Gyerekkorom meghatározó élménye, amikor először besétálok a könyvtárba, és végignézek a zsúfolt könyvespolcokon. Megilletődötten megállok a hatalmas terem kellős közepén, úgy érzem, mintha az űrben lebegnék, számtalan égitest társaságában, körülöttem könyvek mindenütt. S valamennyi kötet fedőlapjai közt rejlik egy különleges világ, amely csak arra vár, hogy besétáljak a kapuján, megismerjem a lakóit, és feltárjam a titkait.
Könnyen megeshet, hogy mindez nem is egészen így történt, csupán az emlékeim játszanak velem. De mi vagyok én, ha nem az emlékeim összessége?! És ki alkotja meg saját emlékeimet, ha nem én?! Igaza van Schopenhauernek, amikor azt írja, hogy „[a]z ember alig emlékszik jobban az életére, mint egy regényre, amit valaha régen olvasott”; a fő cselekmény megvan, néhány emblematikus részlet kristálytisztán felidézhető, sokszor a lekerekített tanulság élénkebben él, mint a hozzá vezető út, minden más pedig egy elmosódott képre emlékeztet, amelyen emberek, városok, események kavalkádja található.
Néha nem ártana, ha az ember fel tudná ütni élete könyvét, belelapozhatna a rá vonatkozó fejezetbe az élők enciklopédiájában, amelyben megtalálható lenne minden vele történt esemény, minden kimondott szava, összes gondolata, s valamennyi álma ott állna megdönthetetlen tényként előtte. A sajátomból megtudhatnám, milyen volt az első napom a könyvtárban. Ez a faramuciság azonban csak néha lenne jó, mert összességében talán mégsem baj, ha életünk apró részleteinek zöme kitörlődik a memóriánkból, nyilván ez is önvédelmi mechanizmusunk részét képezi.
A fenti gondolatmenetet Zoran Živković A könyvtár (Biblioteka) című kötete indította el bennem. A szerb író mozaik-műve hat könyvtárról szól. Az első a virtuális könyvtár, amely tartalmazza minden író minden megjelent kötetének és a jövőben esetleg megírandó műveinek a listáját, akárcsak a szerző halálának több lehetséges dátumát. A második a postaládába szüntelenül érkező könyvek által létrejövő házi könyvtár, amely lassan minden egyebet, a lakót is beleértve, kiszorít a lakásból. A harmadik az éjszakai könyvtár, amelyben a legapróbb részletekig megtalálható minden ember élettörténete, mintha azt az illető születésétől fogva lelkiismeretes besúgó ügynökök egész hada írta volna. A negyedik a pokoli könyvtár, ahol a kárhozatra ítéltek az örökkévalóságig kénytelenek olvasni, többek között azért is, mert életükben keveset tették, ami lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy pokolra jutottak. Az ötödik a legkisebb könyvtár, amely mindössze egy könyvből áll, amikor azonban becsukjuk, majd újra kinyitjuk azt, mindig egy újabb művet olvashatunk benne. A hatodik az előkelő könyvtár, ahová a sok csábos küllemű kötet közé kéretlenül betolakodott egy ócska zsebkönyv, amely A könyvtár címet viseli.
A kötet elolvasása után úgy döntöttem, hogy a legelső adandó alkalommal elmegyek a könyvtárba. Remélhetőleg találok majd újabb olvasnivalót az egyetlen sci-fi-írótól, aki sohasem írt sci-fit. Vagy a kezembe kerül a szerzőről szóló kötet, amelyből megtudom, miért van az, hogy külföldi sikerei ellenére az írót a „szerb irodalmi establishment továbbra is idegen testként éli meg”, mivel „prózájában nem foglalkozik a nemzeti történelem nagy témáival”. Esetleg megtalálom azt a könyvet, amely mindennap valami újat mond olvasójának. Netán rábukkanok arra a műre, amely a saját élettörténetemet tartalmazza. Miért is ne, hiszen a világ teli van megmagyarázhatatlan csodákkal! Az is megeshet, hogy belebotlok valamelyik meg nem írt könyvembe, és valami újat tudok meg magamról. Ki tudja, a tengernyi kötet közül, lehet, valamelyik őrzi lapjai közt azt a magasztos pillanatot, amikor egy kissrác életében először belépett a könyvtárba, és megrendülve szétnézett maga körül. Állt megsemmisülve a titkok kapujában, nem tudva, melyikbe kérjen bepillantást. Csak az űrhajós érezheti magát hasonlóképpen, amikor űrsétája során a végtelen világmindenséggel és benne önnön parányiságával szembesül.
Nyitókép: Pixabay
