A Temerini Újság és a TAKT kiadásában ezekben a napokban jelent meg az idén 80. születésnapját ünneplő dr. Virág Gábor jeles kishegyesi helytörténész füzete, mely az 1848/49-es szabadságharc idején az elpusztított és fölégetett Temerinből elmenekült, és Kishegyesen néhány évig menedékre lelt személyek sorsát mutatja be levéltári kutatások, mindenekelőtt a korabeli halotti anyakönyvek adatai alapján. A kiadvány borítólapján az 1849-es kishegyesi csata felújított emlékművéről készült fénykép látható. A szabadságharc utolsó győztes csatájaként is emlegetett ütközetben sok temerini honvéd is részt vett, köztük Ivanics János huszárfőhadnagy is.
A füzet tartalmazza a Hegyesen elhunyt 338 temerini menekült névsorát, elhalálozásának dátumát, életkorát, szüleinek vagy házastársának nevét, valamint néhány, az elhunytak korára és nemére vonatkozó táblázatot, és egy összehasonlítást más települések menekültjeire vonatkozó adatokkal.
Temerin (és Járek) pusztulása 1848. augusztus 29-éről 30-ra virradóra következett be, a Stratimirović tábornok által irányított második szerb támadás eredményeképpen. Néhány nappal korábban egy ostromot Temerin védői már visszavertek. A támadók magatartása kíméletlen volt, amin csak az enyhített, hogy a bekerített mezőváros lakosságának tömegeit végül menekülni hagyták Ókér és Verbász irányába. (A temeriniek ezt hívják „nagy szaladás”-nak, más magyar településeken ez a gyászos epiteton ornans más-más dátumokhoz társul, az őket ért katasztrófa időpontjának megfelelően. A Temerinben elesettek pontos számát ma sem tudjuk, azt viszont igen, hogy a szándékos gyújtogatás okozta tűzvészben minden ház, a templom és a plébánia is elpusztult, az 1848 előtti összes anyakönyvvel és dokumentummal együtt. A pusztulás eseményeit Virág Gábor dr. Timár Kálmán és Ökrész Károly korábbi kutatásai alapján ismerteti. Novák Antal akkori (és későbbi) temerini plébános alapján tudjuk, hogy „8500 ember kenyér, ruha, vagyon és lakás nélkül maradt”. Annak, hogy sokan Kishegyest választották menekülésük végcéljaként, mindenekelőtt az játszott szerepet, hogy a 18. századi letelepedésük során nagyon sok család hosszabb-rövidebb kishegyesi tartózkodás után költözött át Temerinbe. De Kishegyes hamarosan az egész Dél-Bácskából fogadott be magyar menekülteket, sőt a Tisza mentéről is.
A hadi helyzet forgandósága miatt azonban Hegyes sem válhatott tartósan a béke szigetévé. Virág Gábor a szerbek támadásáról Botka Mihály esperesplébános feljegyzését idézi: „1849. év január 24-én a hegyesi lakosok e falut többnyire mind elhagyták, ez idő alatt a néhány hon maradtak közül némelyek megölettek, néhányan meghaltak: Németh János, Sipos Anna férje 67 éves Január 24-én agyon lövetett, Biber János, Tóth Anna férje Jan. 23-án agyon lövetett egy magyar rabló által, mivel a rablást neki tiltotta. Balás Jósef Sápi Koléta férje Január 24-én agyon lövetett. Pantel János Nagy Ilona férje 65 éves Január 24-én agyon lövetett. Maronka Jósef Csáki Ilona férje Január 24-én agyon lövetett. – Gyetvai György Molnár Verona férje Január 24-én agyon lövetett.”
A kishegyesi magyarok második szaladása 1849. június 17-én következett be, a falu lakossága, köztük a temerini és szenttamási menekültek is, Csantavér közelében egy mezőn telepedett le. A feljegyzések tanúsága szerint itt érte el őket a kolera, vagy ahogyan akkor nevezték, az epemirigykór első hulláma is, mely kíméletlenül rendet vágott őslakosok és jövevények között egyaránt.
Az 1848 és 1852 közötti elhalálozási adatokat ismertetve Virág Gábor megállapítja:
„Az 1848. évben a halottak száma elérte a 634-er, a következő évben pedig a 656-ot. A szabadságharc leverését követő 1850-ben már csak 194, 1851-nen pedig 187 halottat temettek. (…) 1848 – 1852 között 1669 halott volt kishegyesen, ennek 30,32%-a, 506 a menekült. A falu embervesztesége 1163, ami 69, 68%. Valóságos demográfiai katasztrófa.”
A füzet statisztikai táblázataiból azt is megtudjuk, hogy a 338 temerini menekültön kívül elhunyt 100 szenttamási, 29 becsei, 11 földvári, 6 moholi, 6 futaki, 5 ókéri, 3 kúlai és 1-1 újvidéki, újvidéki szállásokbeli, zsablyai, verbászi, túriai és németcsernyei származású személy, többségük a háborús 1848-as és 1849-es esztendőben. Ez érvényes a temerinekre is, kilenc személy kivételével minden halottjukat az említett két esztendőben veszítették el. A halottak több mint két harmada gyermek, amely önmagáért beszél, és minden kommentárnál hívebben jelzi a három szaladást megért „kishegyesi” temeriniek kálváriáját.
