– Játszunk együtt ma este? – rohant be Dávid ajtóstól a nappalinkba. Mindenki tudja, hogy ez a kérdése halaszthatatlan választ követel. Nehezen tűri ugyanis a várakoztatást a fiam, amikor közös társasjátékos délutánt vagy estét szorgalmaz. De a legtöbbször nem is kell megerőltetnie nagyon magát, mert mindannyian szeretjük ezt a fajta együttlétet. Néha apát győzködni kell: a hagyományos kártyajátékokra nem igazán kapható, de egy kis noszogatást követően minden másban szívesen részt vesz.
Nagyon szeretünk például együtt „törpézni” – ahogyan mi nevezzük a bármikor előhúzható kedvencünket. Igazából az Aranyásó elnevezésű társasjáték kerül ilyenkor elő a szekrényből, amelynek különlegessége hamar magával ragadja az embert. A kártyás csapatjátékban ugyanis kirakósszerűen kell „alagutakat ásni” a keresett aranyig, miközben arra is rá kell jönni, hogy ki kinek a csapattársa. A szabotőr és aranyásó törpök harcát pedig számtalan akadály is nehezíti: a földcsuszamlás vagy robbantás épp úgy gátolja a szorgos építkezést, mint amikor a szabotőr szándékosan elzárja a föld alatti járatokat. Hihetetlen élvezettel keressük mindig a „szövetségeseinket”, miközben saját kilétünket titkoljuk. A hév odáig fajul, hogy a végére szinte már mindenki „nyitott lapokkal” játszik a leghatékonyabb megoldást keresve. A játék egyszerűen hihetetlen: koncentrációt és találékonyságot követel, emberismereten alapszik és rettentően izgalmas, miközben mégsem szül igazi ellentéteket a játékosok között.
A másik nagy kedvencünk a Gigi Gnomo. A játék egy varázslatos erdőben történik, ahol a játékosok a figuráik által manókincseket gyűjtenek: kupakot, gyöngysort, varázsitalt, játékbabát és gyémántgyűrűt. A cél természetesen ezek megszerzése, miközben forog a hol lyukacsos, hol kincsekkel alátámasztott „talaj” a figurák alatt. A lépések által formált gyűjtési lehetőség elérésével pedig megkukkantható, mi is lapul a táblát körülvevő fenyőfák tövében. A játék tulajdonképpen az Ember, ne mérgelődj!, illetve a hagyományos memóriajáték zseniális keveréke, megfűszerezve olyan „manóátkokkal”, amelyek teljesítése lényegesen csökkenti a játékhoz igencsak szükséges koncentrációt.
– Gigi Gnomót játsszunk! – csatlakozott a rajongáshoz a tűzhelytől elforduló lányom. Aznap ugyanis először költöztek be a párjával a konyhánkba azért, hogy a vasárnapi ebédet ők készítsék el. Már a leves befőzésénél tartottak, a zöldségekkel és főtt hússal megpakolt tál a megterített asztalon gőzölgött, a burgonyapüré és a saláta is a pulton várakozott, és az utolsó szelet kirántott húsok is kikerültek a serpenyőből. Emőke és Levente boldogan szemlélték „műveiket”, miközben azért egy cseppnyi aggódást láttam a tekintetükben. Nyugtáztam, hogy milyen jó illatok terjengenek, és biztosítottam őket arról, hogy finomnak ígérkeznek a feltálalt fogások. Ezt Roli is megerősítette, mintegy lezárva azt az önvívódást, amellyel a délelőtt folyamán megküzdött. Mert nem egyszer kaptam el olyan pillanatot, amikor legszívesebben jól elmagyarázta volna a fiataloknak, hogy mit hogyan kell csinálni. A tekintetünk találkozása viszont elég volt arra, hogy visszafogja a késztetést: ennek köszönhetően felsöpörte az udvart, majd kicsit később megetette az amúgy jóllakott kutyusunkat, vagy éppen a rózsabokrok szunyókálását ellenőrizte le az első kertben…
De a gőzölgő leves minden kételyt eloszlatott, és mindenkit az asztal mellé rendelt. Az első kanálcsörömpölést követően pedig a fiatalok is megkönnyebbültek: a mesebeli királyi szakács is megirigyelhette volna munkájukat. A gyöngyöző húslevest kisvártatva felváltotta a szaftos, ízletes főfogás. Az utolsó falatoknál Dávid úgy döntött, hogy túl sokat várt már a társas estére vonatkozó kérdésének megválaszolására, és újra nyaggatni kezdett bennünket a kívánságával.
– Mit játszunk akkor? Monopolyt? De az Unót is lehozhatom… – sorolta a lehetőségeket a fiam.
– Tudod, hogy apa azt annyira nem szereti… – próbálta Emőke az apja nevében a saját óhaja felé terelni a választási lehetőségeket. – Én szívesen kipróbálnám azt az új szójátékot is, amit Levente hozott ajándékba.
– Te mit szeretnél játszani, Levente? – kérdeztem a lányom párjától.
– Nekem mindegy, élvezem mind – válaszolta, miközben pontosan tudtuk, mi a kedvence. A lányom szeretetteljes pillantást vetett rá, Rolival összemosolyogtunk, Dávid pedig kimondta a kulcsszavat:
– Hozom a Rizikót!
Hát igen… Számunkra a stratégiajáték a társasok királya. Olyan szintű beleélést hoz ki belőlünk, ami valódi harctérré alakítja a méretes ebédlőasztalunkat. A világtérképen jelölt területek meghódításáért kíméletlen csatákat vívunk: persze szabályosan, dobókockákkal. Egy-egy kontinens elfoglalása pedig igazi mámorként hat számunkra. Üdvrivalgások, és olykor szitkozódások közepette haladunk a játék elején kihúzott, titkolt célunk felé. Eközben pedig folyamatosan nő a feszültség, emelkedik a hangerő, és az utolsó csatáknál már valóban szikrázik a levegő az ellenfelek között.
Emlékszem, amikor Levente először Rizikózott nálunk. Az elejében mindenki igyekezett kíméletesen kezelni az új felállást… És valóban figyelmesebbek is voltunk: nem támadtuk azonnal, lényegtelenebb területeket foglaltunk el tőle, és még egy egész kontinens meghódítását is „megengedtük”. De a játék közepétől csak nem tudtunk tovább a báránybőrbe bújt farkas szerepében tetszelegni, és az egyébként lassan fokozódó feszültség egyszerre tört ki belőlünk. Időről időre próbáltam a családom figyelmeztetni, hogy Levente először játszik, legyünk türelmesebbek. De ha őszinte akarok lenni, akkor ez nekem se ment valami jól. Aztán a velem szemben ülő ifjú egyszer csak kiejtette a száján, hogy nem kell őt kímélni, boldogul már, és ő is vívna „vérremenő” csatákat. Nos, innentől nem volt megállás… A hódítás fizikai és erkölcsi határokat is túllépett. És újra elfajult odáig, ahol rendszerint kikötnek a Rizikós délutánjaink, estéink… Ilyenkor Emőke keze már remeg, amikor kockát dob támadásként, de akkor is emeli a hangját, ha ki kell védenie egy-egy támadást. Dávid folyamatosan szövetségeseket keres, az éppen soron levő játékosnak viszont addig szövegel, amíg rá nem beszéli arra, hogy az ő területeit abban a körben kímélje meg. Roli kétféleképpen reagál: ha a nyertes szimatot fog, akkor kíméletlenül támad, ha viszont „gyengélkednek a csapatai”, akkor mosolyogva, derűsen csipkelődik. Jómagam pedig igyekszem kézben tartani a játékot: egy ideig csitítgatom a kedélyeket, majd ettől kezdve nyíltan bírálom a fiam szövetkezéseit, a férjem szatíráját és a lányom erőteljes nyomulását. A játék ezen fázisában már Leventét sem kímélem, és nem igazán tűröm, ha enged a lányom hízelgésének, és a szerelem nevében elodáz egy csatát… (Pedig ezt egyébként nagyon becsülöm benne.)
Nos, mára már Leventét sem kell félteni. Ha a játék elején hajlik is arra, hogy Emőke mosolyáért tankokat áldozzon fel, a végére már csak dobókockával tudja lefegyverezni még a lányom is. Épp oly elánnal küzd a saját feladatának teljesítéséért és más céljainak megsemmisítéséért, mint mi mindannyian. Ilyenkor kitomboljuk magunkból a mindennapok nehézségeit, egymás fejéhez vágjuk a nehezményezett cselekedeteinket, és felhántorgatjuk sérelmeinket. A lerázott terhek súlya alatt roskadozik a masszív ebédlőasztalunk... A játék végéig azonban valahogy le is tisztul: megválaszoljuk a másik kétségeit, elhessegetjük aggályait, vagy éppen változást ígérünk a szemben ülőnek. Így a győztes már nem is egymaga éri el célját, sokkal inkább mindenki segítségével. A játék vége tehát egy „össznépi mulatság”, amelyen rendszerint megállapítjuk, hogy milyen jó estét töltöttünk el egymással.
Az összes társas közül erre csak a Rizikó képes: hogy az erőteljesen felszabaduló indulatokat békés diadallá változtassa mindegyikünk szívében. A vihar utáni csendben pedig újra és újra rájövünk: azért szeretjük ezt a játékot oly nagyon, mert általa rázzuk le magunkról a mindennapok háborúit. Ilyenkor a családi békéért csatázunk.
