A Swing hercege

Gájer Bálint neve sokunk számára ismerősen cseng, hiszen 2013-ban a The Voice című tehetségkutató műsor első magyarországi évadában nyűgözte le a közönséget. Igaz, második helyen végzett, ám a stílus, amit képvisel, és a színpadi kisugárzás, amit közvetít a nézők felé, emlékezetessé tette őt. Méltán kapta a Swing hercege elnevezést, hiszen oly módon műveli ezt az igen összetett és ritmikailag bonyolult műfajt, ahogyan kevesen tudják a popszakmában. Zenei profizmusa mellett emberileg is kiemelkedő személyiség. Baráti közvetlensége és kedvessége nemcsak a személyes kommunikáción mutatkozik meg, hanem a színpadi jelenlétén is. A koncertjei felhőtlen életérzést váltanak ki, ezzel bebújva a nézők bőre alá. Gájer Bálintot a szabadkai közönség májusban hallhatta a Szekeres László Alapítvány által szervezett Zsinagóga-koncert keretében, ekkor csíptünk el egy beszélgetésre.

Hogyan kezdődött ez a zene iránti szerelem?

– Tízévesen kezdtem el zeneiskolába járni. Valószínűleg szép lassan adagolódott ez nálam, de nem tudok egy olyan határozott pillanatot, amikortól megőrültem a zenéért. Az viszont nem volt kérdés, hogy milyen hangszer. Semmi más alternatíva nem volt a dobon kívül. Az éneklés viszont jóval később kezdődött. Egy szerencsés találkozás volt Sárkány Zsolttal, aki az Amadinda ütőegyüttes alapító tagja volt. Majd 1991-ben Marcaliban, a szülővárosomban indított egy ütőszakot, ahol nagyon megszerettette velem a zenét, hiszen játszva tanulás volt. Biztos voltak izzadságcseppek, de azért mégis valahogy könnyedén magunkba szívtuk a tudást, és ez meghatározó volt. Ami ezután igazán meghatározó élmény volt, az a kamarazenélés. Amikor az ember tanul egy hangszeren játszani, az magányos dolog, kevésbé izgalmas. Számomra zseniális dolog volt, hogy viszonylag korán, még nem túl nagy tudással, mégis együtt tudtam zenélni másokkal. Igaz, mindenkinek kis feladata volt, de amikor elkezdtünk együtt zenélni, akkor ott valami felragyogott bennem, és ez azóta tart. Olyan zenekar nem volt, amelyben könnyű- vagy slágerzenét játszottam volna dobosként, az már énekesként jött először az életembe. Így indult a zenélgetés, ám nagyon bizonytalan volt, hogy mi lesz belőle, hiszen hobbiként űztem. Nem lehetett tudni, hogy tudok-e professzionális dolgot csinálni ebből, vagy meg tudok-e valaha élni belőle, persze szeretnék.

Melyik inkább, dob vagy ének?

– Professzionális dolog az énekléssel lett 2010 táján a Group'n'swing nevű zenekarral, hiszen vele indult el ez a vonat. Sokat gondolkoztam már ezen, mert mindkettő meghatározó volt, és úgy gondolom, egyik sincs a másik nélkül. Az éneklésemmel kapcsolatban is általában kiemelik, hogy a tempó érződik, hogy rendben van, majd mikor mondom, hogy doboltam, akkor igenlően bólogatnak, hogy akkor valószínűleg kicsit más a viszonyom a ritmussal, mint mondjuk annak, aki egyébként nem játszik semmilyen hangszeren. Egész más életérzés a dobolás. Én olyankor lemegyek bantunégerbe, egy meditatív állapotba. A dobnál ez sokkal inkább megnyilvánul, mint az éneklés során. Persze az is nagyon jó, ha az ember rivaldafényben van és azokat a dalokat énekli, amiket szeret, a közönségnek pedig tetszik. Ekkor lehet kommunikálni a közönséggel, mert van egy eszköz, a mikrofonon, amin keresztül ezt meg tudtam tenni, ám én mindig is csapatjátékos voltam, úgyhogy kevésbé tekintek magamra, mint önálló individuumra. A The Voice című műsorban sem tudtam egyes szám első személyében beszélni, valahogy mindig valakiket magam köré gyűjtöttem. Évekig kézilabdáztam is, 6-7 éves koromban kezdtem, így a sport és a zene sokáig egymás mellett futott. Ám végül eldőlt, hogy mindig nagyobb áldozatot hoztam a zenéért.

Mennyit változtatott a mindennapjain a műsor által szerzett ismertség?

– Az biztos, hogy szakmailag azért sok kaput megnyitott előttem, sokkal több lehetőségem lett. Igazán akkor sem látszott, hogy mi lesz ebből, mert egy olyan rétegzenét képviselek, bár a televíziós szerepléseim alkalmával sem csak swinget énekeltem, hanem volt egy kevés latin és popzene is. Ám már kezdett körvonalazódni, hogy melyik zenei műfaj az, amit szeretek, és amit szeretnék majd képviselni. Természetesen a legegyszerűbb ilyenkor Michael Bublé nevét említeni, így lettem én a közvélemény szemében a magyar Michael Bublé, a Swing hercege. Egyébként ezek mindig nagyon jól hangzó dolgok, és természetesen nem sértőek, hiszen szeretek magyar Michael Bublénak lenni, mert ha valakit kedvelek, akkor az ő. (nevet) Hiszen az, hogy ez a műfaj alakult ki nálam, neki köszönhető. Magamtól nem mertem volna, sőt, előtte mások se gyakran csináltak olyat, hogy egy repertoáron belül vegyítsék ezt a három műfajt, a swinget, a latin és a popzenét. Viszont emiatt számunkra, előadók számára is nagyon izgalmas, mert sokféle színt, életérzést be lehet mutatni, és ahogy látom, a közönség is szereti ezt. Mostanában jobban átálltam a magyar nyelvű szövegekre, és már inkább afelé haladok, hogy saját dalt adjak elő, vagy ha feldolgozunk egy ismert dalt, például a New York, New York című slágert, akkor azt is magyarul énekeljem. Ez úgy néz ki, hogy sikeres, mert egyre több fellépésem van. 2013 januárjában ért véget a The Voice, és tavaly több fellépést tartottam, mint előtte, pedig máskor sem volt kevés. Nagyon érdekes ez, hiszen függetlenül attól, hogy a swing rétegzenének mondható, egyre több lehetőséget kapok. Nem tudom, hogy ez minek köszönhető, természetesen próbálom alázatosan megoldani a feladatokat, a legjobb tudásom szerint, alkalmazkodva a helyzethez.

Tehát beérett a dolog?

– Nem mondom, hogy nem lehet ezt még magasabb szintre emelni, mert bőven lehet, de nem sietek sehova. Úgy néz ki, hogy ez a műfaj nem tíz évre lett bekalibrálva. A színpadon lehet ezt még nagyobb volumenben művelni. Most még úgy gondolom, hogy egy-két évig, mondjuk úgy, organikusan egyik fellépésről a másikra megyek, majd miután kis bátorságot gyűjtök, megpróbálkozom önálló koncerteket is tartani. Lehet, hogy ha a Covid nincs, akkor ez egy kicsit előbb bejön. Az idén készülök új lemezzel, új karácsonyi lemezzel. Volt már 2017-ben is egy, Swing karácsony címmel. Bízom abban is, hogy akár itt Szerbiában is feltűnünk hamarosan újra, vagy akár engem is szívesen elhívnának saját produkcióval. Az idén hatalmas munka vár ránk, hiszen a karácsonyi lemezre fel kell játszani minden dalt a stúdióban. Majd egy nagy koncert is repertoáron van, ami vélhetően Pesten lesz, ennek szervezése és előkészülete is vár ránk, de bízunk benne, hogy több vidéki, illetve magyarországi városban is meg tudjuk tartani ezt a koncertet. Nyáron mintegy negyven fellépésem lesz, emellett a legkülönbözőbb események is be vannak táblázva, születésnapok, esküvők, céges rendezvények, városnapok.

Mikor van a pihenésre idő? Melyik az a kedvenc hely, ahol valóban ki tud kapcsolódni?

– Az idén januárban elég sokat pihentem otthon. Ez egy kicsit kétségbeejtő időszak is volt, mert mindig utólag látjuk, hogy milyen volt az év, de hogy aztán milyen lesz a következő, esetleg jön-e valami váratlan fordulat, ami miatt majd nem tudunk fellépni, vagy hogy hívnak-e fellépni, mindig lutri. A nyár folyamán azért megyek nyaralni a családommal. Van egy hároméves kisfiam, akivel szerencsére sokat tudok otthon lenni. Pedig tavaly 170 fellépésem volt, ami azt jelenti, hogy minden másnap volt valami, ám van, amikor három esemény van egy nap, de van, amikor nincsen egy sem, ilyenkor tudok pihenni. A karácsonyi időszakban is nagyjából negyven fellépésem szokott lenni. Úgyhogy amikor feladat van, akkor nem gondolkodunk azon, hogy fáradtak vagyunk, de amikor otthon vagyok és nincs feladatom, akkor mindig fáradtnak érzem magam, ám a lendület visz előre. Nemrég voltam Thaiföldön, egyedül. Ez rendhagyó dolog volt, mert annyira feszült voltam, hogy úgy éreztem, muszáj egyedül elvonulnom valahova. Egy kicsit önzőségnek tűnik, de igazából 365 napból 10 nap talán beleférhet. Emellett nagyon szeretek otthon lenni, ellazít akkor is, ha valamit kell csinálni. Gyerekként nem szeretett senki füvet nyírni meg ruhát teregetni, de amikor az ember saját magának végzi ezeket el, akkor jólesik kicsit kimenni vagdosni a növényeket, megmetszeni ezt-azt, számomra ezek lazító feladatok, főleg hogy a kisfiam ilyenkor mindig segít.

Ha egy mondatban kellene jellemezni önmagát, miként fogalmazna?

– Egy mondatban nehéz. Ami talán a karrieremre jellemző, és amitől talán működik ez az egész, az a hitelesség és az alázat. Ez nem egy egész mondat, csak két szó, de igyekszem nagyon hitelesen művelni, amit csinálok, nem könyökölve, kivárva az időt, és megfontoltan lépkedve előre, szép lassan.