Vallon des Auffes

Az Eszpartófű völgye egy pici település Marseille-től nem messze a francia riviérán. Egy öböl és néhány kacskaringós utca alkotja, amelyek a közeli dombokra kúsznak fel. Hajnalonta szinte az összes kishajó kifut a tengerre, hogy begyűjtse a tenger gyümölcseit a falu éttermei számára. A halászok és a turisták értékelik e hely hitelességét és nyugalmát, Franciaország második legnépesebb városának nyüzsgésétől oly közel, de mégis oly távol. Eszpartófű völgye a neve miatt lett híres a Marseille-iek és a városba érkező turisták körében.

A faluban több évezredes hagyománya van a halászatnak. Az eszpartófüvet (franciául: auffes, latinul: Stipa tenacissima) emberemlékezet óta halászhálók és kötelek fonására használják. A fű francia elnevezéséből és a táj földrajzi fekvéséből ered a település neve is. A növény 50–150 centiméter magasra nő. Levelei néhány milliméter szélesek, de annál szívósabbak, erősek és nehezen szakadnak el. Tökéletesek háló, fonal, kötél fonására, de cipőt és kosarat is készítenek belőle. Él még néhány öreg halász a faluban, akik ismerik az eszpartófűből készülő háló- és kötélfonás csínját-bínját. De többségük már a könnyebb és tartósabb műanyag hálókat részesíti előnyben.

Vallon des Auffes kikötőjéből egy háromíves viadukt alatt lehet kijutni a tengerre. A 60 méter hosszú kőhíd a múlt században épült, amikor a Marseille-környéki településeket egy tengerparti korridorral, később pedig több kilométer hosszú sétánnyal kötötték össze. Ez a 17 méter magas kőhíd a leghíresebb és legszebb a városból nyugatra és keletre induló utakon. Különösen impozáns látványt nyújt este, amikor a háttérben a lenyugvó napkorong vörösre festi a tengert és betölti a híd pillérei alatti nyílások egyikét, a panoráma előterében pedig az 50 kishajó ringatózva várja a hajnalt. A keleti főút, a La Corniche (a párkány) a város kikötőjétől indul és a Földközi-tenger partján fut, végigkacskaringózik a mai Marseille egész 7. kerületén. Nevét Kennedy elnök 1963-as merénylete után a tiszteletére Corniche du président JFK-ra változtatták.

Tíz évvel az első világháború után az akkori francia elnök a híd mellett egy sziklanyúlványon felavatta a Keleti hadsereg és a távoli országok halottainak emlékművét. Az öt méter magas bronzszobor egy ég felé emelt karú karcsú nőt ábrázol. Mögötte egy modern diadalívre emlékeztető kőkapu nyílik a végeláthatatlan tengerre, amelyet két kőkatona őriz. A kőkapu megszólalásig hasonlít a város büszkeségére – a híd egy szegmensére. Az emlékművet néhány éve műemlékké minősítették.

Az öböl évszázadokon át menedéket nyújtott a Marseille-ben nem szívesen látott – főleg Genovából érkező – kereskedőknek, hajósoknak és csónakjainak. A tarka kis csónakokat a helyiek Les Pointus-nak (a hegyes) nevezték el. Egy helyi legenda szerint a Marseille-iek elkezdtek a domboldalon építkezni, hogy gyönyörködhessenek a kishajókban, a rossz nyelvek szerint pedig azért, hogy rajta tartsák a szemüket a faluba érkező idegeneken. Idővel befogadták és megbarátkoztak a jövevényekkel, és alig várták, hogy a domboldalról megpillantsák a távoli helyekről hazatérő hajókat. A helyiek ősei tökéletes imázst alakítottak a kis halászfalunak. Vallon des Auffes ma már inkább az idegenforgalomból él, mint a halászatból. Eszpartófű völgye tele van ínyenc pici éttermekkel, amelyekben ízletesen készítik el a helyi specialitást, a bouillabaisse-t. A hely elitségéből fakadóan itt 50–60 euróért még nem lehet kapni egy adag halpaprikást.