Vajon fel tudom idézni, milyen ajándékokat kaptam karácsonyra életem első tíz-tizenkét évében? – merül fel bennem a kérdés nem sokkal azután, hogy négyéves Sára unokahúgom gyermekkori játékaim közül előkotorja életem első és utolsó, kábelen keresztül előre- és hátrafelé vezényelhető, mára működésképtelenné vált játékautóját, amelyet egykoron a fenyőfa alatt találtam. A két gyufásdoboznyi hosszúságú járművet vezetéken keresztül maga után önfeledt vigyorral vontató kislányt szemlélve csupán egyetlen ajándékot tudok feleleveníteni gyermekkoromból (az autón kívül): egy „trénerkát” (avagy mai modern kifejezéssel élve: fitnesznadrágot). A ruhaneműre azért emlékszem, mert megpillantását követően erőteljes nemtetszésemet fejeztem ki, ugyanis a csomagolópapír alól egy új játék felbukkanását vártam. Ez néhány hónappal azelőtt történt, hogy megtudtam: a szüleim teszik az ajándékot a karácsonyfa alá, emiatt pedig évekig nyomasztott a bűntudat az akkori viselkedésemért. Hogy számított-e a karácsonyi ajándék életem első tíz-tizenkét évében?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Sőt. A tudat, hogy a következő naptól valami újdonság csöppenhet az életünkbe, megfűszerezte az egyébként is varázslatos hangulatú, testvéreimmel eltöltött téli időszakot. Sokatmondó viszont, hogy mindössze két ajándék jut eszembe életem ezen szakaszából: az egyik a hosszú vágyakozás utáni kielégülés miatt (régóta akartam ilyen autót, de korábban nem kaptam), míg a másik a lelkifurdalás okán. Mi az hát, amire emlékszem gyermekkorom karácsonyaiból? Az adventi koszorú égő gyertyái körüli közös éneklésekre a testvéreimmel. Az ünnepi dalokra. A közös imákra. Az éjféli misékre. A karácsonyfa közös díszítésére. A mézeskalácssütésre. A fenyőaromával társuló halászléillatra. A nagy gyermektársaságra. A karácsonyi rajzfilmekre, filmekre. Az együtt töltött időre. A varázslatos érzésre, amelynek újra átélésére a felnőtt ember minden karácsony közeledtével vágyik, ám a gyermekkori misztérium szépen lassan kikopik a felelősség, a rohanás, a teendők sokasága miatt. Az emberi lélek most már sokszázados tradíciók és felhalmozott tudat alatti emlékek folytán megkívánja ezt az egy napot, amikor önmagába és azok felé fordul, akiket szeret, amikor egy pillanatra, csak egy estére minden egyébtől, a tegnaptól és holnaptól elvonatkozva a béke, a szeretet és a családi vonzódás érzéseinek élhet. Ehelyett azonban mindenki túlzottan készülődik. A boltokban egyre nagyobb a nyüzsgés, a sorban állás, a türelmetlenség. Az otthonokban, a munkahelyen is egyre nagyobb a stressz. Az utcákat hetekig díszítik, az árusok standjait sorban helyükre állítják, szervezik a programokat, színpadot építenek. Az év végi békés, meghitt és visszafogott családi ünnep mára a költekezés és a fogyasztói társadalom legnagyobb közös orgiájává nőtte ki magát.
Egyik ünnep sem a drága ajándékoktól vagy a fogkefével csillogóra suvickolt lakástól lesz az igazi. Hanem csakis az egymásra szánt időtől, figyelemtől, a közös élményektől! A karácsonyt az az édes, meghitt bensőség teszi, amely mint szellem és élet kitölti a lelkünket. Ahogyan Gárdonyi Géza írta A kövirózsa című elbeszélésében: „Miben van a gazdagság? Az erszényben vagy a szívben? Ha az erszényben volna, akkor az emberiség nyelve nem pénznek nevezné, hanem boldogságnak. Nem azt mondanátok: Tízkoronás, százkoronás, hanem tíz boldogság, száz boldogság, ezer boldogság. De nem mondjátok így. Mert a boldogság nem az erszényben vagyon, hanem a szívben. Szívet pedig egyformán osztott a Mi Atyánk minden embernek.”
Nyitókép: Pixabay
