„A vidék a csodák földje...”

Lépek ki a kertbe, a kapuhoz, kivenni a postaládából napilapunkat, a Magyar Szót, amikor rám köszön az utcáról egy fenemód jóképű, nyúlánk fiatalember. Ni csak, ki vigyorog rám a sísapka alól, mint a néhány házzal odébb lakó Kovács–Kabók házaspár fia: Kovács Tamás, aki ma a magyar fővárosban él, és 28 éves létére máris fényes karriert futott be. Hirtelen átvillan agyamon az utca gyerekeinek minden aranyos csínytevése, jótette, velünk együtt múlatott fényes napja, boldog/boldogtalan perce, órája is, és úgy érzem, nem szabad őt futni hagynom. Megbeszéljük: délután átugrik hozzánk egy kis dumcsira. Úgy is lett! Íme beszélgetésünk egy részlete, olvassák szeretettel!
 

Mikor is mentél el Szabadkáról, Tamás?

– Nekem az furcsa, ha azt mondják nekem: elmentél, itt hagytad... Én azt mondom, hogy: jövök haza. Azt kérdezem a testvéremtől, a barátomtól: jössz haza? Én nem úgy élem meg, hogy elmentem, itt hagytam, többet vissza se nézek. Hanem csak ott vagyok egy ideig, most éppen Pesten... de úgy érzem, hogy én itt vagyok Szabadkán otthon. Tegnap, amikor hazajöttem, mondtam anyámnak, hogy én most elmegyek sétálni. Hová? Sétálni... Az iskolám körül, erre-arra. A Kertvárosba... Csak úgy sétáltam az utcákban, és azt éreztem, itthon vagyok. Itt töltöttem a gyerekkoromat, és engem ez feltölt. Jó visszagondolnom a gyerekkoromra meg a kamaszéveimre. Kosztolányinak van ez a pár sora, hogy: „Gyermekkorom, mindig téged kereslek, ha járom a poros-boros Szabadkát. Mióta labdám elgurult itt, nem ér az élet egy fabatkát.”
Ez mindig eszembe jut, ha hazajövök. De hiányoznak a régi barátaim. Az osztálytársaim nagy része elment külföldre. A gimiben húszan érettségiztünk, és tizennyolcan elmentek innen. Ha megkérdezik tőlem, hol képzelem el a jövőmet, azt mondom, még nem tudom. De ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy nem szeretnék minden kapcsolatot megszakítani az itteni barátaimmal.
Vajdasággal. Ha hívnának játszani ide, azon lennék, hogy össze lehessen hozni a munkámat a székesfehérvári Vörösmarty Színházzal, ahol most éppen dolgozom.

Nagy örömmel vettük tudomásul itthon, hogy 2013-ban felvettek a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem színművészeti szakára. 860 jelentkező közül háromfordulós válogatás után tizenhármatokat. Aztán már harmad-, negyedéves korodban szerepeket kaptál olyan népszerű tévésorozatokban, amelyek által országos ismertségre tettél szert. Hogy történt mindez?

– 2015-ben Mátyássy Áron fiatal filmrendező tanított bennünket, aki az Aranyéletet is rendezte (Dyga Zsomborral együtt). Nagyon jók voltak az elméleti és a gyakorlati órái, s többünket behívott castingra. Megkaptam egy szerepet, a fiatal Hollós Endrét alakítottam. Hét-nyolc forgatási napom volt összesen. De érdekes, hogy a rá következő évben engem 12 castingra hívtak! Furcsa, hogy előtte meg nem hívtak, pedig igyekeztem kihasználni a lehetőségeket a legjobb tudásom szerint. Miért hívnak most, kérdeztem. Mert láttunk az Aranyéletben, mondták. Magyarországon ez így működik. Ha az embernek volt egy sikeres belépője a filmes közegbe, akkor nagy az esélye arra, hogy hívni fogják különböző más produkciókba is. A filmrendezők ugyanis nem járnak színházba. Egymás filmjeiből castingolnak. Tisztelet a kivételnek! Nekem ez a meggyőződésem. Ilyen értelemben szerencsém volt: harmadéves koromban játszhattam az Aranyéletben, negyedévesen pedig a Korhatásos szerelemben, ami egy fogyasztható, könnyed sorozat, a TV2 közvetítette.
Szabadka után hogy éled meg Pestet?
– Van egy erdélyi osztálytársam: Lestyán Attila, aki Kézdivásárhelyről érkezett, és egymásra találtunk. Két határon túli. Emlékszem, szeptember volt, 2013-ban, talán harmadik hete jártunk az órákra, amikor egyszer csak ezt mondja nekem: „Te Tamás! Te érted itt Pesten ezt az iróniát?”
Olyan aranyos volt. Ő egy székely gyerek, egy kicsit lassúbb. Legalábbis hozzánk képest. Itt azért a balkáni temperamentum, ha akarjuk, ha nem, de belénk ivódik... Valahogy rátapintott Attila arra, hogy itt egy kicsit másmilyenek az emberek. Aki 18 évesen fölkerül Pestre, annak a nagyváros mégiscsak egy trauma. De úgy érzem, engem ott befogadnak. És nem próbálok meg másmilyen ember lenni, mint amilyen vagyok. Szóval előbb azt gondoltam, milyen hátrány is az, hogy én máshonnan jövök. A fenéket! Fordítva van. Ez éppen egy plusz. Egyrészt, hogy ismerek egy másik nyelvet, meg tudok szólalni rajta, viszont mondjuk, azért itt kinevettek engem, amikor a golyóstollra azt mondtam: örökíró, a tornacipőre meg hogy patika.

Kosztolányi ezt írja egy helyütt: „A vidék a csodák földje. Aki itt nő fel, annak tágabb a szeme, mint azoknak, akik egy nyugodt, bölcsen berendezett fővárosban kapják az élettől a keresztséget.” Minden, ami fontos volt számára, az két dátum, a születése és legkedvesebb könyvének, A szegény kisgyermek panaszainak a megjelenése közé esik. Te hogy látod mindezt?

– Nagyon igaz. Vajdaságinak lenni egyrészt kuriózum, másrészt, mint említettem, egy nagy plusz. Akarva-akaratlan beszippantjuk ezt a többnemzetiségű kultúrát, rálátunk több színre, fogékonyabbá, érzékenyebbé leszünk mindenféle szempontból, gazdagabbá lesz a lelkivilágunk, ha ebben a közegben növünk föl.

Te miben érzed magad másnak, mint a fővárosiak?

– Nagyon remélem, tudok úgy fogalmazni, hogy ne bántsam meg a fővárosi nemzettársaimat: azt gondolom, hogy itt mintha nagyobb volna az ember igazságérzete. Ha mi itt mondunk valamit, akkor legnagyobb részünk azt úgy is gondolja. Vagy ha megbántunk valakit, azt őszintén hajlandók vagyunk megkövetni is. Érdekes, hogy az ember a párját is úgy választja meg, hogy hozzá közelálló szellemiségű legyen... értékrendben, világlátásban. Hála istennek, a pesti barátaim nem kétszínűek, s a kollégáim sem a fehérvári Vörösmarty Színházban, ahol dolgozom.

Kik voltak azok a szakemberek, akik hatottak rád mind világnézeti, mind szakmai téren, kik mutattak utat neked?

– Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea osztályába jártam, és nagyon hálás vagyok nekik. Nem tudom, hogy a színészetet egyáltalán lehet-e tanítani. Én azt gondolom, hegy leginkább úgy lehet megtanulni, ha csinálja az ember. De az biztos, hogy Zsámbéki Gábor nagymester. Mesteri mamut, aki mesél és tanít. Mondja, mondja, és amit az ember fölszippant – fölszippant, amit meg nem, azt nem. Én igyekeztem minél többet fölszippantani. Végtelenül tisztelem, és nagyon hálás vagyok, hogy az ő osztályába járhattam, nagyon jó gondolkodást, ízlést tanulhattam tőle. A technika az évek során kialakul, az ember egyszerűen magára szedi, tapasztalatot szerez. De az a fajta gondolkodás, drámai érzék, ízlés, amit tőle el lehetett lesni, az nem mindenki sajátja.

Milyen fajta színház, színjátszás áll hozzád a legközelebb?

– Én nagyon nyitott vagyok mindenre. Muzikális is vagyok, de félek az énekléstől. Inkább a dráma vonz. Az egyetemen viszont rendkívül sokat kellett énekelni. Sokféle rendezővel dolgoztunk. Pl. Zsótér Sándorral, aki szövegcentrikus, és az volt a lényeg a kurzusán, hogy minden egyes mondat mögött, amit kimondunk, tartalom legyen! Más meg a mozgásszínház rejtelmeit villantotta fel. Zsámbéki Gábor színes palettát nyújtott, mindenkitől mást-mást lehetett összeszedni.

Érdekes, hogy noha édesapád színész, édesanyád meg újságíró, te a szabadkai Kosztolányi Gimnázium sport tagozatára iratkoztál be. Miért?

– Mert focizni akartam. Nagyon szerettem a focit. Csak hát a mi osztályunkban velem együtt nagyon kevés igazi sporttehetség volt. Sose felejtem el azt a napot, amikor rájöttem, hogy nem ez az én utam. Tizenöt-hat éves lehettem, amikor a sportklubom felé tekertem, a szabadkai Spartak pályájára. És éreztem, egyre nehezebben tekerek. Valami nem jó, gondoltam. De
mi nem jó? És akkor megálltam, leültem a fűbe, és éreztem, nekem nem arra kell mennem. Nekem nem az az utam. És elindultam visszafelé, haza. Járni kezdtem szavalóversenyekre, és azokon jól éreztem magam. Biztattak: milyen jól mondtad ezt meg azt a verset! Apám meghallgatott, tanácsolt egy-két dolgot, de nem lelkesedett azért, hogy színész legyek. Azt mondta, hogy ez nagyon keserű kenyér. Ugyan miért? Mert nagyon sok buktatója van, és így tovább. Szerintem ő nagyon féltett engem ettől a pályától. Ha nem vesznek fel, semmi baj, nem kell mindjárt a Dunának menned, mondogatta. Emlékszem, improvizáltattak bennünket a fölvételin. No, Tamás, mivel azt írtad az önéletrajzodban, hogy 14 évig fociztál, nézd, ott az a labda, kezdjél el vele dekázni meg cselezni, és vágj bele az egyik monológba, amit hoztál. Megijedtem. De megpróbáltam. Azt gondolom, hogy ezt az akadályt nagyon jól vettem. Az volt az érzésem, mintha három percig lettem volna a színpadon, pedig 40-ig voltam! Teljesen kikapcsolt az agyam, azt se tudtam, hol vagyok... A harmadik fordulóban Lestyán Attila barátommal azt próbáltuk bemutatni egy kis jelenetben, milyen negatív impulzusok is érnek bennünket, kisebbségben élőket, azon túl, hogy multikulturalizmus, miegymás... Ez kifejezetten jól sikerült, mindkettőnket felvettek.

És aztán örült a család?

– Örültek, és nagyon büszkék rám. De féltenek még mindig. Mondom, nem kell, talpra álltam, független tudok lenni, hála istennek anyagilag is. Viszont azt gondolom, hogy a színészek rendkívül keveset keresnek a színházakban, eszméletlen, mennyire alul vannak fizetve. Hál’ Istennek nekem mindig voltak, vannak olyan munkáim, amivel tudok pénzt keresni és meg tudok élni: reklám, sorozatok, hangalámondás stb.
 

Ebben biztos az is számít, hogy igen-igen sármos gyerek vagy!

– Köszönöm. De én a legjobb tudásom szerint igyekszem dolgozni.
Dicséretedre váljék, hogy a sok korán jött siker után nem szállt fejedbe a dicsőség.

– Amikor a Korhatáros szerelem körül az az őrület volt, 48 interjút adtam. Hirtelen központi figura lettem. De tudtam azt is, hogy az le fog csengeni. És lám, igazam lett. Viszont örülök neki, hogy ilyen fiatalon meg tudtam tapasztalni a sikert. Mert könnyen elszáll az ember feje, és nem szerencsés a föld fölött járni.
 

2018-ban végezted el az egyetemet, utána hogyan alakult a sorsod?
– Mindjárt diplomázás után három helyről kaptam szerződési ajánlatot: a székesfehérvári Vörösmartytól, a pesti Nemzetitől meg a szegedi Nemzetitől. Szerintem ez roppant nagy dolog. Találkoztam Vidnyánszky Attilával, aki szerződést kínált a pesti Nemzetibe. Nagyon köszönöm, mondtam, kérek egy kis gondolkodási időt, majd két hét múlva fölhívtam, és elmondtam, úgy érzem, színészileg jobban tudnék fejlődni Fehérváron, ahol én lennék az egyetlen fiatal férfiszínész, aki mindenféle szerepben kipróbálhatja magát. Úgy gondoltam, hogy a munkát kell választanom. Négy éve vagyok ott, és jól döntöttem. Pompás szerepeket kapok, és ez fontos. A Romeo és Júliában Romeót, Szabó Magda Az a szép fényes nap c. darabjában Vajkot alakítom, Madách Az ember tragédiájában Ádámot, Tasnádi István Kartonpapájában a fiút, most mutattuk be az Antigonét stb. Én el vagyok kényeztetve, de igyekszem a tőlem telhetően legjobban helytállni.
 

Kik azok a nagy színészegyéniségek, akikre felnézel?

– Én azokat a színészeket tartom nagyon nagyra, akik a pályán eltöltött 40, 50, 60 év után is olyan lelkesedéssel tudnak színpadra lépni, mint a pályájuk kezdetén, nincsenek kiégve, meg tudják tartani a derűjüket, jókedvüket, motivációjukat. Noha csak négy éve vagyok színész, kapizsgálom már, mire gondolt apám, amikor azt mondta, hogy ez nagyon keserű kenyér, mert rendkívül könnyű kiégni, megkeseredni, az ember hajlamos a depresszióra.
Nagyon sokat kell dolgozni ahhoz, hogy valami kis eredménye legyen, a siker nem mindig arányos a befektetett munkával. És nem mindig rajtunk múlik a sikertelenség.

Nálatok aztán különösen fontos a jó csapatmunka.
– De még mennyire! Ezt másként nem is lehet csinálni. Például az a fajta jókedv, lendület és könnyedség, az a fajta alázat és végtelen profizmus, ami Gáspár Sándorból sugárzik a színpadon meg a próbákon, az egyszerűen lenyűgöző, és átragad másokra is. Vagy Tóth Ildikó... aki ha ott van veled a színpadon, akkor szinte nem is kell játszanod, mert ha a szemébe nézel, akkora inspirációt kapsz tőle. Jó látni egy előadásban, ha a színészek egymással játszanak, és egymásból fogalmaznak. Ha az energiák összeadódnak, akkor biztos a siker.
Nagy Péter mondta, aki az Antigonét rendezte, hogy ha elrontjátok, az is normális, a színház attól más, mint a film, hogy ez egy organikus, élő dolog. Ha nem jut eszedbe a folytatás, ott a súgó, nézzél ki, és ő segít... Nemrégen Az ember tragédiájában Ádámot játszottam, és jött föl a süllyesztő, zúgva... elkezdtem a monológot, de megakadtam. Nem hallom a súgót sem a zúgástól... izzadok, ver a szívem... aztán valahogy folytattam, de nem szöveghűen. Lehet, hogy a nézők nem is vették észre.
 

Nagy stresszek ezek...

– A legstresszesebb szakmák között szerepel a színészi. A színpadra lépés előtti pillanatokban olyan stresszt él át a színész, mondják a szakemberek, mint amikor a vadászpilóta leteszi a gépét az anyahajóra.

Ingázol Pestről Fehérvárra, a munkahelyedre. A társulatod 80 százaléka ingázik, mondod. A párod, Rujder Vivien, Príma Junior Díjas színésznő pedig a pesti Katona József Színház tagja. A magánéletetek nem sínyli ezt meg?

– Nyilván nem szeretnék végig Fehérváron maradni. Egyelőre azonban nagyon jól érzem ott magam. Vivien is megértő, és nagyon szeretem őt. Igyekszünk megóvni a magánéletünket, nem kiteregetni.
 

Keményen meg kell küzdeni a hírnévért, ugye?

– Azt vallom, amit a fociedzőm is mondott: menjetek ki a pályára, ésaz adott pillanatban a lehető legjobbat nyújtsátok. Tegyétek magatokat oda, és lesz, ami lesz.
 

Mit üzensz a vajdasági fiataloknak, akik erre a pályára készülnek?

– Legyetek bátrak! Nincs mitől félnetek. Nem szabad azt éreznetek, hogy az ember kisebb attól, ha az anyaország határán kívülről érkezik. Én mindig rájövök, hogy ez mekkora plusz. Mi valami többet kaptunk itt a puttonyunkba. Gazdagabb az ember lelke, ha több nemzetiségű közegben nevelkedik vagy ott él.