1989. augusztus 19-én, az akkori Magyar Népköztársaság nyugati határának mindkét oldalán – magyar részen, Sopronkőhidán, osztrák részen pedig Szentmargitbányán (Sankt Margarethen im Burgenland) – magyar és nyugat-európai civilek és értelmiségiek révén szervezett megmozdulásra került sor. Ekkor zajlott az úgynevezett Páneurópai Piknik néven elhíresült rendezvény, melynek keretében néhány órára megnyitott az osztrák–magyar határ, ahol a két oldalon összegyűlt csoport találkozhatott egymással, valamint több száz, a kommunista Német Demokratikus Köztársaságból (NDK) menekülő ember jutott át Ausztriába, onnan pedig tovább a Német Szövetségi Köztársaságba (NSZK). Ez a történelmi momentum, jelentős mértékben hozzájárult a Vasfüggöny áttöréséhez és a kettéosztott Németország újraegyesítéséhez.
A szocializmus évtizedei alatt Magyarország és Ausztria között egy műszaki határzár húzódott, ami azt volt hivatott megakadályozni, hogy a Szovjetunió csatlósállamainak lakossága Magyarországon keresztül nyugatra meneküljön a kommunista uralom elől. A rendszer ezzel bezárta polgárait.
Sir Winston Churchill híres fultoni beszéde alapján (1946) a nyugati kapitalista államokat és a szocialista blokkot elválasztó műszaki zárat vasfüggönynek nevezték el, mely 1945 után nemcsak ideológiai értelemben, de a gyakorlatban is kettészakította a kontinenst.
A vasfüggönyt Magyarország nyugati és déli határán 1949-ben kezdték felépíteni, majd a Sztálin halála után következő enyhülési politikának köszönhetően 1955-56-ban lebontották. A forradalom leverését követően, 1956 késő őszén mintegy 200 000 ember azért menekülhetett el az említett határszakaszon, mivel a műszaki zár éppen ez időben nem létezett. A Szovjetunió által hatalomba segített „új” Kádár-kormánynak alapvető érdeke volt, hogy tömeges disszidálásra többé ne kerüljön sor, így 1957. március 2-án újra elrendelték a nyugati határ teljes lezárását. 1963-ig a határon elhelyezett akadályokat továbbfejlesztették, a szögesdrótkerítésen kívül buktatódrótokat építettek, és aknamezőket telepítettek. A 246 kilométer hosszú jelzőrendszert 1965 és 1971 között állították fel. A Szovjetunióban kifejlesztett, rendkívül egyszerű létesítmény 500–2000 méter távolságra állt az osztrák határtól. 1,85 méter magas, több méter távolságra felállított betonoszlopok közé váltakozva szögesdrótot és gyengeáramú jelződrótot feszítettek ki. Ha valaki áttörte vagy átmászott rajta, a legközelebbi határőrsnél jelzett és riadóztatott. A határzár az 1980-as évek végére erősen elavult, ami azt eredményezte, hogy rengeteg alkalommal tévesen jelzett.
1989. április 18-án, egy szigorúan titkos manőver keretein belül megkezdték a határzár felszámolását, amit hivatalosan, csak május 2-án jelentettek be. A határzár tényleges eltávolítását külföldi és magyar újságírók jelenlétében, Hegyeshalomnál június 27-én, Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszterek „történelmi drótvágásokkal” erősítették meg. Érdekesség, hogy a szimbolikus „drótvágásra” újjá kellett építeni a kerítés egy részét. Mindezen aktus ellenében, politikai értelemben még a kommunista Magyarország fenntartotta a határzárat. Ez tehát még messze nem jelentette a vasfüggöny megnyitását. A határzár fizikai leépítése következtében az NDK-ban 30-40 százalékkal megnőtt a magyarországi utazáshoz vízumot kérők száma. Sok keletnémet – a budapesti NSZK nagykövetsége mellett – Nyugat-Magyarországra ment, és megkísérelt átszökni az osztrák–magyar határon. A Magyarország és az NDK között kötött 1969-es megállapodás szerint ilyen esetben a másik ország állampolgárait ki kell toloncolni az országból, és gondoskodni kell arról, hogy visszatérjenek hazájukba.
1989. március 17-én az ellenzék nyomására Magyarország csatlakozott az ENSZ 1951-es nemzetközi menekültügyi konvenciójához, elsősorban azért, hogy az Erdélyből, Nicolae Ceaușescu román kommunista diktátor rezsimje elől elmenekülni kényszerült magyarok tízezreinek megkönnyíthessék a letelepedését, és ők megkaphassák a politikai menekültstátuszt, ami abban is segítette a budapesti hatóságokat, hogy pénzt tudjanak szerezni a genfi Menekültügyi Főbiztosságtól. Ezután – nyugatnémet kérésre – a Magyar Máltai Szeretetszolgálat irányította a Budapesten tartózkodó keletnémetek segítését.
1989 júniusában Habsburg Ottó, a Páneurópai Unió elnöke, EP-képviselő, az utolsó osztrák–magyar császári és királyi trónörökös előadást tartott a Debreceni Egyetemen. Ott találkozott a Magyar Demokrata Fórum (MDF) képviselőivel, és ekkor született meg a találkozó ötlet. Az MDF június végi debreceni elnökségi ülésén Mészáros Ferenc és Filep Mária javaslatára el is fogadták a tervet. A rendezvény védnökeinek Habsburg Ottót és Pozsgay Imre államminisztert kérték fel.
A Páneurópai Pikniket 1989. augusztus 19-én rendezték meg Sopron mellett, ahol több ezer fő volt ott, köztük az ellenzéki pártok is. A rendezvény híre gyorsan elterjedt, ezért a helyszínen több száz NDK-s menekült is megjelent. A rendezvény legelején a szónokok a határok nélküli Európa víziójának a megvalósulását, és a kollektív európai identitás kialakulását hangsúlyozták. Később egy magyar delegáció átsétált a határ osztrák felére, szimbolikusan utat nyitva, ezt követően az immár „szabaddá vált” határon osztrákokkal együtt érkeztek vissza az ünnepségre.
Aznap több mint 600 a helyszínen tartózkodó NDK-s ment át Ausztriába, onnan meg az NSZK-ba. 3 óra elteltével azonban a határ ismét lezárult. A magyar határőrök tanácstalanok voltak, mivel a határnyitás – hivatalosan – nem az NDK-sok kiengedést szolgálta, így sem azok megállítására, sem átengedésére nem kaptak utasítást. Ráadásul összesen csak hat magyar határőr volt a helyszínen, akiknek a feladata az útlevelek ellenőrzése volt. Így végül a helyi parancsnok megtiltotta az akkor még érvényben lévő fegyverhasználatot, s így a felszabadult ünneplés nem fordult tragédiába. A Magyarországon tartózkodó, az NSZK-ba letelepedni kívánó keletnémetek ügyét persze nem oldhatta meg a piknik nyújtotta távozási alkalom, jóllehet még a rendezvény utáni napokban is több százan léptek át a zöld határon. Néhány nappal a piknik után egy keletnémet menekültet az egyik magyar határőr – valószínűleg véletlenül, dulakodás közben – lelőtt. Az eset után a kormány úgy döntött, kiengedi a keletnémeteket.
A határnyitásról szóló döntés végül 1989. szeptember 11-én, nulla órától lépett érvénybe. A berlini fal megnyitásáig 60-70 ezer NDK állampolgár távozott Magyarországon és Ausztrián keresztül az NSZK-ba. A keletnémet menekültek NSZK-ba jutása ugyanis hozzájárult a már számos megoldhatatlan problémával küszködő NDK destabilizálódásához, ami részben elvezetett a berlini fal leomlásához, illetve a keletnémet kommunista rezsim megdöntéséhez, majd hosszas nagyhatalmi tárgyalások után a két Németország, és végső soron a vasfüggöny által mesterségesen kettéosztott Európa újraegyesüléséhez.
Helmuth Kohl Németország újraegyesítését akartam című könyvében a magyar határnyitásról így szól: A berlini fal első tégláját a magyarok ütötték ki.
Források:
- Tarján M. Tamás: 1989.augusztus 19. A Páneurópai Piknik http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1989_augusztus₁9_a_paneuropai_piknik/(letöltve: 2020. 08. 16.)
- Grúber Nóra: Amikor a szabadságvágy legyőzte a félelmet: 30 éve nyílt meg a vasfüggöny! https://wmn.hu/ugy/51265-amikor-a-szabadsagvagy-legyozte-a-felelmet-30-eve-nyilt-meg-a-vasfuggony (letöltve: 2020. 08. 16.)
- Gyarmati György: A vasfüggöny és az állambiztonsági szervek alkonya Magyarországon 1989-ben, In: Múltunk, 2009/4.|39–63 – http://www.multunk.hu/wp-content/uploads/2017/01/gyarmatigy09-4.pdf (letöltve: 2020. 08. 16.)
- Páneurópai piknik és határnyitás 1989-ben – https://mult-kor.hu/20090819_paneuropai_piknik_es_hatarnyitas_1989ben (letöltve: 2020. 08. 16.)
