A lakodalmas rock koronázatlan királyai

„Kombiné, kombiné, a csipkés kombiné, még az éjjel fölhajtom majd én…” – A közismert dalszöveg hallatán mindenkinek a lakodalmak vidám hangulata jut eszébe, ugyanakkor elválaszthatatlanul kötődik a népszerű 3+2 együtteshez is. Kevesen tudják, hogy a Szenes Andor újságíró, költő által valamikor a múlt század első felében megalkotott dal akkoriban nem bizonyult népszerűnek, viszont néhány évtizeddel később egy eldugott kis bánáti falucskában az ott élő Bugyi testvérek, Gyula, János és Zoltán számára egyike volt azon zeneszámoknak, amelyek meghozták a világraszóló hírnevet. Az együttes az idén ünnepli fennállásának négy évtizedes jubileumát, amit valóban csak kevés zenés formáció mondhat el magáról. Ahogyan azt is, hogy egy új műfajt alkotott, ami lakodalmas rockként került be a köztudatba. A hosszú évtizedek alatt megannyi koncert, történet, öröm és szomorúság vegyült az együttes életébe, amelyek közlése bőven meghaladná ezen cikk kereteit. A zenekar az évek során különféle összeállításban lépett fel a nagyérdemű előtt, manapság azonban az együttes frontembere, Bugyi Zoltán, ritmusgitár és ének, Bugyi Dániel dobos, Magyar János basszusgitáros és Maros Zoltán billentyűs felállásban járják a Kárpát-medencét, és turnéznak a jeles jubileum kapcsán. Ezt az interjút is az évforduló apropójaként készítettük, kérdéseinkre pedig készségesen válaszolt a Temerinben élő mindig derűs és fáradhatatlan Bugyi Zoltán és fia, Dániel.

Meséljen egy kicsit a kezdetekről! Melyik volt az a pillanat, amikor megszületett a lakodalmas rock?

Bugyi Zoltán: – A történet valamikor 1974-ben vette kezdetét Ürményházán, ahol akkoriban a diszkózene nagyon divatban volt, és valójában ebben az irányban gondolkodtunk, viszont ekkor még nem is gondoltunk mulatósra. Édesapánknak volt egy vendéglője a faluban, ahol az ifjúság tartotta a diszkót, mi pedig felléptünk. Egy alkalommal apám felvetette, hogy miért nem játszunk inkább szép csárdásokat?! Akkor jött az ötlet, hogy apámnak igaza van, és ilyen irányban kell megindulni. Fiatalok voltunk, és annyira még nem ismertük a magyar nótákat és csárdásokat. Ezt követően pedig elkezdtek hívni bennünket lakodalmakba zenélni, de hogy menjünk, amikor nem ismerjük a nótákat? Ezért közénk vettünk egy helybéli idősebb bácsit, Turi Lajost, aki klarinéton játszott, és akitől rengeteg lakodalmas nótát megtanultunk. Kezdetben Turi Mihály énekelt velünk, de egy idő után megnősült és akkor már én vettem át a helyét. A zenekarunk neve akkoriban még 3+1 volt egészen 1984-ig. Két évvel korábban Temerinbe nősültem, és akkor került a zenekarba Hajdúk János, az Újvidéki Rádió hangtechnikusa, majd változott meg az együttes neve 3+2-re. Voltak kisegítőink is, mint Turi Lajos bácsi és a fia, valamint az újvidéki Sanyi bácsi, egy tamburás, ők ismerték ezeket a magyar nótákat, és játszottak is velünk.

…És hogyan indult hódító útjára?

B. Z.: – Az első demófelvételeinket egy szabadkai stúdióban készítettük el a saját költségünkön. Úgy gondoltuk, ha valaki kiadja, akkor népszerűbb lesz az együttesünk itt Vajdaságban. A felvételeket beadtuk a Temerini Rádióba, és annyira népszerűek lettek a dalaink a vasárnapi Kívánságműsorban, hogy sokszor egy óra hosszán át olvasták be az üdvözlő üzeneteket. Ezután Szabadkára is elkerültek a felvételek, ahol szintén nagy sikert arattak. A nagy népszerűségnek köszönhetően jött az ötlet, hogy jó lenne kiadni, így elmentünk az Újvidéki Rádióba, majd Belgrádba is, de mindkét helyen elutasítottak bennünket. Zágrábban is próbálkoztunk, ahol kijelentették, ha be tudunk szerezni nyolcezer példányszámú megrendelést, akkor kiadják. Hazatérve elkezdtem bejárni a vajdasági lemezelárusító üzleteket, így betértem Szabadkára a Jugoton üzletébe is. Az üzletvezető kijelentette, nemhogy ezret vesz, hanem rögtön ötvenezret is, mert nem tud mit kezdeni a magyarországi érdeklődőkkel, akik a Szabadkai Rádión keresztül szereztek tudomást a dalainkról. A fiatalember kijelentette, hogy eljön velünk Zágrábba, és valójában így lett kiadva az első lemezünk. Az a nyolcezer példány az első tíz napban elkelt, mint a cukor. Temerinben is sorban álltak az emberek a lemezért.

Az együttes történetében meghatározó és egyben az egyik legemlékezetesebb pillanat volt a budapesti Sportcsarnokban megtartott koncert.

B. Z.: – A Szabadkai Rádiónak köszönhetően, mint azt már korábban is említettem, a dél-magyarországi területeken is hallgatták a dalainkat, és akkora érdeklődés volt, hogy felkértek bennünket egy turnéra. Viszont nagy ellenállás volt az Országos Rendezvény Iroda (ORI) részéről, mivel giccsnek állították be a zenénket, mindezek ellenére Keszte Éva megszervezte nekünk az egész turnét. Időközben az Egy ilyen asszony miatt vagyok léha és a Halvány őszi rózsa című dalainkat kislemezre énekelte a Záray–Vámosi házaspár Magyarországon, de nem jártak sikerrel, mivel az emberek a mi dalainkat keresték. Az 1987-es turné nagy sikerrel járt, mind a tizennyolc megyeszékhelyt körbejártuk, majd a budapesti Sportcsarnok következett. A koncert másnapján tudtuk meg, hogy nagyobb közönség volt kíváncsi a fellépésünkre, mint a néhány nappal korábban Magyarországon turnézó Tina Turnerére. Egyszerűen nem akartuk elhinni. Számunkra az Omega vagy az LGT együttesek hatalmas nevek voltak, erre mit ad Isten, az Omega tagjai hangosítottak nekünk. Minden olyan gyorsan történt, hogy egyszerűen nem is fogtuk fel, hogy mi történik.

A siker nem maradt elismerés nélkül.

B. Z.: – Az egykori Jugoszláviában csupán négy együttes vehette át az Aranymadarat: Lepa Brena, a Plavi orkestar, a Bijelo dugme és a 3+2. Az Aranymadarat 300 ezer eladott lemez után lehetett kiérdemelni. Az Ada ciganliján volt az átadó ünnepség, amelyre természetesen meghívást kaptunk. A műsorvezető bemondta, hogy az év meglepetése és a legtöbb példányszámot értékesített együttese a 3+2 Temerinből. Mellettem meg éppen Milovan Ilić Minimaks foglalt helyet, aki egyre kérdezgette, hogy kik lehetnek ezek, de meg se szólaltunk, csak miután kihívtak bennünket, és átadták a díjat, akkor vont kérdőre bennünket, hogy miért nem szóltunk. Az első lemezünk 1,5 millió példányszámban kelt el, legtöbb Magyarországon került értékesítésre, viszont Kanadába, Ausztráliába is küldték. Ezek csak a hivatalos adatok, de mennyit értékesíthettek a fekete piacon? Erre még becslésünk sincs. A második lemezünkből már kevesebb kelt el, nagyjából 150 ezer eladott példány körül alakult. A sikereinken felbuzdulva egyszerre vagy nyolcvan zenekar alakult Vajdaságban, mindenki muzsikált.

A kilencvenes évek háborúi nagy törést jelentettek a zenekarnak. Hogyan sikerült újrakezdeni?

B. Z.: – A háború kitörése után mintegy tíz éven keresztül nem tudtunk kiutazni Magyarországra. Ebben az időszakban játszottunk Temerinben a Gulyás csárdában, a Vadászban, de csak hétvégenként. A háború befejeztével azonban mindjárt összepakoltam, és elutaztam Budapestre. A TV2 csatornáján akkoriban már nagyban ment Galambos Lajos műsora, a Dáridó, amellyel szemben az RTL egy ellenműsort készített, a Péntek esti vigadó címűt, amelyben Zámbó Jimmy és jómagam is szerepeltünk a zenekarral. Ennek keretein belül mindenkinek volt egy fél órás műsora, ami Vágó István a Csalóka, Zámbó Jimmy a Dalban Mondom El, a 3+2 zenekar az Ásó, kapa, nagyharang, valamint a Pasik! című blokkokból állt. Nagyon jó volt, és verte is a Lajcsi műsorát, viszont Jimmy halála után megszűnt.

Bugyi Dániel: – A háború nagy törést jelentett, hiszen a 3+2 nem tudott fellépni Magyarországon, ez alatt az idő alatt viszont Galambos Lajosék teljesen más irányba vitték el a lakodalmas rock műfaját, aminek semmi köze nem volt a 3+2 hangzásához, és tíz év alatt úgy kiépítették ezt a piacot, hogy később már nagyon nehezen lehetett újrakezdeni.

B. Z.: – Valóban olyan volt, mintha ismeretlen zenekar lettünk volna, tíz évig nem vagy a piacon, akkor egyszerűen elfelejtenek. A televíziós műsornak köszönhetően azonban ismét a köztudatba kerültünk. Road show-kat is szerveztek, amelynek keretein belül felléptünk az országban, ezáltal pedig lassan, lassan annyira sikerült felépítenünk, hogy mostanra már 5–10 ezres közönség is van a koncertjeinken. Annak is örülök, hogy Magyarország legnagyobb zenészei becsülnek bennünket.

Hogyan alakult ki benned a dob iránti szeretet, és mikor csatlakoztál az együtteshez?

B. D.: – Már 3-5 éves koromban érdeklődni kezdtem a zene és különösen a dob iránt, ami nagyon megfogott. Édesapámék mindig itthon próbáltak, és köztük voltam, figyeltem őket, és a dobos mellett ültem. Néha engedték, hogy kipróbáljam a hangszert. László Attila, az együttes akkori dobosa megtanított kottát olvasni, és ellestem tőle, hogyan kell leírni egy dalt, egy idő után pedig magamtól kezdtem gyakorolni. Igazából nem volt hangszerem, de párnákon, meg gumilapokon gyakorolgattam különféle technikai dolgokat. Amikor egy kicsit nagyobb lettem, és már leért a lábam, akkor egy-két dalt eljátszhattam velük, ami számomra nagy dolog volt. Idővel, amikor már eljött az ideje annak, hogy zeneiskolába iratkozhatok, nagyon szerettem volna dobbal foglalkozni, a szüleim azonban úgy gondolták, hogy inkább más hangszert válasszak, így zongorára írattak be. Tulajdonképpen ez egy alaphangszer, és nagyon sokat segített. Az alapfokú zeneiskolát zongorán fejeztem be, de amikor a középiskolába iratkoztam, akkor végleg a dobot választottam, így ütős szakra mentem tovább a szabadkai zeneiskolába. A dobolással komolyabban tehát a középiskolában kezdtem foglalkozni, a zenekarban pedig elég korán, 2003-ban kezdtem játszani.

Milyen meghatározó emlékeket őrzöl az együttessel kapcsolatban?

B. D.: – A korai időszakra nem emlékszem, csak azokra az időkre, amikor már nem az eredeti felállásban muzsikáltak. A lakodalmakból vagy más hasonló rendezvényekről hazatérve mindig vártam őket, és már korán felkeltem. A keresetüket itthon osztották szét egymás között, kirakták a zsebeikből az asztalra, és így halomba állt a pénz. Vártam, hogy segíthessek összepárosítani a bankjegyeket, tízest a tízessel, húszast a húszassal és így tovább. Amikor nem tudták elosztani az aprót, akkor azt mindig elkaptam. Ez így egy érdekes gyerekkori emlékként maradt meg bennem. Az egyik legemlékezetesebb pillanat az első fellépésemhez köthető, amikor egyszerre csak a mély vízbe kerültem. Korábban nem igazán játszottam hasonló nagy rendezvényeken. Az első fellépésemen nagyjából ötezer ember volt jelen, és amikor felmentem a színpadra, és megláttam a közönséget, akkor azért nem volt mindegy.

Hogyan látod a zenekar és a lakodalmas rock jövőjét?

B. D.: – Mindig is arra törekedtünk, hogy a régi színvonalat megtartsuk, és valami módon egy kicsit hozzáigazítsuk a mai világhoz. Ez utóbbit arra értem, hogy a hangzás megmaradjon a régi stílusban, viszont belecsempésztünk más stílusokat is, mint a dzsessz, a funky és egy kis balkáni ritmust. Talán ez volt az, ami nagyot lendített a zenekaron a 2000-es évek elején. A magyarországi zenészkollégák is megbecsülnek bennünket, és nem úgy néznek ránk, mint a többi mulatós zenét játszó előadóra. Ezek a dalok, amelyekkel híressé vált a 3+2 valójában örökzöldek, a másik oldalról nézve pedig az együttest összekapcsolják édesapámmal, így amíg bírja az egészsége, addig egészen biztosan működni fog a zenekar. Szerintem nincs olyan lakodalom vagy rendezvény, ahol egy-két dal ne hangzana el a nótáink közül.