„Számunkra ez nem hobbi”

Több, mint egy hely! – így hirdették meg tíz évvel ezelőtt a szabadkai Talentum Tehetséggondozó Művészeti Egyesületet. Ahogyan azt Brezovszki Tamara és Brezovszki Roland hangsúlyozza, néptáncot tanítanak, de a Talentumban a magyar népi kultúra egészével foglalkoznak, énekekkel, zenével, hagyományokkal, népszokásokkal is. Számukra ez nem csupán hobbi és nem csupán táncolás. Brezovszki Tamarával és Brezovszki Rolanddal az elmúlt tíz évről beszélgettünk, amely – mint mondják – villámgyorsan elröppent.

Brezovszki Tamara: Januárban jegyeztük be az egyesületünket, márciusban pedig tizenhárom gyerekkel megkezdtük a próbákat. Most tíz év után több mint száztíz tagunk van. Négy korcsoportban történnek a próbák, óvodásokkal, alsósokkal, felsősökkel és az ifjúsági csoporttal. Népdalkórusunk is van és a Duhaj zenekar is a Talentumhoz kapcsolódik.

Melyek voltak azok a mérföldkövek, amelyek meghatározták az egyesület elmúlt tíz évét?

B. T.: Szerintem már az mérföldkő volt, hogy megalakultunk, megvalósítottuk az álmunkat, létrejött az egyesületünk, és fejlődni tudott. Olyan hely lett, ahova szívesen és örömmel jönnek a gyerekek. Minden évben történik valami csoda, amit megélünk a gyerekekkel. A siker sokféle lehet, apró és hatalmas is, és nem is mindig a táncról szól.

Brezovszki Roland: Nagy siker az is, hogy 2016-ban lett székházunk, de két év alatt kinőttük. Annyian jöttek hozzánk, hogy nem tudtunk ott tovább próbálni, nem fértünk el, és túl hangosak is voltunk. A néptánc az ilyen. Azóta folyamatos vándorlásban vagyunk. Most az Ivan Goran Kovačić Általános Iskolában próbálunk, XXXaz a sok gyerek és a nagyon drága szülők, akik nem róják fel nekünk azt sem, ha ide-oda kell vinni a gyerekeket. Cserébe mi igyekszünk minőségi, színvonalas kikapcsolódást nyújtani. Nagy sikernek tartom, hogy ez a közösség ilyen körülmények között is meg tudott maradni, sőt fejlődött és bővült. Gyakori téma az elvándorlás, mi mégis népes gyerekcsapattal dolgozhatunk együtt és ez nagy áldás.

Nagy sikernek tartom a három nagy rendezvényünket is, amelyek tömegesek, látogatottak és mindegyik a tizediket tapossa. Ez a Palicsi Magyar Sokadalom, a Talentum Gyermek és Ifjúsági Néptánctábor, valamint a Vajdasági Gyermek és Ifjúsági Szólótáncverseny.

A gyönyörű utazásokat sem tudom elfelejteni, akár a magyarországi nagy fesztiválokon való részvételt, vagy azt, hogy eljutottunk Katarba, de azt se, hogy a zenekarunk Kazahsztánban muzsikált. Sok pozitívum és feledhetetlen élmény jellemzi az elmúlt tíz évet. A Duhaj zenekar létrejötte pedig a csúcsa az egésznek, két fiunk is zenél benne. Sokat köszönhetünk Juhász Gábornak, aki a szárnya alá vette ezt a zenei formációt. Nagy előrelépésnek számítanak a kézműves foglalkozásaink is, ezeket ünnepekkor és a táborban tartjuk meg. Elismert kézművesekkel dolgozunk, a gyerekek szeretik és remek alkotások készülnek ilyenkor. Kiemelném a két nagy IPA-projektumunkat is, amit a deszki Bánát szerb egyesülettel valósítottunk meg. Bízunk benne, hogy a jövőben is lesz alkalmunk együtt dolgozni. Itt is a kézművességen, a hagyományápoláson volt a hangsúly. Akkora sikere lett a projektumunknak, hogy a közösségi médiában Európa-szinten első helyezett lett, Brüsszelbe is elmehettünk, ahol egy online szavazáson vettünk rész, ott a másodikak lettünk, Ukrajna után. Semmit olyat nem tudunk mondani a tíz évből, amit megbántunk volna, vagy azt gondoljuk, hogy nem így kellett volna megtennünk. Nagyon örülünk, hogy belevágtunk. Tamara volt a kezdeményezője, ő buzdított, hogy próbáljuk meg. Nem könnyű egy ekkora tagságot számláló csapatot egybetartani, miközben folyamatosan nehézségekkel kell számolnunk, mint amilyen a teremprobléma, a népviseletek biztosítása, vagy a költségek. Sokat köszönhetünk a Csoóri Sándor Programnak, és Szabadka városának, hogy segítik az egyesület működését, cserébe mi a legjobb tudásunkkal igyekszünk szolgálni a szabadkai és vajdasági magyar közösségünket. Sok helyen és rendezvényen fordulunk meg, számíthatnak ránk partnerként. Nagyon fontos a számunkra, hogy ily módon jó partnerséget tudjunk kialakítani.

Helyhiánnyal küszködtök, mi a helyzet a székházzal?

B. T.: A székházunkban most a viseletek vannak, és az ovisokkal próbálunk ott, mert ők kevesebben vannak, velük még elférünk. Az épület azonban gazdát cserél, így tavaszra ki kell onnan költöznünk. Még nem tudjuk hova megyünk. Két éve úgy járjuk a várost, hogy a termeket figyeljük. Azt nézzük, melyik felelne meg próbateremnek. Olyan hely kellene, ami nincs messze a város központjától, ahova a palicsiak is könnyen eljuthatnak.

B. R.: Legtömegesebb az ifjúsági csoportunk. Az Ivan Goran Kovačić Általános Iskolában is alig férünk el. Kedvesen fogadtak bennünket, először a díszteremben próbáltunk, de annyira dübörögtünk, hogy leszakadt a tanáriban a csillár, a tornateremben kaptunk új helyet, ami ugyan kisebb, de nem bánjuk, töretlenül próbálunk. Nem könnyű a fiataloknak feladniuk a hétvégét, de szeretnénk kialakítani bennük ezt a szokást, hogy az a néptáncé, hátha náluk megmarad. Vajdaság nagy problémája, hogy nemigazán vannak felnőtt csoportok, és nagyon hiányoznak.

Mire fektetitek még a hangsúlyt?

B. R.: Mi már nem vagyunk fiatalok, ezért nagyon fontosnak tartjuk az utánpótlást, hogy utódokat neveljünk a tanítványokból, hogy majd ők folytassák azt, amit mi elkezdtünk. Megpróbáljuk őket olyan iskolába is irányítani, ahol még jobban fejlődhetnek. Három fiú a békéscsabai néptánc szakgimnáziumba jár, bízunk benne, hogy a tanulmányaik elvégzése után visszatérnek, és a Talentumban folytatják a tevékenységüket. A VMMSZ által indított Így kell járni... képzés is jó példával szolgál.

B. T.: Szeretnénk elérni, hogy ez egy megbecsült, elismert szakma legyen. Sajnos még mindig ott tartunk, hogy a művészethez kötődő szakmák nincsenek kellőképp megbecsülve, a szülők gyakran meg is próbálják ezekről lebeszélni a gyerekeiket. Ezen kellene változtatni.

A múlt évet egy nagyszabású karácsonyi előadással zártátok…

B. T.: Több éve dédelgetett álmot sikerült megvalósítanunk. Hatalmas munka volt elkészíteni ennyi gyerekkel, szinte próba és próbaterem nélkül. Mégis sikerült egy olyan előadást bemutatni, amely melegséget hozott az emberek szívébe, a nézőknek, az alkotóknak, és a fellépőknek is. Számomra ez egyfajta csoda volt. Azt is szívmelengető volt látni a gyerekeken, hogy élvezik és szeretik ezt az előadást. A címe Mennyország csillaga, és a Jadran színpadon adtuk elő. Tulajdonképpen a hagyományokról szól, az advent időszakától kezdve, mindennel együtt, ami ebbe bele tartozik: Szent Miklós napja, Luca-napi népszokások, betlehemezés, bölcsőcskézés, karácsony vigíliája, mind megjelenik benne, úgymond színházba ágyazva. Az volt a célunk, hogy ezeket a hagyományainkat – amelyeket már sokan kezdenek elfeledni és talán porosnak, régimódinak tartanak –, valahogy visszalopjuk az otthonokba, a szívekbe, és kicsit közelebb vigyük a ma emberéhez. Ez egy játékos, vidám előadás, nem maradtak ki belőle a poénok, viccek sem. Hardi Klem Katalinnak köszönhetően csodás karácsonyi énekek hangzanak el benne. Nem a megszokottak, Bodor Anikó gyűjtéséből válogatott, és mindegyik vajdasági. Juhász Gábor és a Juhász zenekar segítségével nagyszerű dalokat állítottunk össze, a zenei részben közreműködött ifj. Kucsera Géza és Brezovszki Gergő is. A zenét és az énekeket stúdióban előre felvettük.

B. R.: Mindenki részt vett benne, az egész Talentum, a legkisebbektől a legnagyobbakig. Brestyánszki Boros Rozi a dramaturgiában segített, hogy az előadás színházibb formát öltsön. Ő volt úgymond a külső szem. Nagy munkát végzett, köszönjük neki. Mi csak belülről láttuk az egészet, hiszen részt vettünk a készítésében. Tamara rendezte, és ketten készítettük a koreográfiát.

Próbaterem híján hogyan lehetett megoldani a rendezést?

B. T.: Egy hónapunk volt a próbákra, amit nagyon komoly tervezés, előkészület előzött meg. Megvolt a zene, a szcenárium, a szöveg, de maguk az egyeztetések is bonyodalmat okoztak, hogy ki, mikor, és hogyan ér rá. Közeledett a karácsony, tudtuk azt is, hogy a szülők elfoglaltabbak és fáradtabbak az év vége felé. Ezt szem előtt tartva már szeptemberben elkezdtük őket felkészíteni arra, hogy ez egy zűrzavarosabb időszak lesz. Szerencsénkre a szülők nagyon jók és lelkesek, így most is megértőek és segítőkészek voltak. Szorgalmasan hozták-vitték a gyerekeket, ahova csak kell, ahol termet találtunk. A színházba csak az előadás napján tudtunk bemenni, mert addig foglalt volt. Előtte olyan termet kellett találnunk, amely alkalmas a próbára, ahol begyakorolhattuk azt is, hogy ki hol megy be és ki és hol hozzák be a díszletet. Mindent nagyon konkrétan és pontosan kellett elterveznünk. Egész nap ezen kattogott az agyunk. Nemcsak koreográfusok, hanem díszlettervezők és díszletbeszerzők is voltunk egyben. Kombival szállítottuk ide-oda a sok cuccot és a szülők ebben is segítettek. A főpróbát a Majsai úti Általános Iskolában tartottuk meg.

Az elmúlt tíz év mennyire volt számotokra sikeres a fellépések, utazások tekintetében?

B. R.: Nagyon büszkék vagyunk a csapatra. Versenyeken, minősítéseken, mindig helyezéseket értünk el. Általában az élvonalban végeztük. Szép sikert könyvelhettünk el magyarországi és hazai fesztiválokon is. A Gyöngyösbokréta és a Kőketánc állandó résztvevői vagyunk. Az énekcsoportunkkal a Szólj, síp, szólj! vetélkedőn is kimagaslóan szerepelünk. Több magyarországi fesztiválon is jelen voltunk, például Szegeden, Szekszárdon, Székesfehérváron és Jászberényben. Egy jó koreográfus párossal is összehozott bennünket a sors. Németh Antal régi tanítványunk, Békéscsabán él, a szakgimnázium tanára, és sokat köszönhetünk Gál Nórának is, nagyon jó koreográfiák készültek, a jövőben is szeretnénk velük dolgozni.

B. T.: A magas színvonalra törekszünk. Számunkra ez nem hobbi, hanem egyfajta életstílus, maga az élet. Hivatás, pedagógia, művészet, nevelés, nagy család…. Mi így fogjuk fel.

A néptánc egyik leglátványosabb eleme a népviselet. Ezekre hogyan tesztek szert?

B. T.: Ez folyamatosan történik, hiszen minden új koreográfiához új viseletet varrattunk. Ennek megvalósítása is a Csoóri Sándor Alapnak köszönhető. Ebben nyilván az uniós projektum is benne van. Két csodálatos szakemberrel dolgozunk, Tajti Erzsébet jászberényi viselettervezővel és készítővel, valamint Galai Kornéliával Radanovacról, aki vajdasági viseletkészítő képzésen vett részt. Jó velük dolgozni, leülünk, mindent szépen megbeszélünk, és utána ők csodálatosan megvarrják a viseleteket. Ez rengeteg időt, energiát és pénzt vesz igénybe, de így éri meg igazán, és megvan az eredménye is. Zentán a népművészeti kiállításon, Mesterremek címet kapott mindhárom viseletünk, a felcsíki, a vajdaszentiványi és a bukovinai is. A viseletek mindig a tájegységhez és a tánchoz idomulnak, de már ott tartunk, hogy a falu jellegzetességei is nagyon érdekelnek bennünket. A kiegészítők ugyanolyan fontosak, a kalárisok, a cipők, a fiúk kalapjába tűzendő pávatoll, a darutoll, az árvalányhaj, a szegfű vagy a gyöngy. Minden tájegységnek és minden falunak megvan a saját jellegzetessége. Figyelünk ezekre az apró dolgokra is. A lányoknál főleg, de már a fiúknál is elértük azt, hogy egyre igényesebbek legyenek. Szeretik saját maguknak megvásárolni ezeket a kiegészítőket, a lábbeliket, a gyöngyöket, a kalárisokat, a fülbevalókat, a pántlikákat, a kalapokat, a díszeket... Igyekszünk éreztetni velük, hogy a népviselet az övéké, de ne úgy bánjanak vele, mint a mai hétköznapi ruhákkal. Mindig elmondjuk azt is, hogy ezeket egyszer majd tovább kell adniuk. A viseletre vigyázniuk kell. Ha felvettük, akkor már nem ülünk le, ezt is megtanulták. A fellépés után rendbe teszik a csizmájukat, és külön viseletpakolást tartunk, hogy érezzék a fontosságát, kötődjenek hozzá. Ha mindent megcsinálnánk helyettük, akkor nem éreznék.

Mik a tervek az új évre vonatkozóan?

B. T.: Folytatjuk a programjainkat, a műhelymunkáinkat, és székházat keresünk, egy otthont, ahol elférünk a sok gyerekkel és ahol jól érezzük magunkat. Készülünk a nagy jubileumi műsorunkra, amely a Palicsi Magyar Sokadalmon lesz. A régi táncosainkat is elhívjuk egy közös visszaemlékezésre és ünneplésre.

B. R.: Szervezzük a tábort, készülünk a Szólótáncversenyre, és koreográfiákat készítünk. Szeretnénk megjelentetni a Duhaj első lemezét. Tavaly már koncerteztek, de jó lenne fel is venni a dalokat. A gyerekcsoportokat is szeretnénk folyamatosan fejleszteni, tömegesíteni. Bízunk benne, hogy amikor majd megtaláljuk a helyünket, még több energiát tudunk beleadni az alkotómunkába. Azzal tudunk foglalkozni, amivel tényleg kell.