaurálták.”[11] Érkezésének hivatalos része is volt; tanító-társával együtt elkészítették a nyékincai magyar olvasókör működési szabályzatát, melyet azután engedélyezés céljából a horvát hatóságok felé továbbítottak.
Felettébb időszerű kérdés volt a XIX. század utolsó, a XX. század első évtizedeiben az immár százezer fős, de egyre gyarapodó horvát-szlavónországi magyarság társadalmi, kulturális és közéleti megszervezése. A Szlavóniai Magyar Újság 1909. január 24-i számában megjelent A politikai jogok gyakorlását nem szabad elhanyagolni című vezércikke szerint Horvátországban a magyarságnak – nagy számaránya ellenére – sem áll módjában részt venni a közéletben. A községi képviselő-testületekben alig van képviselve, pedig sok községben túlnyomó többségben van a más nyelvűek mellett. Az érdekérvényesítési lehetőségek hiányát a cikk szerzője a magyarság társadalmi megszervezésének hiányában látta, megítélése szerint ugyanis: a közösség elhanyagolta politikai jogainak a gyakorlását. „Vagy ha nem is hanyagolta el, de nem tudja a módját, hogyan kell azt megszerezni. Nem volt senki, aki felvilágosította volna.” Ebben vállalt irányító szerepet a Poliány Zoltán szerkesztésében 1908-ban Eszéken megalakult Szlavóniai Magyar Újság. A vezércikk szerint a lap küzdeni fog azért, hogy a magyarság politikai jogokhoz jusson. Ezért a horvát-szlavónországi magyarság gondjainak föltárása, számbavétele és megvitatása tekintetében a közösség nyilvános, mindenki által hozzáférhető fórumává vált.[12] „A szlavóniai magyarságnak szervezkednie kell, hogy szét ne hulljon, mint az oldott kéve” – szögezte le Poliány Zoltán Alakítsunk olvasóköröket című írásában, majd hozzátette: a magyarság tehát csak úgy foglalhatja el méltó helyét a közösségben, ha tömöríti, racionálisan szervezi meg az erőit. Az egyik legkézenfekvőbb közösségi szervezet a magyar olvasókör.
Különösen olyan helyeken van nagy szükség olvasókörök megalakítására, ahol magyar iskolák még nincsenek. „A szervezkedéshez, egyesületekbe való tömörüléshez jogunk van – írta Poliány Zoltán –, ezzel a joggal élni is kell, hogy a szervezkedés alapján más jogokhoz is jusson a magyarság. A szlavóniai magyarságnak sok és nagy érdekei vannak.” A társadalmivá nőtt problémák alapján látni lehet, hogy a szlavóniai magyarságnak közösségi összefogásra van szüksége, hogy az összmagyarságot érintő jogos érdekeit megvédhesse. Alapítsunk tehát olvasóköröket, amelynek rendezvényein találkozhatnak a nemzettársak. „Ha azután sok ilyen olvasókört alakítanak, ahhoz lehetne szervezni egy központot. Az így alakítandó egyesületi központ azután felállíthatna egy ingyenes jogvédő és tanácsadó irodát, amely a magyarság sérelmeit vizsgálhatná és jogvédelmet nyújtana” – fogalmazta meg programját a Szlavóniai Magyar Újság főszerkesztője, majd fejtegetését ezzel zárta: „Szervezkedésben van az erő.”[13] S hogy fölhívása meghallgatásra talált, bizonyítja sok egyéb írása mellett az Ébred a magyarság című beszámolója is, melyben egyszerre üdvözölte az eszéki magyar társadalmi kör, és a daruvári magyar olvasó kör, dalárda és ifjúsági egyesület megalakulását.[14] Ilyen nemes feladatra vállalkozott Lénárth Imre és Medjimóri nevű tanító-társa, amikor együtt kidolgozták a nyékincai magyar olvasókör működési szabályzatát.
(Folytatjuk)
[1] Bernics Ferenc: A Julián akció – Egy „magyarságmentő egyesület” tevékenysége Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában, és a jelen (1904–1992); Pécs – Baranya Megyei Könyvtár, 1994. 10–11. p.
[2] Idézi Bernics Ferenc, i. m. 11. p.
[3] U. o. 10. p.
[4] U. o. 19. p.
[5] U. o. 24. p.
[6] U. o. 59. p. és 148–151. p.
[7] Lénárth Imre: Levél a szerkesztőhöz; Szlavóniai Magyar Újság, 4. p.
[8] Lénárth Imre: Emlékezés egy hontársunkról; Szlavóniai Magyar Újság, 1913. június 15. 2–5. p.
[9] Lénárth Imre: A kanizsai tanító-katonák; Szlavóniai Magyar Újság, 1915. február 1. 14. p.
[10] Lénárth Imre: Körültekintés Szerémségben III.; Szlavóniai Magyar Újság, 1909. december 19. 1. p.
[11] Lénárth Imre: Körültekintés Szerémségben I.; Szlavóniai Magyar Újság, 1909. december 5. 1. p.
[12] A politikai jogok gyakorlását nem szabad elhanyagolni; Szlavóniai Magyar Újság, 1909. január 24. 1. p.
[13] Poliány Zoltán: Alakítsunk olvasóköröket; Szlavóniai Magyar Újság, 1909. április 18. 1. p.
[14] (yn) [Poliány Zoltán]: Ébred a magyarság; Szlavóniai Magyar Újság, 1909. január 24. 2. p.
