Alig él a Kárpát-medencében olyan a magyar nyelvet jól beszélő, vagy anyanyelvének tekintő felnőtt és gyermek, aki Kovács Kati slágerei közül ne ismerne néhányat. Akinek nem dobbant meg a szerelmes szíve, nem eredtek el a meghatottságtól a könnyei egyik-másik refrénjét hallva, esetleg ne táncolt volna a hangjára önfeledten. A tiszta tekintetű, őszinte szeretetet sugárzó művésznőre a közelmúltban hatalmas embertömeg volt kíváncsi Topolyán, amikor is az idei Parasztolimpia közönségét varázsolta el, kalauzolta a zene szárnyán a békésebb, kiegyensúlyozottabb és kiszámíthatóbb múltba, sokak ifjúságába. Amikor a színpadra lépett, nemcsak a távoli évtizedeket idéző régi slágereivel, hanem az energiáival is ámulatba ejtette a közönséget. Az életkorát meghazudtoló énekhangjával, finom szavakba öntött humorával, és fürge, fiatalos mozgásával volt hatással a nézőkre. Bizonyította, nemhiába tartják a magyar könnyűzene egyik legkiemelkedőbb előadóművészének, énekesnőjének, dalszövegírójának és színésznőjének, a magyar kultúra megkerülhetetlen részének a szó valódi, még nem elkoptatott értelmében. Tevékenységét többek között Kossuth- és Liszt Ferenc-díjjal ismerte el hazája. És ha ehhez hozzáadjuk a születési évét, akkor még több embernek tátva maradhat a szája, különösen a kánikulával kísért topolyai koncertélmény után. Igaz, nem illik a hölgyek korát firtatni, de azok, akik nem tudják és kíváncsiak, az interneten kikereshetik.
Annyit azért elárulunk, hogy Kovács Kati csaknem hatvan éve áll reflektorfényben, miután megnyerte az 1965-ös Ki mit tud? vetélkedőt, és tölti be otthonaikat a rádiónak, a televíziónak, manapság pedig az internetnek köszönhetően. Így ma is részese ünnepeinknek, felszabadító és megtisztító könnyeket csal arcunkra, könnyebbé teszi bánatos pillanatainkat.
– A legtöbb repertoáromban szereplő dal kötődik az én életemhez is. Amikor megszületett az unokaöcsém, akkor a Hamvas arcú kisgyerek címűt neki énekeltem. Vagy Szenes Iván kultikus dala, amit eredetileg a saját édesanyjához írt, az Úgy szeretném meghálálni nevezetű az én anyukámhoz is szólt. Volt egy érdekes eset is, amikor az Add már uram az esőt! című slágert énekeltem, mivel abban az évben Magyarországot óriási szárazság sújtotta, majd elénekeltem a fesztiválon a dalt, utána elkezdett esni, szakadni. (A szerző megj.: Topolyát a koncert után négy napra rá áztatta el egy kiadós felhőszakadás, a környező falvakban egy csepp sem esett.) Tehát varázserőm van, szoktam viccesen megjegyezni.
Ahhoz, hogy valaki ennyi ideig az előadóművészi pályán fenn tudjon maradni, nemcsak varázserőre van szüksége, hanem személyiségének az erejére is. Honnan táplálkozik ez az erő, ami naponta tovább tud adni oly sok pozitív energiát?
– Hárman vagyunk testvérek, a bátyám és a húgom is nagyon szereti a zenét, sokat énekeltünk gyermekkorunkban. De én voltam a legszorgalmasabb, mert addig énekeltem egy dalt, amíg pontosan, precízen elő nem tudtam adni. Idegen nyelvű dalokat is addig hallgattam vissza újra és újra, amíg meg nem tanultam, majdnem, hogy rögeszmésen. Mint például az egyik brazil dalt, ami tele volt hajlításokkal. Aztán rájöttem, hogy valójában nagyon egyszerű technikai dologról van szó. Egerben nőttem fel, és a városi zeneiskola akkori igazgatónője azt mondta, hogy én akkora hangterjedelemmel rendelkezem, amellyel csak operákat szabad énekelni. És arra is volt példa, hogy az egyik orvos azt mondta nekem, hogy Istentől vétek, amit csinálok a hangommal, mert az egészségügyben éppen azon munkálkodnak, hogy az embereknek ne legyen rekedt a hangjuk. Ajándék, hogy komolyabb gondom még soha nem volt a hangommal. Nyilván, ha túlzásba viszem, berekedek én is egy-két napra, de alapjában véve tudok vigyázni, meg jól bírom a huzamosabb éneklést. A bulvársajtóban sok butaságot lehetett már olvasni az egészségemről, de mindegyik kitaláció volt. Például megcsinálták azt, hogy az egyik 30 évvel ezelőtti lemezborítómon szereplő fotómra rászerkesztettek egy nyakmerevítőt, és az írás végén közölték, hogy milyen, az egészségre pozitív hatással bíró szert akarnak általa eladni.
A sajtó hozzáállásán kívül a koncertek formái is változtak az évtizedek alatt?
– Gyakran hívnak zenei fesztiválokra, olyan helyekre, ahova igazából fiatalok járnak szórakozni. A mi időnkben a fesztiválok másról szóltak. Ott igazi, nagy zenekarok kísértek bennünket. Előadások után egyébként nem szeretem magam újrahallgatni, mert ugyan tudom, hogy én magamból a maximumot adtam ki, de a külső körülmények, meg a technika ördöge is közrejátszanak. Nem mellesleg a közönség összetétele és visszajelzése rengeteget számít.
Hogyan tudja karbantartani a hangját? Fordít egyáltalán erre időt?
– Van, hogy többet, van, hogy kevesebbet énekelek. Van, hogy egyáltalán, azaz naponta nem sikerül gyakorolni. De zenét azt mindig hallgatok. Operákat vagy spirituálékat, azok a kedvenceim. Nagyon szeretem Tina Turner hangját is. Jártam a Bartók Béla Zeneművészeti Iskola dzsessz tanszakára rövid ideig, de nem sokáig bírtam az életvitelem miatt. Mivel önellátó voltam, éjszaka dolgoztam, reggel 9-től bent kellett ülnöm az iskolában. Úgyhogy csupán egy évet végeztem el, ma már másként döntenék. Habár én folyamatosan igyekszem tanulni, fejleszteni magamat, de azt önszorgalomból, embertársaim megfigyelésével teszem. Mert egy ember tanulási folyamata addig tart, amíg él. Természetesen van, aki határozottan már gyermekkorában tudja, hogy mit szeretne az életével kezdeni, de én ennek az ellenkezője vagyok. Soha nem tudtam eldönteni, hogy mi akarok lenni. Közben mintegy 60 éve folyamatosan a színpadon vagyok. Annak idején jelentkeztem az Ibl Miklós Építőipari Technikum épületgépészet szakára, ahova nem vettek fel. Szerencsére.
Van-e hobbija?
– Szeretem a változatosságot ma is, utazni és autózni mindig imádtam. De ez a hosszan tartó kánikula már nekem is kicsit sok. Ellentétben a családom többi tagjával, akik az állandóság hívei. Például a bátyám lánya, aki szintén Kovács Kati, egyszer 17 éves korában eljött velem egy az Uránia moziban megszervezett fellépésre. Csodás hangja van, de utána azt mondta nekem, hogy ez volt az utolsó fellépése, mert őt nem érdekli a színpad, ő tanítani szeretne. Elvégezte az egyetemet, és azóta is tanítja a gyermekeket, testnevelés-biológia szakos. Teniszezni is nagyon szeretek, a régi nyarak idején volt olyan is, hogy 11-től 13 óráig minden héten kétszer teniszeztünk, ezt ma már nem bírnám.
Azt tudjuk, hogy hatalmas hangterjedelemmel áldotta meg a sors, és szinte nincs az a zenei műfaj, amelyben ne tudott volna szárnyalni. De vajon minden stílus közel áll a szívéhez?
– Népdalokat és műdalokat nem szoktam énekelni. Bevallom, a rapzenét nem értem, mert én attól egy kicsit több zenére vágyom. De azért voltak olyan paródiák, amiket elvállaltam. Azok csak úgy jöttek maguktól. Mindettől függetlenül nagyon szerettem azokat a kolléganőimet, akik a műfajt kitűnően művelték, és nagyon sokat tanultam tőlük, így Madarász Katalintól és Gaál Gabriellától. Madarász Katalintól ma is, például azt, hogy kell szerénynek lenni a színpadon. Latabár Kálmán bácsitól is nagyon sokat tanultam, együtt dolgoztunk még a pályám legelején egy-két évig. És Hofi Gézától is sokat ellestem. Tizenvalahány filmben szerepeltem, az egyik évben kiválasztottak az év filmszínésznőjének. Olyan kollégákkal dolgoztam együtt, mint Törőcsik Mari, Ruttkai Éva, Latinovics Zoltán, Bujtor István, tőlük is igyekeztem valamit megjegyezni. Van úgy, hogy csak ülök egy társaságban, és figyelem az embereket, hogy mit hogyan csinálnak. Gálvölgyi János mondta egyszer, hogy ő nem szokta a paródiákat gyakorolni, hanem vagy ráérez, vagy nem. Én is így vagyok ezzel, mert szeretek a színpadon kollégákat utánozni. Így megtörtént már az, hogy az egyik kolléganőmet annyira összezavartam, hogy azt hitte, Szandit hallja helyettem. És az a jó, hogy ezen Szandi, az egyébként nagyon tehetséges és jó énekes is jót szokott nevetni.
Gyakran érdeklődnek arról, hogy mi a véleménye a tehetségkutatókról?
– Nagyon sok a tehetséges gyermek, és mindig van közöttük egy-két, különleges tehetség. Az én időmben, annak idején azért komolyabb volt a szűrő. Például, ha a Magyar Rádió eldöntötte, hogy ki a tehetséges, és ki nem, akkor ott nem volt mit tenni. És akire nem esett a választás, azt szépen eltanácsolták. Én például annak idején elvégeztem a tanfolyamot, hogyan kell a rádióban énekelni-beszélni. Hogyan kell a szó végi s-, sz-hangokat kiejteni, hangsúlyozni, hogy értse a közönség. Szerintem akinek nincs igazán tehetsége, annak nem kellene erőltetni az énekesi pályát, mert soha nem lesz valódi sikerélménye. És nem lenne szabad a tehetségkutató műsoroknak sem erőltetniük az ilyen személyek fellépését, mert kifigurázzák őket. De a világ annyira megváltozott, hogy az igazi tehetséggondozással nagyon kevés iskola törődik, de azért még akadnak. Egy sikeres előadói pályának több alapfeltétele is van, az egyik ilyen a különleges énekhang. És nem mellékes a sajátos kisugárzás sem. Ilyen például a néhai Aradszky László, ő egy érdekes jelenség volt a színpadon. Ragyogott a természetessége, sugárzott az egész egyénisége. Nagyon érces volt a hangja, tulajdonképpen kiváló operaénekes is lehetett volna. Ilyen remek előadóművészek nélkül szegényebb lenne a zenei világunk.
Nyitókép: Kovács Kati topolyai fellépésére zsúfoltságig megtelt közönséggel a színpad előtti tér a Vásártéren (Kazinczy Paszterkó Diana felvétele)
