Vajon ki Abigél? Egy kitaszított gyermek, önmagáért küzdő fiatal vagy az önmegvalósítással küzdő felnőtt? Esetleg a maradandó önkifejezés? Érzések hada, amelyeket csak a kivételezettek tapasztalhatnak meg? Mondjuk olyan helyen, ahol az ifjak közösen alkotnak ahhoz, hogy a szerepüket a való világban is megtalálják. Egy helyen, ahol csaknem harminc éve értékeket ápolva cseperednek fel nemzedékek. A helyen, amit Színes Szilánkok Diákszínpadként ismernek az újvidékiek. És nem csak az újvidékiek. Itt tapasztalom meg ismét azt a csodát jómagam is, amelyet az értékek születése nyújt a befogadónak. A csodát, amely egy bemutató előtt belengi a színteret, átitatja a szereplőket, izgalomban tartja az alkotókat. Ezúttal köztük találom Crnkovity Gabriellát is, akit már nem kell külön bemutatni a színházkedvelőknek. Az Újvidéki Színház színésznője Szabó Regina ifjú színművésszel dolgozott együtt azon, hogy Szabó Magda Abigél című regénye színpadra kerüljön. Az adaptáció a Diákszínpados fiataloknak íródott.
– Elég nagy a csapatunk, és megpróbáltuk úgy alakítani a regényadaptációt, hogy mindenkinek jusson feladat. Sok darabban a fiúk kerülnek előtérbe, ezért most a lányokra helyeztük a hangsúlyt: a regény a lányok életéről szól egy intézetben. Háborús évek pecsételik meg a történetet, amelyben mindenki élete összetettebbé válik, egyeseknek veszélybe is kerül. Komoly témához nyúltunk, de úgy éreztük, ez a csoport megérett erre a feladatra. A fiatalok színészileg sokat fejlődtek: a darabban több a színpadi beszéd, így a szövegmondásra külön figyelmet szenteltünk. A szövevényes történet feldolgozásához szükség volt arra is, hogy a szereplők ismerjék a regényt. Így a próbák elején részletesen átbeszéltük a történetet. Mindez arra is jó volt, hogy megismerkedjünk, hisz először dolgoztam a fiatalokkal. Kellet idő tehát arra, hogy megismerjem őket, megszokják az irányításomat és „összeérjünk”. Ennek érdekében sokat játszottunk, gyakorlatoztunk. Mindvégig szépen dolgoztak és nagyon igyekeztek. A nyári szünetben megértek bennük a karakterek, így szeptemberben már csak ismételtünk és finomítottunk a szerepeken – mesélt a rendező arról az útról, amely a szeptember 25-ei bemutatóhoz vezetett.
Ezen az úton Gabriella munkáját az Újvidéki Művészeti Akadémia színművészeti szakának ifjú színművésze segítette. Szabó Reginát a tanulmányi befejezését követően Figura Terézia, a Diákszínpad vezetője kérte fel arra, hogy foglalkozzon a fiatalokkal.
– Azonnal elfogadtam a felkérést, de amennyire örültem neki, annyira meg is ijedtem a feladattól. Úgy éreztem, ehhez a kihíváshoz még nincs elég tapasztalatom. Számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem:, például hogyan tudok majd velük bánni, mennyire fognak rám figyelni, mit fogadnak el tőlem. A kételyeim ellenére sikerült összeszoknunk, egymásra találtunk és hangolódtunk. Számomra érdekes és izgalmas volt „a másik oldalon állni”. Hosszú ideig játszottam ugyanis amatőrként Szabadkán, ahol a Kosztolányi Dezső Gimnáziumba jártam. Ezt követően négy évig a tanodában folytattam a színészkedést, majd egy évet Budapesten töltöttem OKJ-képzésen. Most viszont megtapasztalhattam, milyen a háttérben dolgozni. Úgy éreztem, teljesen más a fiatalokkal gyakorlatozni, mint ahogyan ezt velünk tették. Valamiért nem működött az eddigi tapasztalatom, így új dolgokat kellett kitalálnom, hogy ehhez a nemzedékhez elérjek – beszélt őszintén a vívódásairól Regina. A próbák folyamán rengeteg olyan gyakorlatot végeztek, amellyel érzelmeket azonosítottak és dolgoztak fel. Kérésemre felfedte a legnehezebb és legboldogabb pillanatait is.
– Nehéz volt szembesülnöm azzal, amikor nem tudtam átadni az eddigi tapasztalataimat: amikor nem sikerült megmagyaráznom, hogyan bányássza elő magából a fiatal azokat az érzéseket, amelyek ismeretlenek számára. A regényben ugyanis több olyan történés is van, amelyet a fiatalok szerencsére még nem tapasztaltak meg. Én sem, azt viszont már tudom, hogyan kell előkeresnem ezeket magamban, vagy színészileg kutakodnom ahhoz, hogy az érzések megteremtődjenek. Nem szeretek előjátszani, hisz a legjobb, ha a színész magából merít, és önmagában találja meg az ismeretlen érzéseket. A legrosszabb pillanataim tehát azok voltak, amelyekben kénytelen voltam ezt megtenni. Ilyenkor küszködésnek éreztem a próbákat. De túllendültünk ezeken a pillanatokon is, és ez a fontos. A legboldogabb akkor voltam, amikor az érzelmek azonosítását fejlesztő, improvizációs gyakorlat a nehézkes kezdet után végre beindult. Csoda történt, összeálltak a csillagok, mindenkiből előjöttek az érzelmek, én pedig nagyon boldog voltam – mesélt Regina a nehezen elért siker öröméről.
A gyakorlatokat külön élvezte Brasnyó Albert is, aki tanárként jelenik meg a darabban. A szerep nem áll távol a szenttamási ifjútól, hisz mesterhallgató az Újvidéki Egyetem Bölcsészeti Karának történelmi szakán. Korábban sokat foglalkozott versmondással, de teljes szerepet először vállalt. Tavaly októberben csatlakozott a csapathoz, amikor meghirdették, hogy egyetemistákat is várnak. A karaktere megformálása folyamán pedig bebizonyosodott: itt valóban komoly munka folyik.
– Rengeteg színészi gyakorlatot végeztettek velünk Gabrielláék. Külön élveztem, amikor rávettek bennünket arra, hogy „meglátogassuk” az ötéves énünket, és töltsünk el vele fél órát. A gyakorlatok sokat segítettek abban, hogy megformáljam azt a szerepet, amelyre a kezdetektől vágytam. Kőnig tanár úr karaktere nagyon megfogott: mindenki szentimentális bolondnak tartja, miközben politikai lázadó a háttérben. Minderre azonban csak finoman utalunk, a darab végéig egyáltalán nem derül ki a valódi énje. Ezt a kettősséget kell teljesítenem a színpadon. A karakterből közel áll hozzám az a fajta modorosság, ahogy ő tanítani akar, miközben a diákok nem igazán figyelnek rá. Nehezen tettem magamévá azonban azt, ahogyan „okosan hazudik”. Erőteljesen haragszik például, ugyanakkor ügyesen leplezi a dühét. Mindig erőteljesen, egyben visszafogottan válaszol. E végletek között nehezen találtam meg az egyensúlyt. Sokat merítettem a regény filmadaptációjából is ahhoz, hogy önmagamban megtaláljam ezt a fajta végletességet – mutatott rá a kutakodás jelentőségére a szenttamási ifjú.
A beszélgetés folyamán azonban még mindig nem derült ki számomra, hogy ki kapta a főszerepet. Felteszem hát a kérdést: ki alakítja Abigélt? Válasz helyett mindenki elmosolyodik. A mellettem ülő, visszafogott lánytól érkezik az utalás. Vorkapity Emma elmondja, hogy ő Gina, Abigél felnőtt énje.
– Vitay Georgina visszahúzódó lány, aki megpróbál mindenkinek segíteni. Ez azonban nem igazán sikerül neki, társai kiközösítik, bántják és nem barátkoznak vele. Az igazi megpróbáltatásokon tehát a gyermek Gina esik át. A második részben lép színre személyemben a felnőtt Gina, aki megpróbál nyitott lenni, megbeszélni a gondokat a társaival és megbarátkozni velük. Közben megküzd a gátjaival. Amennyire könnyen azonosultam a karakterem segítőkészségével, annyira nehéz volt átélnem a küzdelmeit. Távol állt tőlem például az a jelenet, amelyben Ginának pánikrohama van. Sokat dolgoztunk rajta, mire úgy éreztem, hogy sikerült. Talán az lendített át ezeken a nehézségeken, hogy végig pozitívan gondolkodtam. Én ugyanis nem tapasztaltam meg életemben azt a bánásmódot, amelyet Gina gyerekként átélt. Nem találkoztam a jelenséggel a környezetemben, így csak a látottakból tudtam kiindulni. Próbáltam átélni és átérezni a helyzetüket az előadás miatt, hogy jobban megértsem a felnőtt Ginát, aki már sokkal inkább a megoldásokat keresi. Érettebben kezeli a problémákat is, miközben a helyzete rosszabbodik: ritkán találkozik az apjával, ezért gondjaival a barátnőihez fordul – vázolta a karakterét az újvidéki lány, aki a mindennapokban az egészségügyi szakközépiskola másodikos tanulója. Az első diákszínpados fellépése a Pál utcai fiúkban volt, és minden előadás előtt nagyon izgul. Azzal, hogy ezúttal főszerepet kapott, egy álma vált valóra.
Kisvártatva azonban kiderül, hogy Bubalo Ines is Abigél. Csak másként. A tapasztalt diákszínpados lány ugyanis egy szobrot alakít a darabban.
– Ezúttal elég magányos a szerepem. Csupán egy-két interakcióm van más karakterekkel, de leginkább magammal játszom az előadásban. Sokszor van az is, hogy egy helyben kell állnom huzamosabb ideig. Számomra ez kihívás, mert a szerepem teljesen ellentétes a jellememmel. A való életben állandóan mozgok, mindig csinálok valamit, ideges személy vagyok. Mindezt most befelé kellett fordítanom. Ötödikes korom óta diákszínpados vagyok, de még ilyen különleges szerepem nem volt. Ez izgalmassá tette a próbafolyamatot, amit nagyon élveztem. Főként a játékokat szeretem én is, és mintha ezekből jóval több lett volna az idén, mint korábban. Olyasmit nyújtanak ezek a gyakorlatok, ami a magánéletben is előrevisz. A mai világban nem sokszor engedheti meg magának az ember például azt, hogy leüljön és csak érezzen. Nekünk adva van a lehetőség, hogy a különféle gyakorlatokon kiengedjük magunkból a frusztrációkat, a szenvedésünket vagy éppen a boldogságunkat – utalt a fejlődés egy újabb lépcsőfokára az újvidéki lány, aki több mint nyolc éve aktív tagja a Színes Szilánkok Diákszínpadnak.
Óhatatlanul felvetődik hát a kérdés: mi vonzza az Újvidéki Színház falai közé? Erre irányítom a beszélgetést, amikor arról faggatom, hogy mit érez, amikor belép a faajtón, és mit akkor, amikor az ajtó nyikorogva becsukódik mögötte?
– Mindig izgatott vagyok, amikor belépek ide: kíváncsian várom, hogy aznap mi fog történni, mi újat tapasztalok a próbán vagy az előadáson. Szeretem a társaságot, magát a színházat, és mindent, ami ezzel kapcsolatos. Különleges élmény itt lenni. Szerencsésnek érzem magam azért is, hogy létezik a Diákszínpad, és itt nőhettem fel. Egyszerűen nem tudom elképzelni a napjaimat színház nélkül. És nem is akarom. Így a Bogdan Šuput szakközépiskola elvégzése után a Művészeti Akadémia színművészeti szakára tervezek felvételizni. Sokszor szeretnék még bejönni és kimenni az Újvidéki Színház ajtaján, mert amikor kilépek, akkor mindig megnyugvást érzek: boldog vagyok, hogy megtörtént valami, amit nagyon élveztem – öntötte szavakba azokat az érzéseit Ines, amelyeket a Diákszínpad létezése nyújt számára.
A különleges lehetőséget 29 évvel ezelőtt Figura Terézia álmodta meg, és azóta is odaadással támogatja a felnövekvő nemzedékeket, amelyek az évtizedek folyamán több mint 60 bemutató csodáját osztották meg a közönséggel – tudtuk meg Ziától, ugyanis így szólítja mindenki a színművésznőt, akit a „gyerekek második anyjaként” emlegetnek a színészvilág bennfentesei.
– Jelenleg is két csoportban dolgozunk. Ez a változás pár évvel ezelőtt állt be, csupán gyakorlati okokból. A fesztiválokon és versenyeken ugyanis meghatározott kategóriákban tudunk csak benevezni. Többször elnézték nekünk az eltéréseket, volt azonban olyan helyzet is, hogy nem. Régebben ugyanis nem okvetlenül kor alapján alakítottuk a csoportokat, hisz a több éve aktív diákszínpadosok nyolcadikosokként már elég érettek voltak ahhoz, hogy érvényesülni tudjanak az idősebbek között is. Ez több szempontból is jó volt. A tolerancia és az alkalmazkodóképesség teljesen máshogy alakul ugyanis abban a csoportban, amelyben az egyetemisták mellett 13-14 évesek is vannak. A határok kimozdulnak, és a csapattagoknak sokkal tágabb értelemben kell odafigyelniük egymásra. Személy szerint szerettem ezt a keveredést, de alkalmazkodnunk kellett a szemlék elvárásaihoz. Így az általános iskolások csoportjában 32 gyerek volt az előző évadban, a középiskolások és egyetemisták csapatához pedig 26-an csatlakoztak. Nyilván ezek a számok változnak, ahogyan változik a fiataljaink élete és érdeklődése. Az új évad tagtoborzója október végéig tart, de addig még sok feladat vár ránk. Szeptember 25-én lesz az Abigél bemutatója, két napra rá pedig már az óbecsei Petőfi Sándor Magyar Kultúrkörben tájolunk a Pál utcai fiúk musicallel. Októberben felújítjuk az Alice csodaországban című előadásunkat, amelynek tavasszal volt a bemutatója. A fiatalabb korcsoport ezt a darabot idehaza játssza majd, egy törökkanizsai és egy oromi előadás dátumát már kőbe véstünk. A tagtoborzó után az idősebbek Ozsvár Róbert rendezésében elkezdik színpadra állítani Frank Wedekind drámáját, A tavasz ébredését. Az általános iskolásokkal viszont jómagam foglalkozom majd, és Antoine de Saint-Exupéry művét, A kis herceget dolgozzuk fel, úgyhogy nagyon sok izgalmas dolog vár ránk ebben az évadban is. Aki szeret alkotni, szereti ezt a fajta légkört és munkát, az nagyon sokat tud majd hazavinni a próbákról – sorolta szinte lélegzetvétel nélkül Zia. Elkötelezettségét csodálva már csak arra kérem, hogy nézzen végig a mellette ülő „gyermekein”, és mondja el, mit érez.
– Szeretet. Hatalmas megbecsülés. Imádom – vallott Zia csillogó szemmel.
Hogy melyik érzést melyik fiatal váltotta ki, maradjon a kulisszák mögött. Az előadás csodáit szeptember 25-én tárják elénk a diákszínpadosok. Váljunk hát mi is velük együtt Abigéllé egy estére!
